Reggel kopogásra ébredtem fel. Kinéztem a kocsi ajtaján (micsoda meglepetés) és észrevettem, hogy szemerkélt az eső. Remek. Nyújtózkodtam egyett és kiszálltam a járműből. Úgy tűnik, ma laza napunk lesz. Felhúztam a sátor cipzárját és benéztem. Ötből négyen voltak bent. Niall hova lett? Kimásztam a sátorból és elindultam megkeresni őt. Kerestem őt a mobil zuhanyzóknál, a színpadnál, a szuvenír tárgyas standoknál, de nem találtam sehol. Tanácstalanul mentem a kajás bódékhoz és hát megtaláltam, mert ott volt. - Szia - léptem mellé. Rám emelte a tekintetét és szomorúan elmosolyodott. - Szia - köszönt.
- Miért nem alszol?
- Nem vagyok álmos és gondoltam négyesben hagyom őket - vont vállat Niall. Értetlenül néztem rá.
- Miért?
- Nem mondhatom el. A srácok megkértek rá - rázta meg a fejét, majd beleharapott a hambijába.
- Hát, jó - hagytam rá és leültem mellé. Kértem a kiszolgálótól egy hamburgert, majd kifizettem és tovább beszélgettem a szőke fiúval.
- Úgy tűnik ma laza napunk lesz - tettem szóvá az időjárásra utalva.
- Dehogy lesz. Ma is terveztek programokat. Például lesz ma kötélhúzás, foci és még pár program. Tehát nem lesz lazítás ma sem - mosolygott rám, ezzel azt üzenve, hogy "naiv kislány vagy te még".
- Hát... látszik, hogy ez az első fesztiválom - feleltem halkan.
- Miért?
- Nem akarok róla beszélni - hunytam le a szemeimet. Fájt visszagondolni arra, hogy mikor három éve készültem az első fesztiválomra akkor... - Biztos? Nekem nyugodtan elmondhatod - mosolyodott el kedvesen.
- Elhiszem, de nem tudok róla beszélni. Ne haragudj, Niall - felálltam és könnyezve elrohantam. Még hallottam, hogy mondták elkészült a hamburgerem. Jelen pillanatban az érdekelt a legkevésbé. Könnyezve kerülgettem az embereket a nedves talajon és próbáltam egy valamennyire néptelen helyre menni. A kocsiba nem mehettem, mert ott keresett volna Niall legelőször. Így tovább futottam, míg el nem értem egy eldugott részhez. Ott leültem és kitört belőlem a sírás. Úgy zúdultak rám az emlékek, mint egy hideg gyors áradás. Minden. A nap amikor apával és a nagyiékkal a kórházban ültünk és vártunk. Vártunk, hogy biztos javultak az eredmények. Vártunk, hogy végre mikor lehet velünk újra. Vártunk, de hiába. Az eredmények romlottak. És ő már sosem lehetett velünk újra. Rossz volt látni, hogy a szemem előtt lehelte ki az életét. Velem beszélt utoljára és az utolsó szava is az volt, hogy „Szeretlek, Bella!”. Hiányzik. Hiányzik az illata, az érintése, a puszijai és az egész lénye. Bárcsak visszamehetnék az időben, hogy mindezt elmondjam neki, de... ezt nem tudom megtenni. Már nem mondhatom el neki ezeket. Már semmit sem mondhatok neki.

☀☀☀☀☀

Nem tudom pontosan mióta ültem ott a fűben, de azt tudom, hogy időközben szakadni kezdett az eső. Nem mozdultam, hanem tovább ültem ott. - Isabella! - kiabálta valaki a nevemet. Nem figyeltem rá.
- Isabella, gyere már különben tüdőgyulladást fogsz kapni! - rángatott fel a földről Niall. Hagytam, hogy felállítson. Nem tudtam volna ellenállni, mert erősebb nálam.
- Már vagy két órája kerestelek te lány! Miért futottál el? És mikor szakadni kezdett miért nem jöttél vissza?! - bombázott a kérdéseivel, de egyikre sem válaszoltam. Fáradt voltam. Nagyon. Mikor visszaértünk a sátorhoz a lányok aggódva öleltek magukhoz. - Mi a baj, csajszi? - kérdezte Lola. Könnyezve néztem Averyre, mire ő csak megölelt. Ő tudta mi a bajom. Ő is ott volt a temetésen, ahogy Laura is. A temetés után fél évvel romlott meg a kapcsolatunk.
- Semmi baj, Izzie - ölelt Avery, majd mikor elengedett alaposan végig mért engem. - Öltözz át gyorsan, nehogy jobban megfázz! Utána pedig feküdj le a sátorba pihenni - adta ki az utasítást. Tettem amit kért, majd miután már száraz ruhában voltam befeküdtem a sátorba és azon nyomban elnyomott engem az álom.