A szerelem mindenki életében benne van, bármilyen formában. Legyen az a család vagy barátok felől kapott szeretet.
Vannak olyanok, akik egész kicsiknek megtapasztalják, vannak olyanok, akik csak kicsit később tapasztalhatják meg.

De mind tudjuk, hogy a szeretet nagyon nagy hatással van az emberekre.

Az én esetem kicsit másabb..

Nekem nagyon sokáig meg kellett küzdenem a szeretetért, mert én senkitől sem kaptam meg úgy, mint mások.
Nekem ki kellett érdemelnem.
És ez a küzdelem, a mai napig meglátszik rajtam.

Most hogy egy kis ízelítőt adtam a történetemből be is mutatkoznék.
Hívjunk engem csak Nikának, mely tudom csak becenév, számomra így is sok jelentőséggel bír, hisz ez a név ír le engem leginkább.
Idén töltöm ősszel a 19. születésnapomat, így ennek alkalmából elmesélem, milyen szerelmi küzdelmekkel is néztem eddig szembe.

Mindenki emlékszik az első szerelemre, igaz?
Mikor még csak óvodás voltál és már akkor szembe kerültél ezzel az érzéssel.
Az első szerelem mindig csodálatos, és olyan emlék marad meg az emberben, melyre később visszaemlékezve csak nevetni tud.
Ezt nevezzük gyermek szerelemnek. Ekkor tapasztaljuk meg milyen a féltékenység, mikor valaki más akar játszani azzal a személlyel, akivel csak is mi szeretnénk.
De ez a szerelem attól szép, hogy elmúlik.
Igaz, vannak olyan emberek, akik az első szerelmükkel élik le egész életük, de ez a történet nem erről fog szólni.

Ahogy már mondtam, én nem igazán kaptam meg a szülői szeretetet, leginkább anyukám felől, apukámtól is nagy ritkán.
Anyukám hosszú éveken át dolgozott az éjszakában, így sokszor már annak is örültem, ha csak láthattam.
Apukám meg hol dolgozott, hol nem. Nagyon nehezen talált magának munkát sokszor.
De akkor mégis ki nevelt fel?
Nem más, mint a nővérem és a nagymamám. Ők ketten voltak azok, akik azzá tettek részben, aki vagyok.
Nővérem még csak 14 éves volt mikor én megszülettem és lehet azt mondani, hogy már onnantól fogva ő viselte gondomat. Anyukám születésem után 1 évet maradt velem otthon, majd vissza ment dolgozni. Nővérem volt az, aki gondom viselte amellett, hogy iskolába kellett járnia. Amikor nem volt otthon úgy mond senki, a nagymamám ügyelt biztonságomra. Ám mikor 3 és fél éves voltam, a nagymamám elhunyt. Nincs róla olyan sok emlékem, de azt tudom mennyire szeretett. Ezek után változások következtek. A nővérem megházasodott és elköltözött.
Egyedül maradtam.
Egyedül, társaság nékül abban a nagy házban.
Néhány évre rá anyukám bejelentette, hogy elfogunk költözni egy kisebb házba.
És mivel én utálom a változásokat ez nagyon megviselt és annak a tudata, hogy el kell hagynom azt a házat, amelyben felnőttem és amelyhez oly sok emlék fűz.
Mikor költöztünk én akkor kezdtem az iskolát. Nem szerettem azt a helyet. Nem ismertem senkit se. Akit meg igen, az nem akart velem lenni.
Nem voltak barátaim se, még óvodában se voltak, mert furcsának tartottak.
De egy idő után már megszoktam, nem izgatott.
Az iskolában a szerelem is másmilyen volt. Sokkal másabb volt, mint az óvodában. Én rengetegszer voltam szerelmes, mert a szerelemben kerestem azt a szeretetet, amit annó nem kaptam meg. Egyszer 4. osztályban bejelentették, hogy lesz egy új osztálytársunk, ám akkor még nem gondoltam volna, hogy valaki olyan lesz, aki először elrabolja a szívemet.

Ha tetszett kérlek nyomj egy vote-ot, így tudni fogom, hogy lesz értelme ezt a kis történetet folytatni.