Ebben a fejezetben előfordul 16+-os jelenet, ezért kérlek saját felelősségre olvasd!!! Jó olvasást! Pár véleményt szívesen elfogadok! 🥰

A bőröm perzselően forró volt, mégis dideregtem a takaró alatt. Fáztam, ennek ellenére melegem volt. A valóság köddé oszlott szét a sötétségben, miközben meredtem magam elé. Ölelő karok vontak forró ölelésbe, csupasz mellkas tapadt a nyirkos hátamhoz, éreztem a bőr forróságát a pólón keresztül. Ugyanazon a helyen voltam, ugyanabban a szobában, mégis minden idegennek tűnt. Mintha nem is én lettem volna, hanem egy másik ember. Én pedig az ő látószögén keresztül láttam és éreztem mindent.

Bárcsak mindez semmivé foszlana.

Ellie vérborított alakja jelent meg előttem. A lány pufók testét a sötétből kinyúló hosszú karok ölelték körbe. Mosolygott, véres mosoly táncolt ajkán, a szeme is vidáman nézett rám. Azok a gyönyörű élénk szemek somolyogtak, és hívogattak, hogy menjek közelebb. A barátnőm intett a kezével, jelezte azt, hogy menjek közelebb hozzá, hogy együtt nyeljen el minket a sötétség.

Leemeltem magamról a takarót. A testem megborzongott, ahogy lágyan simogatott a hűvös levegő. Fel akartam kelni, már indultam volna ő felé, de nem tudtam. Azok a karok még mindig öleltek engem, nem hagyták, hogy megmozduljak. Ellie teste lassan halványodni kezdett. Egyre kétségbeesettebben próbáltam szabadulni, és menni hozzá, de nem bírtam.

– Ne! Ellie! Ellie! – kiabáltam a lány nevét, miközben a testem egyre jobban izzott és nyirkosabb lett az izzadtság miatt.

Lepergett előttem az, ahogy a lány törékeny testét elnyelte a sötétség. Már nem mosolygott, a szemeivel már nem nézett rám vidáman, mivel ott sem voltak, csak az üres szemüreg látszódott. Lassan esett szét előttem apró darabokra, míg végül eltűnt. Elnyelte őt a feketeség.

Zihálva ültem fel az ágyon. Magamba roskadva zokogtam, miközben a mellkasomban hatalmas tátongó űrt éreztem, amit csupán a szúró fájdalom töltött ki.

Egy újabb képzelgés, amit az agyam kreált. Néha elhitette velem, hogy ezek a rémképek valóságosak, tényleg megtörténnek. A tehetetlenség, Ellie halála és a magány lassan szétmarcangolt belülről. A legrosszabb talán az volt, hogy egyre több rémálmom volt a múltamból, ezeket pedig nem tudtam elkerülni, nem tudtam kitörölni őket. Vajon lassan kezdek megőrülni?

Az ölelő kezek megmozdultak, hogy közre fogják az arcom.

– Nézz rám – szólt Damien parancsoló hangon, miközben maga felé fordította a fejem. Ott ült mellettem. A homlokán ráncok jelentek meg, ahogy felvonta a szemöldökét, aggódva nézett rám. A fekete hajtincsei kuszán hulltak az élénk kék szemeibe. Mint a kék óceán. Még mindig ez jut róla eszembe. Elvesznék azokban a szemekben. Bár ne látnám azt a csontos arcú lányt az íriszének a tükröződésében.

– Ez a valóság... – suttogtam magam elé, miközben magam köré néztem.

A kislámpa égett az éjjeli szekrényen, ami Damien felöli részen volt, az ágy széle mellett.

Ugyanaz a kicsike szoba, ahová a játszma után hoztak. Vajon hány nap vagy hét telt el azóta? Vagy lehet már egy hónap? Igazából nem tudom. Elvesztettem az idő érzékemet. Az ablakon is csak annyit láttam, hogy nappal vagy este van. Mást nem tudtam. Már az alagsorban lévő lányok után sem érdeklődtem, akiknek a neve lassan eltűnt az emlékezetemből, mintha nem is számított volna. Megváltoztam. Ezt éreztem. Apró darabokra törtem. Egy üres test voltam, amiben fájdalom uralkodott és kétségbeesés. A remény kihalt belőlem. De vajon hittem én valaha a reményben? Létezett egyáltalán számomra?

Damien ujjai beletúrtak a hajamba, majd a tarkómnál fogva húzott magához. Mint egy üres báb engedtem azt, hogy ajkát az enyémhez nyomja, hogy megcsókoljon. A csók íze sós volt a könnyeim miatt, és forró a szája miatt. Minden egyes pillanatban megcsókolt engem, viszont napról-napra egyre gyengédebben, próbált minél több érzelmet belevinni, de feleslegesen. Nem ért el vele semmit, de ez őt nem érdekelte. Vajon ő legalább élvezi?

Megragadta a két karom, majd a nyaka köré fonta őket, miközben testem az ágyhoz nyomta, fölém kerekedett, és a lábaim közé helyezte magát. Kezével végigsimított a külső combomon, egészen a combom tetejéig. Az érintése forró volt, elérte azt, hogy megborzongjak, s ne gondoljak többé arra, ami nem rég történt velem. Így feledtetett el velem minden rossz dolgot: csókkal és érintéssel.

– Érints meg – suttogta ajkamra. A hangja vággyal fűtött volt, tele szükségletekkel.

Bólintottam.

Kezeim lejjebb csúsztattam, végigvezettem őket a széles vállain, majd megérintettem a csupasz mellkasát, mire élesen beszívta a levegőt. Újra megcsókolt, ezúttal erősebben, birtoklóan. Halkan belenyögtem a csókba, ahogy ujjai a bugyi szövetje fölé kúsztak, míg meg nem találta a csiklómat. Gyengéden ingerelni kezdte, közben becézte ajkam. A testem elöntötte a forróság, csak azért, mert intim területeken ért hozzám. Még sosem tette meg ezt a lépést. Volt egy határ, amit felhúzott, viszont úgy tűnik, épp most lépte át.

A számról átért a nyakamra. Csókokkal hintett ösvényt a nyakhajlatom vonala mentén, miközben félrehúzta a bugyimat, hogy ujjait belemártsa a forró nedvességbe. A testem megfeszült, ahogy ujjbegyei végigsiklottak az érzékeny nagy és kis ajkakon. Fel és le. Újra és újra.

– Nedves vagy – búgta a fülembe. Éreztem, ahogy elégedetten mosolyog. A testem intenzív reakciói jelezték azt neki, hogy élvezem és tetszik az, amit csinál, hiszen piszok jó volt benne.

Bűnösnek kellett volna magam éreznem, hiszen egy gyilkos kezei mocskoltak be engem, aki lányok halálát okozta. Valahogy már lassan ez is szertefoszlott. Miért sajnáljak mást, ha engem sem sajnál senki? Miért? Miért számítson nekem bárki is, ha én nem számítok senkinek sem?

Hirtelen Damien egy ujja a bejáratomhoz került, majd lassan ingerelni kezdte.

– Várj... várj... – ziháltam halkan, miközben közre fogtam a csuklóját, hogy eltoljam a kezét magamtól, de ő már belém vezette az ujját. Kellemetlen, feszítő érzést éreztem, mire elkezdtem mocorogni.

– Sshh... Jó lesz. Higgy nekem – suttogta nyugtató hangon a fülembe, majd elkezdte ki és be mozgatni az ujját, ügyelve arra, hogy ne okozzon fájdalmat nekem. Meglepően óvatos volt. Amikor észrevette, hogy ellazultam és halkan nyögtem, akkor hozzáadott még egy ujjat, míg hüvelykujjával a csiklóm kényeztette. A csuklóját erősen markolva adtam át magam az érzésnek, ami a testemben keletkezett, s átvette felettem a hatalmat. Nem sokkal később úgy éreztem, mintha a gyönyör rózsaszín köde miatt megsemmisültem, majd újjászülettem volna. Mesés volt.

Damien lassan kihúzta belőlem az ujjait, majd mellém feküdt.

– Tetszett? – kérdezte önelégülten vigyorogva, ahogy látta a zihált állapotom.

Még mindig a mámor pillanataiban éltem, ezért csak pár másodperc múlva válaszoltam neki.

– Miért csináltad ezt? – vontam kérdőre rekedtes hangon.

– Élvezted, nem? Akkor meg nem mindegy? – morogta idegesen, miközben felkelt az ágyról. Elkezdett átöltözni, ezért oldalra fordultam, hogy háttal lehessek neki. Nem akartam látni a ruhátlan mivoltját egy pillanatra sem.

Furán éreztem magam, mintha lebegnék, és ez nem is volt annyira rossz. Viszont nem akartam az orgazmust és a testi dolgokat menedékként használni, főleg nem olyannal, akit nem szerettem. Bár nem szerettem, mégis élveztem azt, amit tett. Miért? Az emberek ilyen könnyen képesek ilyen kapcsolatokat létesíteni érzelem nélkül? Vagy talán érzéketlen vagyok?

– Olivia reggel feljön hozzád – kezdett el beszélni. Csendben hallgattam, miközben meghúztam magam a takaró alatt. – Hoz neked reggelit és gyógyszert.

Olivia, csak a vezetéknevét tudtam, de ő az a lány, aki a játszmák alatt Damien jobb oldalán állt. A lány, aki felajánlotta az ártatlanságát. A lány, aki a ribi volt, bár én sem voltam különb, ha úgy vesszük. Mióta itt vagyok, azóta az ágyat melegítem egy férfival, aki a tulajdonának tekint engem. Engedem, hogy csókoljon, hogy érintsen, bemocskoljon. Ebbe lassan beletörődtem már. Innen nincs menekvés. Magam voltam. Még Lucas is cserben hagyott. Az a seggfej.

A gyógyszer pedig a nyugtató volt, hogy kevesebb rémképeim legyenek. Bár semmi haszna sem volt. Mivel ez a probléma az agyamban élt, és a nyugtató csak arra volt jó, hogy ne törjön rám a pánikroham.

Szóval igen. Ha még nem őrültem meg, akkor hamarosan meg fogok.

– Ne próbálj meg elszökni – figyelmeztetett újra. Felesleges volt. Már régóta nem próbáltam meg semmit sem. Eleinte az ablakokon át próbáltam. Egyszer kiütöttem az üveget, de nem tudtam lemászni, hiszen majdnem a legfelső szinten voltam. Így nem kíséreltem meg. Nem sokkal később egyik reggel megvártam, míg Olivia hozza a reggelit, majd kirontottam mezítláb a folyosóra. Az őrökkel a nyomomban nem jutottam sehova sem. Utána még volt pár kisebb próbálkozásom, de egyik sem sikerült, ezért engedelmesen engedtem, hogy bezárjanak ide.

– Nem is tudnék – válaszoltam. Combjaim egymáshoz préseltem. Kellemetlen érzés volt az, hogy a bugyim anyaga nedvesen és hidegen a forró bőrömhöz tapadt. Fürdeni akartam.

Damien megkerülte az ágyat, hogy lefeküdhessen velem szemben. Ing és farmernadrág volt rajta, aminek az övét még nem csatolta be, és a gombjai se voltak összegombolva, így láthattam a fekete boxeralsóját. Karjait a takaró felett körém csúsztatta, majd hozzám bújt, mint egy szeretethiányos gyerek. Néha azt hiszem, hogy jószíve van és kedves is az elmebetegsége mellett.

– Híztál. Ez egy jó dolog – jegyezte meg. Arcát a hajamba fúrta, beleszippantott a kellemes vanília illatba.

Na, igen. Eleinte tényleg letuszkolt minden ételt a torkomon, míg saját magam elkezdtem enni. És mivel minden jóval elhalmozott, ezért kezdtek rám ragadni a kilók. Bár csak lassan. A lelki állapotomon kívül majdnem egészségesnek bizonyultam.

– Ma este is meg fogsz ölni vagy kínozni valakit? – tettem fel a kérdést, amivel tudtam jól, hogy megölöm a hangulatot, amit teremtett. Ha bárki benyitott volna, akkor csak egy édesen ölelkező gerlepárt látott volna, viszont a valóság nem volt ilyen szép színes. Hiszen egy maffiafőnök fiával bújtam össze, akinek két kezéhez vér tapadt. És még el is rabolt.

– Nem – felsóhajtott –, el kell mennem valahová. Egész nap nem leszek itt, szóval... most szeress egy kicsit – motyogta. Egyre jobban hozzám bújt. Kellemes és forró volt, de ez minden. Lucas mellett... Istenem. Már megint ő. Miért? Az a hülye seggfej.

– Mióta vagyok itt? – kérdeztem, miközben ujjaimmal elkezdtem játszani a hajával, mert tudtam, hogy szereti ezt.

– Nem tudom. Talán három vagy négy hete – mondta, miközben köröket rajzolt a csípőmre. A fejét közelebb nyomta a kezemhez, hogy ne hagyjam abba.

Három vagy négy hete. Szóval körülbelül egy hónapja. Egy hónap börtön és szenvedés. Még mennyit bírok? Bár lehet, nem kellene panaszkodnom, hiszen megad nekem mindent. Étel, ruha, fürdés, meleg, tető a fejem felett. Viszont elzár a friss levegő elől. Nem enged haza... bár lehet már ki is lakoltattak a lakásomból. Lehet még munkám sincs... akkor nem mindegy? Csak nyugton kell maradnom.

– Értem... – mondtam.

– Egyébként, megtennéd, hogy nem mondogatod férfiak nevét, amikor alszol? Az enyém vagy, az én nevemen kívül más férfi neve nem hagyhatja el azokat az ajkakat.

Tessék. Újra birtokló típus lett.

– Nem tudom, miről beszélsz. Egyedül Ellie nevét mondtam – ami igaz is volt.

– Míg aludtál – kezdte el. Ujjaival megszorította a bőröm, majd magához húzott, hogy testünk egymáshoz préselődjön, ne maradjon köztünk tér, se levegő. – Folyamatosan Lucast hívogattad. Mindig ezt csinálod, amikor mélyen alszol. Ráadásul azon a napon is az ő nevét kiáltottad. Idegesít.

– Miért?

Gúnyosan felnevetett.

– Mert az egyik bátyámat is így hívják. Utálom őt. Mindig gyerekként kezel, pedig már felnőtt férfi vagyok. Egy érett, felnőtt férfi.

A szívem nagyot dobbant. Lucas és Damien testvérek? Vagy nem ugyanarról a Lucasról van szó? A kérdések ellenére nem firtattam tovább ezt a témát. Csendben maradtam egy ideig, míg ölelkeztünk, majd el kellett mennie.