A fejembe erős fájdalom hasított, ahogy a sötétben lassan felültem, kezeimmel a földet tapogattam. A felület hidegen simult hozzá az ujjaimhoz. Sima volt. Mozdulataim közben hallottam a bilincsek csilingelő hangját – egy volt a kezeimen és még egy a bokáim körül. Ahogy a szemem hozzászokott ehhez a félhomályhoz, emberek körvonalai rajzolódtak ki előttem, akik engem figyeltek. Arcuk megviselt, a ruháik szakadt és koszos. Mind lányok voltak, velem egyidősek.

Kitapogattam magam mögött a falat, szorosan hozzá simultam. Lábaim felhúztam, karjaimmal átöleltem őket, térdeim a mellkasomhoz préseltem. A táskámat elvették, a zsebembe helyezett szikét sem éreztem már, elkobozták tőlem azt is. Aki, vagy akik elraboltak engem, azok elvették tőlem az összes cuccomat, ami nálam volt.

Az emlékeim homályosak voltak, de azt tudtam, valaki megmentette az életem, de mégis megkeserítette azt.

Ráadásul még a bokámon lévő karcolás is le volt ápolva, enyhe fertőtlenítő szagot éreztem, s láttam a ragtapaszt is ott, ahol a kutya megkapott engem. És a többi apró horzsolásról is gondoskodtak. Csoda, hogy azt is túléltem.

Viszont ezek a fürkésző szempárok a sötétben megijesztettek, kirázott tőlük a hideg.

A helyiség, ahol voltunk kicsi és üres volt, csupán a négy fal létezett, semmi más. Ettől csak még horrorisztikusabb lett az egész. Ablakok sem voltak, csupán az ajtó alatti résen szűrődött be a fény.

Nagyot nyeltem. A testem reszketett, de nem a félelem miatt. Legalább öt vagy tíz fok lehetett bent. Nem voltam hozzászokva ilyen alacsony hőmérséklethez, főleg, hogy csak egy vékony pulóvert viseltem rajtam és egy fekete leggingst. Az én ruháim is szakadtnak és piszkosnak bizonyultak, nyilván amiatt, ami történt. Az mikor volt? Tegnap este? Vagy még ma? Mennyi időre voltam kiütve? Egy teljes nap nem telhetett el, ugyanis nem éheztem, nem is szomjaztam, viszont fáradt voltam.

Az egyik lány megmozdult, óvatosan, de közeledett felém. Nem állt fel, a padlón csúszott végig, miközben a kezeivel segítette magát.

Teste vékony volt, szinte csak csont és bőr. Az arcán kisebb, nagyobb sebek éktelenkedtek, volt amelyik friss volt. A rövid haja csapzottan és zsírosan ragadt össze.

– Sarah vagyok – szólalt meg. A hangja olyan volt, mint a tavaszi lágy szellő; meleg és kellemes. Szemei körül apró barázdák gyűltek, miközben kiszáradt ajkain gyengéd mosoly táncolt. Kedvesnek tűnt.

– Lara vagyok – mondtam rekedtes hangon, amin még én is meglepődtem.

Megköszörültem a torkom.

Sarah mellém kuporodott, hátát a nyirkos falnak döntötte, majd a plafon felé nézett.

– Már azt hittem, vagyis hittük, hogy meghaltál. Hosszú időn át csak feküdtél mozdulatlanul. Viszont örülök, hogy élsz, bár nemsokára azt kívánod bárcsak meghaltál volna – mondta, a hangjából keserűséget véltem kivenni.

– Maga a pokol ez a hely – szólalt meg egy másik lány, aki a túloldalon, az ajtónál ült egy sarokban. A félhomályban is látszódott a fekete haja, ami olyan sötét volt, mint az éjszaka. A hajtincsei a félarcát eltakarta, így teljesen nem láttam az arckifejezését, de a hangjában ott lapult a gúny.

Összesen négyen voltunk – velem együtt. A harmadik lány nem szólalt meg, csak nézett engem szótlanul a másik sarokból.

– Miért? Mi ez a hely? – tettem fel a kérdést. A fekete hajú akart válaszolni, viszont Sarah közbe vágott. A másik lány bosszúsan nézett rá és grimaszolt, amiért megszakította őt.

– A gazdagok szórakozása. Az egész számukra egy játék, amire fogadásokat köthetnek. Természetesen minden csak a pénzről és a szórakozásról szól.

Felvont szemöldökkel néztem a sebekkel kipingált arcára.

– Milyen... játék? – kérdeztem vonakodva. Féltem a választól.

Sarah nyitotta a száját, hogy választ adjon, viszont ez alkalommal a fekete hajú lány fojtotta belé a szót.

– Élsz vagy meghalsz játék – mondta. Arcán ijesztő vigyor jelent meg, nyelvével végignyalta a fogait, mire undorodva fordítottam el a tekintetem. Nem tetszett. Veszélyesnek és kiszámíthatatlannak tűnt, ezzel a pszichopata kisugárzásával. Teljesen másnak bizonyult, mint Sarah, vagy az a másik lány, aki még mindig engem bámult a hatalmas szemeivel. A frászt hozta rám.

– Sokan haltak már meg... Amikor én idekerültem, akkor tizenöten voltunk összesen. Aztán szép lassan elkezdtünk fogyatkozni, egyszer sem hoztak új lányt, kivéve téged. Meg is lepett ez minket – mondta Sarah, miközben rám nézett.

A szempárjában fájdalom és megbánás tükröződött, biztosan sajnálta azokat a lányokat, akik életüket vesztették itt.

– A játék alatt haltak meg? – kérdeztem, mire bólintott a fejével. – Miről szól a játék?

– Mindig más van. Valószínűleg azért tervezték így, hogy ne tudjunk rá felkészülni – válaszolta Sarah. A hangja elcsuklott, valószínűleg a sírását próbálta elfojtani.

A fekete hajú idegesen csettintett a nyelvével.

– Nehogy neki állj bőgni újra. Ha ők nem purcantak volna ki, akkor te sem lennél itt. Minden szívfájdalom nélkül kinyírtak volna.

– De ártatlanok voltak. Nem érdemelték meg – suttogta Sarah szipogva. Apró vállai megremegtek, ahogy lassan engedett a könnyeinek.

A szívem pár röpke pillanatra összeszorult. Szerencsére a falak még fent voltak, ha nem lettek volna, akkor már rég legyűrt volna a pánikroham. Ilyen helyzetekben sosem tudtam megőrizni az önuralmam. Viszont, ha valami nagyon megrázó történt velem, akkor nem menekülhettem előle... még a falakkal együtt sem.

A fejemben próbáltam összerakni a darabkákat, de még mindig nem állt össze semmi. Annyi tisztázódott bennem, hogy ez egy játék volt a gazdagok számára, csupán az unalom vezérelte őket. Valószínűleg az sem jutott el a tudatukig, ha a rendőrség rátalál a helyre, akkor nekik annyi, hiszen ez bűncselekmény.

– Milyen típusú játékok voltak? Biztosan vannak kategóriák, még ha a játékok máshogy is játszódnak, nem? – kérdeztem, miközben felváltva néztem a két lányra. Mind a ketten bólintottak.

Megkönnyebbülten kifújtam a bent tartott levegőt, mivel ez azt jelentette, hogy legalább a játék kimenetelét nyomon lehet követni.

– Igen, bár erről a sarokban bujkáló okostojás többet tudna mondani – biccentett a fekete hajú lány jobbra. – Már ha megszólalna még ma.

Arra a lányra néztem, aki egész idő alatt csendben volt és engem figyelt. Most már kényelmesen ült, hosszú lábait előre kinyújtotta, miközben egyik kezén pihentette a fejét.

– A játékot négy kategóriába sorolnám. Az első a logikai, ebből eddig kettő volt. Aztán van az ügyességi, ebből egy volt. A harmadik a fegyveres, három volt belőle. És az utolsó a puszta kezes harc, ezt kedvelik a legjobban, összesen hat volt belőle.

– Szóval nincsenek logikai összefűzések. A négy kategóriából bármelyik lehet – motyogtam magamban, miközben kattogtak a fogaskerekeim.

Túlélés.

– Egy játékban hányan vannak?

– Ketten. Egy az egy elleni játszmák szoktak lenni. Egyébként én Emily vagyok. Ő pedig ott – mutatott a fekete hajú felé, aki épp a koszt szedte ki a körmei alól – Trix.

Szóval tizenöten voltak, abból tizenketten meghaltak. Akkor a játékok száma eddig összesen tizenkettő. Még van hátra három, ha egy az egy ellen vannak a felállások.

Vajon Ellie is itt halt meg?

– Amúgy nem láttatok itt egy Ellie nevű lányt? Kék szemei voltak, hosszú és göndör haja, a testalkata kicsit teltebb, de alacsony. Az arcán volt pár anyajegy is – írtam körbe a barátnőm kinézetét.

A három lány elgondolkodott, majd megrázták a fejüket.

– Nem. A barátnőd? – kérdezte Sarah kíváncsian. Csontos ujjaival a szemeit törölgette.

– Csak volt. Meghalt – mondtam halkan. A szívem fájdalmasan nagyot dobbant, majd újra elhalkult. Talán Ellie halála fájdalmát sosem fogom kitörölni a szívemből és az emlékeimből sem. Örök pecsét marad bennem.

Sarah hideg kezével megérintette a vállam. Először összerezzentem, ezért elhúzódott, de végül meleg mosolyt küldött felém, mintha vigasztalni akarna.

A helyre komor hangulat szállt le. Egy ideig csendben ültünk, nem szólalt meg senki.

– Szerintem jobb, ha tudsz a kurváról is – mondta Trix, mire Sarah mérgesen nézett rá. A fekete hajú felháborodottan nézett rá, karjait széttárta. – Most mi van? Nem tehetek róla, hogy bekurvult.

– Kicsoda? – kérdeztem kíváncsian. Most már érdekelt az, hogy kiről és miről volt szó.

Sarah alig láthatóan megrázta a fejét, gondolom jelezte Trixnek, hogy ne mondjon semmit, de a lány azért is beszélt.

– Volt egy ribi, aki kikönyörögte magának azt, hogy valaki mentse ki innen. Bármit megtett volna érte. A harmadik játékban részt vett. Bármit is ajánlott a férfinak az nem fogadta el, mégis segített neki a játékban. A puszta kezes harcban kést adott neki, ő pedig... leszúrta az ellenfelét, de nem akármilyen módon. Mire végzett, a lány húsa cafatokban lógott le a testéről, ő pedig úszott a vérében. A férfinak ez megtetszett, látott benne valamit. Azt mondta, ha valami tényleg jót tud neki ajánlani, akkor kimenti őt innen.

– Mit ajánlott neki végül, amivel meggyőzte a férfit?

Trix gúnyosan felnevetett, Sarah csak kelletlenül elhúzta az ajkát.

– A szüzességét. Szóval ő a szűz ribi, vagyis csak volt, mert már nem szűz. Gondolom. 

Nos, véleményem szerint elég szánalmas dolog, hogy lemondott a büszkeségéről csak azért, hogy életben maradjon. Ehhez ölnie kellett és odaadnia a szüzességét annak a férfinak, aki elég nagy jelentőséggel bírt, ha kivitte őt innen.

– Azóta is annak a férfinak az oldalán jelenik meg minden játszámánál – szólt közbe Emily, miközben a szemüvegét igazította meg, aminek a lencséin apró repedések voltak. Mióta van rajta szemüveg? Így tényleg okosabbnak tűnt. Lassan kezdett összeállni róluk a véleményem. Trix volt a nagyszájú és vakmerő lány, akibe valószínűleg kevés félelem szorult. Sarah a kedves és törődő fajta, akinek aranyszíve van és együttérző is. Emily a legokosabb, aki valószínűleg azért nézi ilyen sokáig az embereket, hogy kielemezze őket, hogy információt gyűjtsön. Oh, és nem beszél sokat, csak ha muszáj.

– Ki ez a férfi?

– Nos, egy elég jóképű fasz, aki valószínűleg az egyik tagja ennek a szarságnak – mondta Trix gúnyosan, majd a padlóra köpött maga elé. Fúj. Undi. Ebben a lányban nincs semmi tisztelet, kifinomultság pedig végképp.

– Úgy érted ő a játékok egyik szervezője? – vontam fel kérdőn a szemöldököm. Lábaim előre nyújtottam, mert már kezdtek elzsibbadni. Kezeim az ölembe ejtettem, még csak most vettem észre, hogy milyen jéghidegek. Ha nem a játékban halok meg, akkor halálra fagyok itt.

– Ja, valami olyasmi – köpte a szavakat a fekete hajú.

Hosszas beszélgetés után rájöttem, hogy Ellie-t nem hozták ide, ahogy engem. Szóval az tényleg gyilkosság volt. Az itt meghalt lányok testeit szénné égették. Emellett nem mindenki volt washingtoni, voltak akiket más városokból ráncigáltak el ide. A hely, vagyis mint megtudtam a hatalmas épület helyzete ismeretlen. Senki sem tudta, pontosan hol lehet, végülis bárhol. Viszont Emily arra tippelt, hogy egy elhagyatott szigeten, vagy egy kicsi, kihalt városban, amit senki sem ismer, ha a rendőrök eddig még nem találták meg ezt a helyet. Pedig biztosan feltűnt nekik, hogy a városokból nyomtalanul eltűntek a fiatal lányok. Vajon engem is kerestek? Vagy valaki aggódott értem? A számban keserű íz keletkezett, hiszen tudtam a választ: nem. Nem voltam fontos senki számára sem, még a főnököm is magamra haragítottam. Nem számítottam senkinek.

Több óra is eltelhetett, mire a hatalmas vasból készült ajtó kinyílt. Mindenki meglapult, miközben ugrásra készen nézték azt ahogy az ajtó mögött megjelenik valaki. Hunyorogva bámultam magam elé. Az egyik kezem a szemem elé helyeztem, ugyanis annyi fény szűrődött be hirtelen, hogy nem voltam rá felkészülve. Miután a hozzászoktam a fényességhez, ami a szobát betöltötte, láttam egy férfit. Magas és izmos volt, tekintélyt parancsoló, ahogy majdnem fekete szemekkel nézett körbe rajtunk, ajkán elégedett mosollyal. Valószínűleg azért, mert mindenki félelemmel telve meredt rá – még Trix is, aki veszett állatként vicsorgott.

– Hölgyeim. Ki áll készen egy játszmára? – kérdezte a férfi boldogan. Kezeit összecsapta, majd összedörzsölte.

Nem kapott választ. Mégis kivárná a halálát?

A szívem egyre gyorsabban dübörgött a mellkasomban. A pulzusom az egekbe szökött, ahogy a tekintete megállapodott rajtam. Tetőtől talpig végignézett rajtam, egy területet sem hagyott ki anélkül, hogy alaposan meg ne nézte volna magának. Ahogy a combjaim között lévő területre ért megnyalta a száját. A gerincemen végigfutott a hideg borzongás, a gyomrom majd' felfordult az undortól. A lábaim újra felhúztam, és egymáshoz préseltem őket, ami persze nem tetszett neki. A mosoly amilyen gyorsan jött, olyan hamar lohadt le az arcáról.

– Fogjátok le a többi lányt, nehogy elszökjenek – parancsolta az ismeretlen férfi karcos hangon, miközben felém sétált. Még a vér is megfagyott az ereimben. Féltem, pedig nem kellett volna. Azt hittem... azt hittem a falak erősek, de tévedtem. Életemben nem rettegtem még senkitől és semmitől sem ennyire, ahogy hosszú, kimért léptekkel jött felém. A háta mögött három további férfi jelent meg, akik lefogták a többieket, senki sem mozdult, kivéve Trix, aki eltalálta a férfi gyenge pontját a lábai között, de ő ennek ellenére sem engedte el a lányt, akibe több harci erő is szorult.

– Nos, te még új vagy itt – állt meg a férfi előttem. Hatalmas testével elállta az utat, így nem láthattam a többieket.

Nem mondtam semmit. Csendben maradtam. Próbáltam összehúzni magam, ahogy csak tudtam, miközben a reszketés hullámai újra és újra végigfutottak rajtam.

Veszélyes volt. Maga a megtestesült démon tornyosult felettem, fekete szemeivel szinte lyukat égetett belém. Talán a szeme környékén lévő hosszú heg tette őt még ijesztőbbé. Így úgy nézett ki, mint egy katona, aki kemény és hosszú háborúkat élt túl. Az öltözködése is erről árulkodott. Nem ő volt az a férfi, akit a lányok körbe írtak.

Leguggolt elém. Kezével megragadta durván az állam, mire halkan felszisszentem, ujjai szinte kíméletlenül a bőrömbe vájtak, amit enyhe fájdalom követett. Kényszerített arra, hogy egyenesen a szemeibe nézzek.

– Te még nem tudod, ki vagyok, de hamarosan igen – suttogta a fülembe, miközben közelebb hajolt hozzám.

Nagyot nyeltem. Lassan nagy gombóc keletkezett a torkomban a fagyos hangneme miatt, ami baljóslatú volt.

Elhajolt tőlem. Száját gúnyos mosolyra húzta, az arcom nézte, amire valószínűleg rá volt írva a félelem.

– Ha szépen könyörögsz és mutatsz valami csodát azokkal az ajkakkal, akkor talán kimenthetlek innen.

Nemlegesen megráztam a fejem.

– Inkább meghalok, mintsem alávessem magam egy ilyen alaknak – motyogtam, miközben a hangom néha-néha megremegett.

Tekintetemmel szinte szikrákat szórtam felé. Válla felett láttam, Trix büszke vigyorát, még úgyis, hogy arccal nyomták a padlóra. Emily és Sarah lélegzetvisszafojtva nézték, hallgatták az eseményeket, míg az én szívem majd' kiugrott a helyéről. Nyirkos tenyereim a nadrágomba töröltem, így a kosz rá tapadt a bőrömre.

– Hm... Vicces lány vagy te – mondta vicsorogva.

A kezét meglendítette, nem sokkal később az ökle találkozott az arcommal, megszédülve estem a földre. Az állkapcsom megérintettem, ellenőriztem, nem-e tört el, viszont az alsó és a felső ajkamon a bőr felrepedt, éreztem a vér fémes ízét a számban. Tompán hallottam a lányok kiabálásait, miközben próbálták az erős szorításokból kiszabadítani magukat. Ha tippelnem kellene, akkor azt mondanám, aggódtak miattam.

Fel akartam állni, de nem tudtam. A hátamra nehéz súly telepedett, majd hason terültem el a földön, ahogy valaki rám lépett. Fájdalmasan felnyögtem. A mellkason teljesen a kemény felülethez préselődött, így nehéz volt levegőt venni.

Vajon most fogok meghalni? A látóterem homályossá vált, egyrészt a könnyek miatt, másrészt kezdett a fejem pille könnyű lenni. Lassan körül ölelt a sötétség, míg teljesen magába nem fogadott, s elnyelt.