A helyet sötétség borította be, csupán az egerek cincogása visszhangzott, akik nyüzsögve futkároztak ide-oda. Az egyik sarokban kuporogtam, miközben próbáltam elfojtani a sírásom, hogy ne hallja meg senki sem. Az öv csapásait még mindig éreztem a hátamon. Fájt, égett és csípett, ahogy a lenge ruhám szövetje néha a friss sebhez ért.

Kintről hallottam a dalolászásukat, a részeg nevetésüket, ahogy a nyelvük néha-néha megbotlik, miközben a hangos zene végigsüvített az egész házon, szinte beleremegtek a falak. Ők jól érezték magukat. Míg én... én szenvedtem a fájdalomtól és a hidegtől, ujjaim lassan már megdermedtek, alig bírtam őket megmozdítani. A talpam alatt is jéghideg volt a beton. Legalább, ha egy papucs lett volna rajtam... vagy valami, amire ülhettem volna... de nem volt semmi. Csak én, a sötétség és a cincogó egerek.

Az ajtózárban fordult a kulcs, hallottam a kattogását. Lélegzetvisszafojtva meredtem a fából készült felületre, ami nyikorgó hangokat adott ki magából, ahogy kinyílt. Az apró helyet hirtelen erős fény töltötte be. Hunyorogtam, de láttam... láttam őt...

– Ne – suttogtam kétségbeesetten. – Kérlek...

Minden erőmmel mászni kezdtem négykézláb. A rettegés miatt minden végtagom remegett, az adrenalin a véremben duruzsolt, ösztönzött arra, hogy meneküljek. De mégis hova? Hogyan? Egy üres hely volt, ahol nem tudtam elbújni...

Egy kar durván megragadta a hajam, majd elkezdett kifelé húzni. A sikításom visszhangot vert a négy falon, de nem ért semmit sem. Hiába próbáltam bármibe is kapaszkodni, hiába dobáltam magam ide-oda, vagy hiába martam körmeim a kemény betonba, hogy magam után csak vércsíkot húzzak – mind ez nem számított. Én nem számítottam.

Ziháltan ültem fel. A homlokomon, a hátamon izzadtságcseppek folytak végig. A pulóverem anyaga nedvesen tapadt a nyirkos bőrömhöz. Kellett pár perc mire felfogtam, hogy csupán álmodtam. Az egész csak egy álom volt a múltamból, aminek a történetét a lelkemen és a testemen cipeltem nap mint nap. A szívem még mindig szaporán dobogott, s nyugtalan is voltam, viszont igyekeztem a régi légzési technikákat felidézni, hogy lenyugtassam magam.

Levegő be. Négy másodpercig bent tart. Négy másodpercig kifúj. Négy másodpercig tart, majd megint levegő be.

Ezt ismételgettem újra és újra, miközben tekintetem körbevezettem az ismeretlen helyen. A levegőben orrt facsaró fertőtlenítő szag áradt, amit mindig is utáltam. A kórházra emlékeztetett. Ahogy a hófehér falak is. Vagy a férfi, aki fehér köpenyben ült velem háttal, kezében a telefonnal.

Ekkor tudatosult bennem az, hogy engem elraboltak, majd bezártak és megbilincseltek. A következő képben egy nagy, termetes férfi állt előttem, aki... aki behúzott nekem. Én pedig elájultam az ütés mértéke, az éhség és a kimerültség miatt, amihez csatlakozott az, hogy még szomjas is voltam. Most is éreztem. A torkom ki volt száradva, ajkaim cserepesek és szárazak voltak. Kongott a hasam az ürességtől.

Ujjaimmal megérintettem az arcom, végigsimítottam a helyen, ahol a monokli helye volt. A bőrömbe éles fájdalom hasított. Grimaszba torzult az arcom, ahogy éreztem a szúró érzést. Csoda, hogy az állkapcsom nem törött el.

A fehér köpenyes férfi lassan megfordult. Jellegzetes, sötétkék szempárjával fürkészően tekintett rám. A szívem nagyokat kezdett el dobbani, szinte éreztem, ahogy egyre gyorsabban szárnyal.

– Én figyelmeztettelek téged, de te nem hallgattál rám, Gyöngyvirágom – mondta Lucas egy féloldalas mosoly kíséretében, aminek nem volt semmi jelentősége. Viszont a tekintete, mintha fájdalomról és sajnálatról árulkodott volna. Vajon a helyzetem miatt? Amiatt mert elraboltak, megláncoltak és még meg is vertek?

Még mindig jóképű volt. Markáns arcát egyetlen egy ránc sem csúfította el annak ellenére, hogy már a harmincas évei végét taposta. Egyetlen egy őszhajszál sem éktelenkedett a sűrű, dús és fekete hajkoronájában. Tökéletes volt. A jelenléte pedig újra intenzív érzéseket keltett bennem. Érzéseket, amiknek a jelentése mögé nem láttam.

Ennyit azokról a bizonyos falakról, amiket építettem. Amilyen gyorsan felépültek, olyan hamar rombolták is le őket. A fájdalom, a kétségbeesés és a nyers, színtiszta rettegés.

– Mit... mit keresel itt? – A hangom rekedtes volt és erőtlen, miközben kimondtam a szavakat. A torkom égett, szinte már fájt. Rettenetesen szomjas voltam.

Lucas ezt látta rajtam, ezért felkelt a székről, majd egy pohár vizet emelt fel az asztalról. Leült az ágy szélére, amin feküdtem, majd a kezembe nyomta a poharat.

Anélük, hogy megköszöntem volna, gyorsan és mohón kortyoltam a hideg folyadékot. Néha-néha szerencsétlen módon félrenyeltem, s elkezdtem fuldokolni.

– Lassan... lassan – suttogta Lucas halkan nevetve. A hangja oly' édes és lágy volt, elérte azt, hogy forró borzongás fusson végig a gerincem mentén. Meleg keze a hátamon pihent, ujjai gyengéden dörzsölték a bőröm a szöveten keresztül – pontosan ott, ahol a hegek is húzódtak.

Miután kiürült a pohár, Lucas elvette tőlem, majd a helyére rakta. Ő pedig ugyanoda helyezkedett vissza, ahol ült.

Ezúttal rajtam volt a sor, hogy beszéljek, ugyanis kérdések ezrei cikáztak a fejemben, viszont nem tudtam, melyikkel kezdjem. Lucas türelmesen várt, kezeit összekulcsolta, az ölébe ejtette.

Mély levegőt vettem. Még gyengének éreztem magam az éhség miatt, de legalább már a torkom rendben volt.

– Szóval... először is... te mit keresel itt? És... – ujjaimmal körbemutattam a szobán, ahol voltunk, ami majdnem úgy nézett ki, mint egy orvosi rendelő. – Hol vagyok?

– Hogy én miért vagyok itt... nos, az nem számít most. És ez az épület orvosi szobája, ha mondhatjuk annak – mondta, miközben a szája megrándult pár pillanatig, mintha zavarta volna őt valami.

Szóval tényleg orvosi szoba volt. Mielőtt bármit is kérdezhettem volna – például arról, hogy miért nem árulja el, miért van ő itt – folytatta tovább a beszédet: – Azért kerültél ide, mert az egyik őr megütött téged és elájultál. Ő ezt nem tűri, ezért sürgősen ide hoztak téged. – Lucas szomorúan nézett az arcomra, majd ajkaimra. Ujjaival gyengéden simított végig a megsérült bőrfelületen. Úgy érintett, mintha attól félt volna, hogy csak egy illúzió vagyok, s bármikor eltűnhetek.

Olyan forró és gyöngéd volt, hogy a szemem megtelt könnyekkel, amik a szenvedéseimről árulkodtak. Nem akartam itt lenni ezen a borzalmas helyen, ahol lányok haltak meg a borzasztó játékok miatt, amiket a pénzzel teletömött zsebű gazdagok élveztek. A kényelmes életemért könyörögtem, amiben benne volt Ellie is. Azok voltak életem legjobb pillanatai. Nem voltak tökéletesek, de mégis többet jelentettek nekem, mint bármi más ezen a nyomorult bolygón. Az élet miért ilyen kegyetlen és kíméletlen? Miért az ártatlanok bűnhődnek a bűnösök helyett? Miért? Miért? Miért? Hol van az igazság?

– Annyira sajnálom, Lara – suttogta Lucas. Könnyeim mögül, fátyolos tekintettel figyeltem, ahogy a tehetetlenség miatt eltorzult az arcra, miközben erős karjaival ölelésbe vont. Homlokát az enyémnek döntötte, miközben én néma sírásba kezdtem. Ebben benne volt minden fájdalmam, ami súlyként nehezedett a vállaimra, amiket képtelen voltam ellenkedni. – Megpróbállak kivinni téged innen. Ígérem... – suttogta, majd csókot nyomot a homlokomra.

Hatalmas, a bőrkeményedéstől érdes tenyereit az arcomra simította, hüvelyujjával letörölte a könnyeket. Csak néztünk egymás szemébe, miközben a csend körülölelt minket, mintha az idő megállt volna, olyan volt ez a pillanat.

– Te is velük vagy? – bukott ki belőlem a kérdés. – Te is felelős vagy a lányok haláláért, ezért a beteg és undorító játékért? – kérdeztem elfojtottan. Talán reménykedtem abban, hogy nem lesz a válasz, hogy neki ehhez semmi köze. Mert úgy könnyebb lett volna, nem lapított volna össze eggyel több fájdalom.

Lucas nagyot sóhajtott, miközben erősebben fogta az arcom.

– Figyelj, ez sokkal bonyolultabb, mint aminek látszik. Ez a hely... veszélyes. Többről szól, mint aminek gondolod vagy látod. Ezt a helyet a maffiafőnök egyik fia hozta létre. Még csak huszonöt éves, de már ő az anyja jobb keze, annak ellenére, hogy vannak idősebb fivérei is... – Hosszasan beszívta a levegőt, majd kifújta. Sötét szemeit nem vette le rólam, megbizonyosult arról, hogy figyelem őt, hogy minden egyes szavát mélyen az elmémbe vésem, miközben próbáltam összeragasztani a puzzle darabokat, de azok csak repdestek a sötétségben. – Ez pénzt hoz, ezért nem szól bele a fia döntéseibe. Huszonötéves felnőtt férfi, de... szinte még egy gyerek, ezért teszi azt, amit.

Több dolog is felmerült bennem. Például az, hogy Washingtonban mióta volt maffiaszervezet? Vagy az, hogy miért pont egy nő vezeti, nem a férfiak szokták?

Tudtam jól, a maffia az veszélyes. Nem érdekli őket az, ha egy ember meghal vagy él. Ők a kegyetlenégükről híresek, arról, hogy félelmet keltsenek az emberekben, terrorban tartsák őket, megmutatva azt, hogy az ő kezükben van a hatalom.

– Ez még nem mentség arra, hogy... hogy ilyet tegyen. Ártatlanok halnak meg... – És lehet én is meg fogok, ha nem ma, akkor holnap vagy azután. Nem voltam okos, sem erős, ezért bármelyik játszma alatt meghalhatok.

De mégis mi a baj a halállal? Volt, amikor azt kívántam bár egyenlő lehetnék a földdel. Viszont most... miért akarok élni?

– Figyelj – mondta Lucas, hangja kemény volt, ezért újra rá koncentráltam. – A mai játék nemsokára kezdődik, és neked is végig kell nézned. Ha nem szeded össze magad, ilyen megtörten mész ki, azzal csak magadra vonod a figyelmet. Elintéztem, hogy én kísérjelek el téged, ez idő alatt próbálok annyi információt elmondani, amennyit csak tudok, de... meg kell ígérned nekem, hogy összeszeded magad. Tudom, nehéz ez. Viszont egyelőre nem tehetünk mást. Érted?

Bólintottam. Kezeimmel megtöröltem a könnyes arcom. Lucas elégedetten mosolygott, majd újabb puszit nyomott a homlokomra.

– Nem akarok itt lenni... – suttogtam halkan.

– Tudom.

A játékokat egy olyan helyen tartották, ami olyan volt, mint egy aréna, viszont sokkal kisebb. Egyáltalán hogyan férhetett el egy ilyen hely ebben az épületben? Lucas és én legfelül ültünk, elvegyültünk a tömegben. Mindenhol álarcos férfiak és nők helyezkedtek el, arany órákkal, gyémántköves gyűrűkkel, csupa drága holmikkal, hogy megmutassák, nekik erre is telik. A hideg futkosott rajtam tőlük és a helytől is.

Lefelé néztem. Ekkor rángattak be két lányt, Sarah és Emily. Kétségbeesetten próbáltam felállni, de Luc megragadta a kezem, tekintetével azt parancsolta, hogy maradjak nyugton, s csak figyeljek. Mérgesen rántottam ki a karom a markából, majd újra a lányok felé néztem. A bilincsektől megszabadították őket. Kezükbe egy-egy fegyvert, vagyis kést adtak. A két lány rémülten nézett egymás szemébe, nem mozdultak. Körüllengte őket a fájdalom, a szeretet, az együttérzés. Két jó barát állt egymással szemben, akiknek az volt a dolga, hogy megöljék egymást. Szívet szorongató volt végignézni ezt a jelenetet. Persze a gazdagok elkezdték ösztönözni őket, hogy cselekedjenek, öljék meg a másikat, de ők nem moccantak, figyelték egymást, miközben a könnyüket visszafogták.

A tőlem jobbra lévő üres ülésre egy férfi hanyagul levágta magát. Hosszú, farmerbe bújtatott lábát széttárta, félig lecsúszott kibélelt ülésen, karjait a széles mellkasa előtt összefonta. Közvetlen mellette egy fiatal lány állt kihúzott háttal, felszegett állal, miközben rezzenéstelen arccal bámulta az eseményeket.

Lucas megmerevedett mellettem. Úgy tűnt, bárki is ült le mellém, nem az angyalok támogatták őt, hanem az ördöggel kötött üzletet a pokolból. A drága parfümje az orromba szökött, ami miatt fuldoklási roham jött rám – annyira erős és tömény volt –, de elfojtottam. Jobb volt csendben lenni. Bár féltem és ez a csontomig hatolt.

– Istenem. Ebben nincs semmi izgalmas sem – szólalt meg bosszúsan a férfi. A mellette álló lány halkan kuncogott, az ő arcát is maszk fedte.

– Csak egy kis ösztönzés kell nekik.

– Úgy mint neked? – vonta fel a fiatal férfi a sűrű, sötét szemöldökét kérdőn, miközben a szeme sarkából felé sandított.

Lucas keze útközben az enyém felé haladt, próbálta észrevétlenül megfogni. A tenyere nyirkos volt, mintha ideges lett volna. Nagy késztetést éreztem arra, hogy rá nézzék, de nem tettem.

Sarah és Emily még mindig nem mozdultak, a tömeg egyre türelmetlenebb lett, szitok szókat szórtak rájuk, átkozták őket. Undorító egy népség volt.

– Talán – válaszolta kuncogva a nő.

– Te más vagy. Te lenyűgöző voltál. Az arckifejezésed, az ahogy élvezted, hogy minden egyes percben a csaj bőrébe meríted a kést újra és újra. Körülötted mindent vér borított, ahogy téged is. Az... az gyönyörű volt... – mondta a férfi. A hangjából boldogság tört fel, miközben erre a pillanatra emlékezett.

A történet ismerősnek hallatszódott. Trix mesélte el ezt nekem, akit most is pont két férfi fogott le, miközben őrjöngött. Sokkal lentebb ült, mint mi, viszont rajta még ott voltak a béklyói.

Szóval... ez a lány az a ribi, aki a szüzességét ajánlotta fel, hogy egy férfi – aki ezek szerint mellettem ült – kimentse őt, hogy feloldozza a halála alól.

– De ezek itt... ezek a csontkollekciók, nem tesznek semmit. Nézd meg, csak egymást bámulják – morogta lenézően a férfi.

Szabad kezem ököllé formálódott időközben. Nem akartam hallani ezeket. Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen és szívtelen? Legszívesebben egy kést dugtam le volna a torkán, de még az sem lett volna elég ahhoz, hogy megtapasztalja azt, amit ezek a lányok, vagy azok, akik már nem élnek.