Az élet úgy el van cseszve, ahogy van. Lehet ezt azért gondoltam, mert egy kibaszott buszmegállóban ültem a semmi közepén. De tényleg. Csak fákat és bokrokat láttam magam körül, meg persze az utat, amin egy árva autó sem haladt át, nemhogy egy kicseszett busz, pedig megadtam volna érte mindent a világon.

Nagyot sóhajtottam, miközben hátradőltem a kopott padon. Telefonom a két kezem között szorítottam erősen, az ujjaim lassan már lilák lettek a készülék körül. Legalább öt fok lehetett, én mégis egy fekete, szakadt egyberészes ruhában ültem, a hátamon egy vékony idegen kabáttal, amibe kétszer belefértem volna az apró termetemmel. Igazából nem tudtam hogyan kerültem arra a helyre pontosan, olyan sok alkoholt fogyasztottam. Csak annyi maradt meg, hogy elmentem a legjobb barátnőm, Ellie bulijába, amit otthon rendezett. Egy kicsit táncoltunk, beszélgettünk, nevettünk, sokat ittunk és bumm, itt jön be a képszakadás. Az elmém teljesen üres.

Fogtam a telefonom, majd feloldottam, aminek a fénye bevilágította az arcomat és megvakította a szemeimet, ezért hunyorogva húztam lejjebb a fényerőt és kikerestem Ellie számát a hívásnaplóból. Amikor megjelent a neve előttem egyből a hívásgombra nyomtam. Hosszú másodpercekig vártam, hogy felvegye, még a csörgéseket is számoltam, végül hangpostára kapcsolt.

– Istenem... – morogtam az orrom alatt, majd kinyomtam. Drámai módon a térdeimre könyököltem, kezeimmel megtámasztottam a fejem, miközben kissé előre dőltem. Igyekeztem nyugodt maradni, amennyire csak lehetett, de még így is hallottam, s éreztem a szívem idegesítő dobbanásait, ahogy a pulzusom egyre feljebb emelkedett. Utáltam ezt.

– Ne most... kérlek... – suttogtam magam elé tehetetlenül. Apró kezeim lassan elkezdtek remegni, ahogy a lábaim is. A testem egyre forróbb lett, a tenyerem elkezdett izzadni és nyirkos lett.

– Nem... nem... – suttogtam kétségbeesett módon, de a hangom ekkor már elveszett a levegőben, a zihálásom elnyomta. A mellkasom összeszorult, idővel elkezdtem szédülni is, az elmém elködösült, a testem idegenné vált számomra. Kicsúsztam a saját irányításom alól újra. Hosszú ideig csak összekuporodva ültem azon a padon és szenvedtem, küzdöttem, hogy visszaszerezzem a testem felett a kontrollt. Pedig féltem, egyenesen rettegtem, ahogy a szívem egyre gyorsabban dobogott, a pulzusom ott lüktetett a fülemben, s emiatt az agyam azt hitette el velem, hogy én ott meg fogok halni, nem fogom túlélni. Nem fog segíteni senki, nem fog rám találni egy kóbor lélek sem. Egyedül maradtam a problémáimmal. Nem ez volt az első alkalom, hogy pánikroham tört rám, amikor egyedül voltam és nem éreztem magam biztonságban, de sosem tudtam hozzászokni az érzéshez, ahogy a testem egyre jobban lebénult.

– Utálom ezt... utálom ezt... – ismételtem újra meg újra meg újra, míg elkezdtem halkan sírni, ezzel legalább egy picit kizökkentettem magam a gondolataim bugyraiból, hogy visszakerülhessek a valóságba.

Húsz perccel később már jobban voltam, csak ramaty állapotban. Folyamatosan remegtem, ráadásul még fáztam is, mivel testem izzadtság borította, ami rászáradt a bőrömre. Az idegen kabátot jobban összehúztam magam körül, tekintetemmel végig a telefont figyeltem abban a reményben, hogy drága egyetlen barátnőm visszahív engem hajnali hat órakor. Viszont ahogy telt az idő rájöttem, hogy ez már nem történik meg, ezért elhatároztam, hogy útnak indulok. De ekkor csoda történt, hangos motor hang hasított bele a csendbe, mire felkaptam a fejem és a hangforrás irányába néztem. Talán megjött a lovagom egy fekete motoron? - ezt gondoltam. A sisakos ember nagy sebességgel közeledett felém. Letaglózva figyeltem, ahogy az ő nagy alakja és a motor elszáguldozik előttem. Egy nagy sóhaj következtében szomorúan hátradőltem újra.

– Mit is hittem? Ez nem egy kibaszott romantikus könyv, ahol egy srác megmenti a bajba jutott lányt, aki a semmi közepén ragadt – motyogtam magam elé halkan.

Végül még egy kicsit ültem ott, gondoltam biztos meglátott engem, így talán visszajön értem. Teltek újra a hosszú percek, míg végül feladtam, hogy útra indulhassak arra amerre ő is ment, hátha az a megfelelő út vissza a városba. Igazából még azt sem tudtam, hogy egyáltalán Washingtonon belül vagyok-e még avagy sem. Felegyenesedtem ülőhelyzetemből, majd elhagytam a buszmegállót. Szemügyre vettem a környéket, ugyanis világosabb volt, mint amikor megébredtem ott azon a padon. Tényleg semmi sem volt a fákon és a bokrokon kívül, csak az út. Úgy éreztem, mintha órákon át mentem volna kevés sikerrel. A lábaim már fájtak, a fejem zúgott, a testem didergett. Pocsék napnak néztem elébe ebben biztos voltam.

Szóval így történt az, hogy én Lara Wang két órán át sétáltam vissza a városba, amiből nem tudom hogyan kerültem ki, de ott virított előttem az Isten hozta felirat és a washingtoni tábla. Ekkor már jobban érdekelt, mi is történt velem azon az éjszakán. Muszáj volt kiderítenem, főleg azt, hogy Ellie miért nem válaszolt a hívásaimra. Még akkor is hívtam, plusz írtam neki, amikor végre hullafáradtan haza értem a kis lakásomra, amit úgy béreltem.

Sajnos a dolgok sosem alakulnak úgy, ahogy akarom. Szerintem arra születtem, hogy örökös szerencsétlen legyek. Tizennyolc évesen romlott meg minden körülöttem, még az egyetemekre sem kerültem be, a szüleim elváltak, engem pedig konkrétan az utcára dobtak, mivel felnőtt voltam és nem volt kötelességük tovább nevelni engem. Ellie természetesen megsajnált, majd befogadott, de ezzel annyi volt a probléma, hogy a pasijával együtt bérelte a lakást, a falak pedig papír vékonyak voltak, ezért mindent, ismétlem mindent is hallottam, amit nem akartam. Találtam egy részmunkaidős állást, lassan elkezdtem dolgozni, így bele tudtam szállni a lakbérbe, miközben próbáltam minél több pénzt félretenni, hogy el tudjak költözni onnan. Egy évig ment ez az egész, míg tizenkilenc éves lettem. Hálás voltam Ellie-nek és a barátjának is, viszont elegem volt az ingyen pornójuk hallgatásából, szóval búcsút intettem nekik. A belvárosban találtam egy helyet, ahol piszok olcsó volt az albérlet. Később meg is tudtam, hogy miért, mert egy elátkozott hely volt, ahol elvileg csoportos öngyilkosság történt. A mai napig minden este egy kereszttel a kezemben közlekedem az épületben, – főleg este – hátha rám támad egy bosszúra éhes szellem. A jó pont az volt az egészben, hogy közel volt az új munkahelyem. A régit ott hagytam, mert találtam egy teljes munka idejű állást egy cégnél. Természetesen nem íróasztalnál ültem a számítógép előtt, vagy épp kávét készítettem másoknak gyakornokként. Nem. Én voltam a cég kabalája. Vicces, ugye? Mert én annak gondolom. A cég főnöke kabala megszállott volt, plusz babonás is. A kabala állat volt a szerencse hozója, de csak szerinte. A hétvégéim mindig szabadok voltak, csupán hétköznaponként kellett utána futkoznom mindenhova. Ebbe beletartoztak a rendezvények, az interjúk, a megbeszélések, még akkor is mellette voltam, amikor reggelizett, ebédelt, vagy vacsorázott.

Nagy sóhaj következtében az ágyba zuhantam, majd a hasamra gördültem. Félig lemerült telefonomon hirtelen megjelent egy értesítés, ezért ragadozó módjára vetettem rá magam. Csalódottan vizslattam a kijelzőt, ugyanis csak a babonás főnököm írt nekem messengeren.

Lucas White: Holnap találkozunk a cég bejárati előtt pontban reggel hét órakor.

Lucas White: Ne késs!

Megforgattam a szemeim, majd visszaírtam neki.

Én: Rendben. Hova megyünk?

Természetesen erre nem kaptam választ, szóval kiléptem a beszélgetésből. Mivel Ellie meg se nézte az üzeneteim, ezért elkezdtem aggódni érte. Felhívtam a barátját, tíz perc szorongási idő után, ez idő alatt felkészítettem magam a beszélgetésre. Sose szerettem beszélni telefonon az emberekkel, főleg nem azokkal, akiket alig ismertem. Pár másodperc elteltével fel is vette a készüléket.

– Haló? – szóltalt meg, mire nagyot nyeltem. A hangom szinte remegett, amikor beszélni kezdtem, vagyis inkább dadogni.

– Sz-szia, Liam. Ellie otthon van esetleg?

Egy kis szünetet tartott, mielőtt megszólalt volna.

– Igen, hajnalban találtam rá, azóta is a fürdőkádban fetreng a hányásában.

A  tartott összes levegőt egyszerre fújtam ki, ahogy a megkönnyebbülés végigfutott a testemen és az elmémen is egyaránt. Beletúrtam a hajamba, miközben bólintottam.

– Rendben. Ha felébred, mondd neki, hogy kerestem.

– Oké, helló – Ezzel le is zártuk a beszélgetést. Még időt sem hagyott arra, hogy elköszönjek tőle.

Nem ápoltunk szoros kapcsolatot, de azért tisztelettudó lehetett volna velem. Ellie összes barátnőjével kedves volt mindig, kivéve engem. Ezért egy ideje nyugtáztam magamban, hogy esetleg utál engem, emiatt kialakult bennem ugyanez az érzés. Jó, nem utáltam őt, de nem is kedveltem. Maradjunk egyelőre ennyiben.

A napom többi része nyugodtabban telt miután megtudtam, hogy drága egyetlen barátnőm otthon van. Persze még mindig nem állt össze a kép arról, hogy hogyan kerültem a senkik földjére a városon kívül, de legalább nem kellett Ellie miatt aggódnom. Eggyel kevesebb volt a dolgom. Egy hosszú sziesztát is beiktattam a napirendembe, ami körülbelül öt órán át tartott. Ezután főztem magamnak ennivalót és ebédeztem, délután környékén, majd jöhetett a sorozat maratonom, miközben ment a mosás. Igen, egy hétvégi napom csupán ennyiből állt. Evés, alvás, lustulás, házimunka. Semmi több. Nekem nem is kellett ennél több, tanultam a bulis esetből is, emiatt nem vágytam már annyira az izgalmas életre, sem a szórakozásra. A hibáiból tanul az ember, nem?

———

A hétfői napom nyugisan kezdődött, viszont amint a munkahelyem épülete elé értem még a mosolyom is lelohadt az ajkaimról. Szokásomhoz hűen már a kabala jelmezemben voltam, ami egy macska volt. Igen, egy macska. Lucas, a főnököm úgy gondolta a macskák szerencsét hoznak, főleg a fekete bundájúak. Viszont a mosoly nem ezért tűnt le a számról, nem, hanem azért, mert az épület előtt Lucas autója helyett egy motor foglalt helyett, erről eszembe jutott a tegnapi délelőttöm. Lemertem fogadni, hogy ugyanezt a motort láttam elsiklani előttem. Nagy nehezen közelebb lopakodtam a járműhöz, majd közelebbről is szemügyre vettem. Bár nem mintha az alapos vizsgálás segített volna, hiszen a motorokról való tudásom egyenlő a nullával. Szóval nem jutottam semmire sem.

– Ennyire tetszik a motorom? Akarsz egy gyors menetet rajta? – hallottam meg egy mély hangot a hátam mögül, mire a tengelyem körül megpördültem és az illetőre néztem, aki legalább százkilencven centiméter körül lehetett, szóval csak a mellkasáig értem az én kis alakommal.

Nem válaszoltam, csak bámultam egyenesen felé elnyílt szemekkel, de ő ezt nem láthatta a maszk miatt, ami a fejemen volt. Liam állt előttem egy csábos mosollyal az arcán, a gyomrom egyből görcsbe ugrott ugyanis addig nem is vette a fáradtságot, hogy mosolyogjon rám. Lehet azért, mert nem tudta, hogy kit is rejt az a nevetséges macska jelmez, ha tudta volna...

Ekkor a semmiből két erős kar megragadta a vállam, majd maga felé húzott, a hátam egy erős mellkassal ütközött, aminek hatására a testem megdermedt.

– Valami dolgod van az alkalmazottammal, Liam? – A hang alapján már tudtam, hogy ki az. Lucas volt, aki a megmentésemre jött? Talán...

Liam vállat vont, majd vicsorogni kezdett a főnökömre, mint aki épp az ősi ellenségével találkozott éppen.

– Nem igazán. Nem is tudtam, hogy... – kezdett bele, közben végigmért engem. Láttam rajta, hogy nevetségesnek tartja a hacukámat, amit meg is értettem. Mégis ki az az őrült, aki macska jelmezben rohangál? Hát úgy tűnik én... voltam az. – Mindegy. Hagyjuk.

Liam legyintett egyet. Az eddig kezében tartott fekete sisakját felvette, egy laza mozdulattal fel is pattant a motorjára.

– Gyáva vagy? Miért futsz el mindig, amikor meglátsz engem? – kérdezte Lucas érzelemmentes hangon, időközben elengedte a vállam, így mellé léptem. Lassan elkezdett érdekelni, hogy honnan ismerik egymást, vagy miért ápoltak rossz kapcsolatot, vagyis amit láttam abból azt szűrtem le, hogy rosszban vannak egymással.

Liam nem nézett felénk, nem is mondott semmit sem, csupán beindította a motort, nagy füstöt hagyva maga után el is tűnt rövid percek alatt.

A vállaim elernyedtek, a levegőt hosszasan kifújtam. Kezeimmel megragadtam a macska fejet, egyszerű mozdulattal levettem magamról, ugyanis annyira meleg volt benne, hogy alig tudtam lélegezni.

Lucas még mindig Liam hűlt helyét nézte összeráncolt szemöldökkel.

– Ezért fizetésemelést is kapok? – kérdeztem halkan, ezzel megtörtem a közénk beálló csendet és megkaptam a főnököm gyilkos pillantását is.

– Ülj be a kocsiba! Mára elég bajt csináltál nekem.

– Ezek szerint nem...