Reggel az ébresztő órám idegesítő pittyegésére ébredtem, majd mentem is fürdőbe. Felöltöztem, és rendbe hoztam magam, aztán visszamentem a szobámba.

Utálok iskolába menni.

Nem akarok elmenni itthonról.

De itthon sem akarok maradni.

Engem mindenki csak piszkál.

Megnéztem a telefonomon, hogy mennyi az idő, és hét óra tíz percet mutatott.

El kell indulnom.

Egy sóhajtás közepedte felkaptam a táskámat, és elindultam az iskola felé. Viszonylag gyorsan odaértem, és siettem a terem felé, hogy senki ne vegyen észre.

De ez elég nehéz volt, hiszen magas vagyok.

Már majdnem oda értem a teremhez, de valaki megfogta a csuklómat, és elkedett húzni.

-Azt hitted, hogy ma megúszod hm??-kérdezte egy ismerős hang, mire hátranéztem

Mark Tuan volt az, aki megkeseríti az életemet.

Minden nap piszkál, és néha még meg is ver. Remélem ma az utóbbit megúszom.

-Na mi van, elvitte a cica a nyelvedet?-kérdezte gúnyosan, aztán hozzálökött a szekrényekhez.

Egy kicsit fáj a hátam, de ez még a legkevesebb.

Hiába alacsonyabb nálam, még is százszorta erősebb.

-Mark nehh...-szólaltam meg végre, mire ő csak elnevette magát.

-Mit ne?-lépett hozzám közelebb, úgy hogy szemembe nézzen.

-Hagyj békén.-suttogtam remegő hangon, és ekkor vettem észre,hogy már egy nagyobb tömeg körénk gyűlt.

-Jajj félsz, anorexiás?-kérdezte Taehyung, aki szintén piszkálni szokott.

Azt hiszik, hogy anorexiás vagyok, mert elég vékony testalkatom van, és hiába eszek, nem hízok semmit.

Úgyhogy mostmár fel is adtam, és nem is érdekel.

Nem válaszoltam, csak abban reménykedtem,hogy jöjjön egy tanár.

-Hagyjátok már békén szegényt.-lépett közelebb Jungkook.

Ő nem szereti, ha valakit bántanak, ezért néha rászól a fiúkra, de nekik ez aztán mindegy.

Ők mindig is piszkálni, és bántani fognak, én már beletörődtem.

Barátaim sincsenek, akik esetleg megvédnének, vagy legalább visszaszólnának, mert én nem merek.

Túl sok ember volt már körülöttünk, és a szemem sarkából láttam, hogy jön egy tanár.

-Most megúsztad,de még a mai nap folyamán számíthatsz egy kiadós verésre.-nézett rám Mark, aztán elfutotott.

Én meg inkább besiettem a terembe, és leültem a helyemre.

***

Már vége volt az összes órámnak, és eddig megúsztam a bántalmazásokat.

De ha hazamegyek, ott sem lesz máshogy. Apukám ugyanúgy bánt engem is, és anyukámat is.

Úgyhogy én már hozzászoktam ehez.

Inkább lelkileg fáj, mint fizikailag.

Siettem ki a teremből, és mentem kifelé a suliból, éppen mentem el a wc előtt, de valaki behúzott.

-Most megkapod, ami neked jár.-hallottam meg Mark hangját, aki rögtön neki is lökött a falnak.

A cuccaim a földre estek, és könnyek gyűltek a szemembe.

-Most meg miért sírsz?-kérdezte gúnyos hangon, de én nem válaszoltam.

Csak azt vettem észre, hogy kaptam egy erős ütést a hasamba.

A fájdalomtól odakaptam, de őt ez nem zavarta. Még egy pofont is adott, aztán a földre rogytam.

Miért bánt engem mindenki?

Erőtvettem magamon, gyorsan felkaptam a földről a táskámat, és kirohantam a wc-ből.

Hála az égnek, Mark nem jött utánam.

És most esett le, hogyha most hazamegyek, akkor ugyanezt kapom.

Remélem nem lesz otthon apa.

Nem akarom én ezt mégegyszer.

Így is nagyon fáj a hasam, és az arcomon is lehet hogy megmaradt a pofon nyoma.

Ha apám látja, hogy más is megvert, úgy is kapok még.

Lassan hazaértem, és siettem fel a szobámba. Bezártam az ajtót magam után, és leültem az asztalomhoz. Megnéztem,hogy milyen óráim lesznek holnap, és nekiálltam megcsinálni a házikat.

Éppen a matekot csináltam, amikor meghallottam az anyukám sikonyálását, mire összerezzentem.

Az esik a legrosszabban, amikor anyát bántja. Semmi rosszat nem tettünk ellene, de ő még is bánt minket.

És nem is akárhogyan. Többször voltak már hatalmas monokliaim, és rendszeresen piros kéznyomok az arcomon vagy a nyakamon.

De hála az Istennek, Mark még nem vette észre.

Mindig azt hiszi, hogy valamelyik haverja hagyta azokat a nyomokat rajtam, amit apa szokott.

-Yugyeom! Gyere ide!-hallottam meg apám hangját.

Ha most nem megyek ki, akkor nagyobbat kapok később.

Úgyhogy muszáj lesz most.

Remegő lábakkal elsétáltam az ajtóig, majd nehezen lenyomtam a kilincset.

Lassan lépkedtem, és a félelemtől már alig tudtam levegőt venni. Amint kiértem a nappaliba, apukámat láttam meg, aki éppen anyukámat pofozza fel.

A lábaim földbegyökereztek, és egyszerűen megmozdulni sem bírtam.

Ahoz még hozzá tudtam szokni az évek alatt, hogy engem bánt.

De azt még mindig nem tudom elfogadni, hogy anyát is.

Akárhányszor látom, mindig úgy érzem, hogy inkább engem bántson, mint őt.

Anya az a személy, aki ezt a legkevésbé érdemli meg.

Apa mérgesen rám nézett, majd közepebb jött.

Egy pillanatra megállt a szívem.

Anyára pillantottam, akinek az arcán tisztán látható volt az a vörös kéznyom.

A szemeit már kisírta, és a keze tiszta vér volt. Fogalmam sincsen, hogy honnan, de véres volt a keze.

Úr Isten... Jól van?

A könnyeim utat törtek maguknak, és patakokban folytak le az arcomon.

Megszólalni nem mertem, és megmozdulni sem.

Amíg ezen gondolkoztam, apám a nyakamnál fogva hozzányomott a falhoz, és erősen megszorította.

Fulladozva köhögtem egyet, de őt ez sem érdekelte.

Ugyanúgy fojtogatott, aztán egy idő után elengedett.

Azonnal odafutottam anyához, aki most mégjobban sírt.Az orrából folyt a vért, amit rám is kent amikor magához ölelt.

De nem érdekelt, csak az, hogy jól van.

Inkább engem verjen szét az apám, mint őt.

A hátamon éreztem egy éles fájdalmat, mire hátranéztem.

Apa gonoszul vigyorgott ránk.

Odament anyához, és egy újabb pofont adott neki.

Itt nem bírtam tovább, újra elkezdtem sírni, és a földre rogytam.

Ma már másodszorra.

De ezt most mégjobban fájt.

Mark sohasem ütött ilyen erőset, és nem jutna eszébe fojtogatni.

Hirtelen egy rúgást kaptam a hasamba, ugyan oda, ahová délután a wc-be.

Sajgott már mindenem, és mozdulni sem tudtam.

Ezeknek tutira nyoma marad.

Mármint ha túlélem.

A könnyeim csak úgy folytak, és már semmit nem láttam tisztán.

Újabb sikoltást hallottam meg, ami valószínűleg anyáé volt.

Őt miért bántja még mindig ez az elmebeteg?

-Yugyeom, takarodj fel a szobádba!-ordította erélyesen apám, én meg feltápászkodtam, és tettem, amit kért.

Ha nem teszem azt, még talán meg is fojtana.

Nem láttam túl sok mindent, de a szobámig eltalátam. Kinyitottam az ajtót, és egy alakot láttam meg, az ágyamon ülve.

A könyeimtől nem láttam tisztán, úgyhogy nem tudom ki az.

-Szia.-hallottam meg a jólismert hangot, mire reszketve a földre zuhantam.

-Kérlek neh bánts...-suttogtam sírástól elcsuklott hangon...

Sziasztok!♥ Itt is lenne az első rész, remélem tetszett. Vajon ki lehet, aki Yugyeomot várta a szobájában? És bántani fogja e őt?
Ha érdekel a folytatás, vagy tetszett ez a rész, akkor➡🌟,💬