Csipogásra lettem figyelmes. Lassan megpróbáltam kinyitni a szemeimet, de a fehérség vakítóan hatott, így gyorsan ismét lehunytam a szemhéjaimat. Pár másodperc múlva újra próbálkoztam, ezúttal már sikerrel. Körbe néztem és rájöttem, hogy egy kórházban vagyok. Oldalra fordítottam a fejem és meglepetésemre ültek az ágyam melletti széken, de ami mégjobban meglepett az az volt, hogy az illető szorosan fogta a bal kezemet, miközben a szemei csukva voltak.
- Harry? - kérdeztem rekedtesen, mire kipattantak a szemei. - Úristen, végre felkeltél! - emelte a homlokához a kezemet és adott rá egy puszit. Értetlenül figyeltem a fiút. - Mióta vagyok itt?
- Egy hete - válaszolta, majd felpattant a székről. - Szólok egy orvosnak. Mindjárt jövök - ment ki a kórteremből. Pár perccel később egy orvos lépett be az ajtón. - Jó estét Miss Turner - köszönt az orvos. - Jó estét - köszöntem én is. Ezután megvizsgált, majd elhagyta a kórtermet. Rögtön az orvos után Harry lépett be az ajtón.
- Annyira aggódtunk érted! - nézett mélyen a szemembe.
- Te is? - lepődtem meg, mert értem apán és a nagypapán kívül más férfi/fiú nem nagyon aggódott és ez nekem szokatlan volt. - Még szép, Isabella! Miért ne aggódnék én is?! - akadt ki egy kicsit Harry, de gyorsan visszább vett. - Nálunk voltál, amikor a baleset történt és ez részben az én felelősségem is. Ha akkor nem mentél volna el, akkor most nem lennél itt... De, miért mentél el? - kérdezte, de én erre nem tudtam válaszolni. - Isa, kérlek áruld el - fogta meg a kezemet és lágyan elkezdte simogatni, amitől tiszta libabőr lettem. - Elmondod? - a hangja valamilyen bűvöletként hatott rám, mert elkezdtem beszélni a lelépésem okáról. - A nagyiék aggódtak értem és ezért akartam hazamenni - feleltem, mire mosolyogva megrázta a fejét. - Az nem lehetséges, mert én beszéltem velük és beleegyeztek, hogy nálunk legyél - mosolygott továbbra is. Kínooooooos... - Na, elmondod az igazat? - tudakolta ismét, de megráztam a fejem. A szomorú fejét látva kicsit megsajnáltam. Végülis valamilyen szinten joga van tudni, mert miatta vagyok itt. Nem hibáztatni akarom, mert ez teljes mértékben az én hibám volt. Szó nélkül leléptem tőlük, mert megijedtem. Megijedtem attól, hogy esetleg beleszerettem egy csupán pár napja ismert emberbe és ez nem rám vall. - Megijedtem és ezért mentem el. Sajnálom, Harry - suttogtam, mire értetlenül nézett rám. - Mitől ijedtél meg? - kérdezte, de ekkor bejött egy nővér. - Lejárt a látogatási idő - nézett a göndör fürtös fiúra, aki csalódottan állt fel a székről és kiment a kórteremből. A nővér megvárta, hogy kimenjen utána bejött hozzám.
- Amióta itt vagy, mindennap bejött hozzád - mosolygott kedvesen a fiatal nővér. Döbbenten szaladt fel a szemöldököm a fejem búbjáig. - Mi? Mindennap bejött hozzám? - kérdeztem, mert nem hittem a füleimnek. A nő mosolyogva bólintott, mire én nem tudtam mit érezzek. Harry mindennap bejött hozzám és én meg annyira se voltam hajlandó, hogy válaszoljak neki egy számára egyszerű kérdésre. Igaz, hogy nekem nem volt az, de ez már részletkérdés. - És a lila hajú barátnőd is bejárt mindig egy zöldes hajú lánnyal - folytatta, mire az utolsónál kicsit meglepődtem. Avery is bejárt hozzám? Ez nagyon meglepett. - Próbálj pihenni, jó? Jó éjszakát, Isabella - mosolygott rám, majd kiment. Az arcomra egy széles mosoly kúszott a sötétben. Hihetetlen, hogy Avery is bejött hozzám. Talán a nagyinak igaza volt abban, hogy ő nem utál engem annyira. Ezekkel a gondolatokkal nyomott el az édes álom.