Erősen szorítottam Lucas kezét, aki nyugtatóan simogatta ujjaival a kézfejem. Szívszaggató volt figyelni Sarah-t és Emily-t, akiket megfenyegettek, így kénytelenek voltak egymásra támadni. Mind a ketten gyengék voltak, szinte alig álltak a lábukon. Sajnálkozva néztek a másikra, amikor a penge éle egymás bőrét hasította fel minden csapás után. Kezüket és szakadt, piszkos ruháikat élénk vörös vér borította be. Láttam a könnytől csillogó tekintetüket is. Nem akarták bántani egymást, sem megölni, hiszen az itt létük alatt szoros kötelék alakult ki kettejük között. Átéreztem azt, amit ők. Talán ez volt a legrosszabb.

A mellettem ülő férfi pszichopata módon ujjongott a tömeggel együtt. Felcsigázta őket az, amit láttak. A gyomrom felfordult az emberek beteges viselkedése miatt.

Nem bírtam.

Fel akartam állni.

Ki kelni magamból.

Sikítani.

Sírni.

Őrjöngeni, hogy legyen már vége ennek az egésznek.

Bár álom lenne, egy rettenetes rémálom, amiből tudom, hogy felkelek és egy idő után elfelejtem.

Lucas szorítása erősödött. Összekulcsolt ujjainkra néztem. Még mindig nagy kérdőjel volt az, hogy ő miért van itt, honnan tud erről a helyről. Azt mondta, később elmondja, most ez mind nem számít. Viszont, szerintem igen is számít. Hiszen hogy bízzak így meg benne, ha nem árul el nekem dolgokat, amikről tudnom kellene?

Hangos puffanás visszhangzott az arénába. Sarah a földön feküdt, apró termete a porban vergődött. Próbált felállni, de nem tudott, ezért nekiállt kúszni. Emily ziháltan állt felette.

– Öld már meg, baszki! – üvöltötte a mellettem ülő.

Szemeim összeszűkültek, ahogy meghallottam a hangját újra. Nem szóltam semmit. Tűrtem. Régebben megtanultam azt, hogy mikor kell befognom a szám. Ez alkalommal jól jött.

Sarah hirtelen megállt, majd a hátára gördült. A szája elkezdett mozogni, valamit mondott Emily-nek, mire a lány arca eltorzult pár pillanatra, majd a kése megcsillant a fényben, ahogy a magasba emelte. A következő pillanatban felvágta vele a másik lány torkát, akinek ideje sem volt felfogni a dolgokat, még a sikoly is belefagyott. Sarah meghalt. Élettelen tekintettel nézett a semmibe, vékony, csontos teste mozdulatlanul hevert a porban.

A mellkasom összeszorult, ahogy figyeltem a jelenetet. Elnyeltem a könnyeim, hogy ne sírjak fel hangosan.

Az ártatlanok szenvednek, a bűnösök jót derülnek, majd ujjongva ünneplik meg egy lány újabb halálát. Vajon a kegyetlenségnek hol van a láthatatlan határa?

A félhomályban mindenki némán meredt előre. Már tudtuk azt, hogy mi sem menekülhetünk el. Nem változtathatjuk meg a sorsunkat, azt a lapot, amit a sors húzott helyettünk. Emily a fallal szemben ült, gömb pozícióban húzta össze magát. Éreztem, ahogy a bűntudat mardossa a lelkét a barátnője halála miatt, amit ő okozott a saját két kezével, de ha nem teszi meg... akkor a húga sorsa lett volna ez. Sarah-t is hasonló dologgal fenyegették meg, hogy cselekedetre ösztönözzék. Rémes.

Trix hátát a falnak vetette, kinyújtotta a lábait, kezeivel a padlóra rajzolt különböző szimbólumokat.

– Holnap te leszel a következő és az a fekete hajú lány, akinek az arcát félig takarja a haja. – Lucas ezt mondta, mielőtt elválasztottak minket egymástól.

A holnap az én napom volt. Próbáltam beletörődni abba, hogy én meghalok. Trix vad stílusa ellen semmi esélyem sem volt, főleg nem ilyen állapotban. Ennivalót kaptunk ugyan egy órával ezelőtt, de az még sem volt elég ahhoz, hogy erőt gyűjtsek.

Mély levegőt vettem. Bámultam a vasból készült ajtót. Ajkaim résnyire nyitottam. Először bizonytalanul engedtem ki a hangom, majd egyre erősebb lett, ahogy egy általam szerzett dal életre kelt. A dallam betöltötte a kopár helyet, miközben éreztem azt, hogy két szempár szegeződik rám.

Egy dal a ki nem mondott dolgokról. Egy lányról, aki születésétől fogva a spájzban élt, amikor a szülei úgy gondolták, valami rosszat tett. Arról a kislányról, aki az apja keze és öve által értette meg a fizikai és lelki fájdalmat. A lányról, aki reménykedett abban, hogy egy nap az apja abbahagyja, vagy azt, hogy az anyja segít rajta. Gondtalan szülőkről, akik alkoholba fojtották minden bánatukat, s a lányukon verték le mind azt, majd eldobták őt maguktól, miután nem érezték kötelességüknek azt, hogy tovább eltartsák őt.

Végül a dalnak vége lett. A szobát újra csend borította be.

Felváltva néztem a lányokra, akik együttérzően néztek rám. Mintha megérezték volna azt, hogy ez a dal rólam szólt, a múltamról, amiről eddig még senkiről sem meséltem, hiszen... nehéz.

Végül elérkezett a nagy nap. Trix és én egymással szemben álltunk, egy-egy késsel a kezünkben. Úgy tűnik, mégsem a puszta öklös párbaj volt az emberek kedvence. Magamon éreztem az álarcok mögött lapuló éhes tekinteteket, szomjaztak arra, hogy vért lássanak, amiért valaki az életével fizet.

– Sajnálom... – suttogta Trix. Fátyolosan nézett rám, miközben egy lépést tett felém, lassan, bizonytalanul. A szívem nagyot dobbant. Fájdalom mardosta az egész testem és a lelkem is, undok módon fészkelte magát a bőröm alá a félelemmel együtt, majd lassan a csontomig hatoltak. Szétszedtek.

Lucas ugyanott ült, mint tegnap. Kifogástalan arcát maszk fedte, ezért nem láttam, milyen arckifejezést mutatott. Szomorú? Aggódik?

Megígérte azt, hogy kiment innen, de ezt az ígéretét nem tudta betartani. Valahogy nem hibáztattam őt. Nem ő volt a hibás, hogy erre a förtelmes helyre kerültem. Hallgatnom kellett volna a figyelmeztetéseire, de makacs módon mégis ellenük szegültem, és lám, épp az életem pergett le előttem nagy plánban.

Nem akartam ölni. Nem akartam azt, hogy más vére tapadjon ezekhez a kezekhez. Viszont azt sem, hogy az én halálom más lelkén száradjon, miközben feleméssze őt a csúf bűntudat.

A kés nyele szinte fájdalmasan mélyedt a tenyerembe, ahogy erősebben szorítottam. Nem mozdultam. Egyhelyben álltam. Viszont Trix, ő lassan közelített felém, mint egy vipera. A kést úgy fogta a markában, mintha ezer év tapasztalat lenne a háta mögött.

Keserű mosoly ült ki az arcomra. Úgy éreztem, mintha a halál épp rajtam gúnyolódna, ahogy az élet is.

Vajon tényleg ez a sors? Ennyire könyörtelen lenne?

Nos, ha legalább elégetik a testem, akkor nem kell a föld alatt rohadnom, hanem egyenlő leszek azzal.

Karom felemeltem. A tömeg hátra hőkölt, ahogy az éles penge találkozott a bőrömmel, miközben erősen a torkomhoz szorítottam.

Trix szemei tágranyíltak a csodálkozás miatt, megtoroant. Arcomon forró, sós könnyek gurultak végig, ahogy arra gondoltam jobb lenne a saját életem elvenni, mint másét.

– Mi a fene ez? Állj! Állj! Állj! – kiáltotta egy dühös, mély hang. Ismerős volt tegnapról.

Egy magas férfi száguldott le a lépcsőkön. Arcát maszk fedte, de még így is érzékeltem a mögötte bujkáló dühös arckifejezést. Felém közeledett.

Amikor megállt előttem, megragadta a csuklóm, jelezve azt, hogy engedjem el a kést. Nem tettem, helyette szorosabban nyomtam a bőröm ellen. A férfi hangosan szitkozódott, élénk kék szemei villámokat szórt. Olyan volt, mint a kék óceán. Csendes. Napokig el tudtam volna veszni bennük.

– Engedd el ezt a szart, te őrült nőszemély! – üvöltött rám idegesen.

– Nem – válaszoltam száraz hangon. Álltam a tekintetét.

– De ez így... ez így nem jó. Ebben mi a fasz a szórakoztató? – ordított újra. A frusztrált hangja betöltötte az egész teret.

Rajta kívül senki sem szólalt meg. A tömeg végig csendben volt. Figyelték az eseményeket. Már ebből tudtam azt, hogy ki az az Ő, hogy ki a maffiafőnök legfiatalabbik fia. A férfi, aki ezt az egészet megrendezte a pénz és a szórakozás miatt.

– Valaki halálát akarod, nem? Hát tessék, megkapod. Meggyorsítom neked – mondtam nyersen. A penge felhasította a bőröm, a szúró fájdalmat a meleg vér követtem, ami végigfolyt a nyakam vonalán, vörös ösvényt hagyva maga után.

Féltem. Rettegtem. Remegtem. Mégis úgy éreztem ezt kell tennem. Ez a könnyebbik út mindenki számára. Vagy csak nekem? Fogalmam sincs.

– Nem – mondta a férfi. Elengedte a csuklóm. Ujjait a penge és a torkom közé csúsztatta. Dermedten figyeltem, ahogy kezét a penge köré fonja, így megakadályozva azt, hogy az eszközt oda nyomjam még jobban. – Azt élvezem, ahogy mások kétségbeesetten küzdenek az életükért, míg az erősebbik fél győz. Mert mindig az nyer, aki az erősebb, aki a kegyetlenebb.

– Őrült vagy... – suttogtam elhalt halkon.

A kést kirántotta a kezemből, majd eldobta. A tárgy tőlünk pár méterre ért földet. Kezéből csepegett a vér. Az élénk folyadék lassan vörös pöttyökben tarkította a földet.

– Szerintem te vagy az őrült. Szerinted eddig hány lány akarta megölni magát, hm? Segítek, eddig még egy sem. Te... – nézett végig rajtam. Ajka széles mosolyra húzódott hirtelen. A vér megfagyott az ereimben. – Tetszel nekem.

Nagy erőfeszítés kellett ahhoz, hogy a döbbenet miatt ne hőköljek hátra.

Két kezével megragadta az arcom, majd maga felé tartott. Éreztem, ahogy a meleg, ragacsos vér a bőrömre kerül, ott hagyva a kézlenyomatát.

– Akarlak. Tetszik a tekinteted, az, hogy képes lettél volna megölni saját magad egy szemrebbenés nélkül. Ezt a gyémántot, amit magadban hordozol, nem szabad veszni hagyni. – A szemei izgatottan csillogtak, miközben beszélt.

Összezavarodottan figyeltem őt. Köpni-nyelni nem bírtam.

– Légy hát az enyém – suttogta halkan. A következő pillanatban meleg és puha száját az enyémre nyomta. Megcsókolt. Hallottam, ahogy a tömeg elkezd tapsolni, valaki füttyentett is. Vajon miért? Miért örülnek az emberek ennyire?

Legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá, úgy száz méterrel.

A mellkasánál fogva próbáltam őt ellökni, de ő nem tágított. Ajkát erősebben szorította az enyémhez, erőszakosabban csókolt meg. Nyelvével utat tört magának, majd kíméletlenül elkezdte felfedezni a szám belsejét, miközben néha-néha érintette a nyelvem. A levegőt gyorsabban kezdte el venni, éreztem ahogy egyre forróbb lesz, miközben beleélte magát a viszonzatlan csókba. Ez nem olyan volt, mint Lucas csókja, aki gyengéden becézte ajkam a sajátjával. Ő óvatosan és szenvedélyesen csókolt. Teljesen más volt. Ez a férfi próbált dominálni engem, uralkodni felettem. Az ellenkezésemmel is csak annyit értem el, hogy jobban felcsigáztam őt.

Istenem. Miért én?

Végre megszakította a csókot, de csak azért, hogy kezeit a combjaim alá helyezze, majd felemelt. Ijedten és sokkoltan kapaszkodtam meg a széles vállaiban, miközben ő a lábaim a dereka köré fonta.

Mi a fene történik?

– Most már az enyém vagy. Hozzám tartozol – duruzsolta a fülembe halkan.

Trix-t megragadta két ismeretlen férfi. A lány elkezdett ellenkezni, de semmi esélye sem volt a két kigyúrt adonisz ellen. Alul maradt. Szó szerint alul. Míg engem egy pszichopata vadállat épp cipelt egy nagy ajtó felé, miközben hülyeségeket suttogott.

Lucas... Lucas levette az álarcát, ezzel felfedve azt a kétségbeesett arckifejezést, amit eddig nem láttam. Valamit kiáltott, de a nagy zsibongás elnyelte a hangját, szavai nem jutottak el hozzám. Nem értettem őket, pedig próbáltam leolvasni a szája mozgásáról, de nem ment. Katyvasz volt az egész.

– Lucas... – suttogtam, majd a következő pillanatban teli torokból üvöltöttem a nevét.

A kezeimmel ütöttem az idegen férfit, aki csak halkan kacagott az értelmetlen kis próbálozásaim miatt. Szórakoztatta az, hogy küzdöttem ellene. Ő szorosabban ölelte testem magához, szinte kinyomta belőlem még a levegőt is, ezért pár másodpercig nyugton maradtam, remélve azt, hogy enyhít a szorításon, ami így is lett.