Az a bizonyos magány, mely régi ismerősként rámköszön.
Akárhányszor találkozunk könnyeim áradata akár a vízözön.
Minden egyes nap és minden éjjel,
A remény is elillan a Nap fényével.

Az éjszaka néma, néha már túl csöndes.
Elhiteti velem, hogy most másként lesz.
Álmaim birodalmában nincsen gondom.
Eme szerelem fájdalmát el nem fojtom.

Kósza érzelmeim fonalát egyszer kibogozom.
Akkor majd rájövök mit is kéne eltitkolnom.
Mert ha ez tényleg szerelem mégjobban fájni fog.
Törött szív lesz mit másnak egyszer majd átadok.
Eme kapcsolat ellen őszintén fellázadok.
Ő téged ronygként eldobott de én itt vagyok.
Jó barátként segítettem, magammal is elhitettem,
Hogy beléd minden ok nélkül nem eshettem.

Körös-körül megannyi szerelmespár
Mindegyikük ünnepi hangulatban van már.
De ez a fiatal szív a fagyöngy alatt téged vár.
Miért nem szerelem ez mondd már?

Egy szép karácsonyi dalt hallgatva a csodát még mindig várom,
Lehulló hópelyhek közt a választ egyszer majd megtalálom.
A szeretet ünnepén, a valóság peremén,
Nem lesz te meg én, pedig azt szeretném.

Fakó, néha meg-meg csillanó fehérség a láthatáron
Idén megkapom azt az ajándékot amire vágyom?
A sok közül csupán egy újabb karácsonyi kívánság
Elhalukuló szavam az angyalok vajon meghallják?
Látják értetlenségem, gyerekes kétségbeesésem,
Képmutatásom, mikor szerelmeteket kívánom?
Bűn vagy mégsem, hogy ezt elhallgatom mélyen?
Hiába tudom én is nem vallanám be azért sem.

Lángot gyújtottál, egész lényem, főként a szívem felperzseli a tudat,
Hogy vágyva-vágyom látni arcodat, de félek csak a füstje marad.
Nem múlik el perc sem pillanat.
Magáévá tett egy kósza gondolat.

Legyél az enyém én a tied,
Csakhogy az övé a szíved.
Nem látsz mást csakis őt,
Mint ahogy én séma jövőt.

Mint talpam alatt ropogó hó, személyem hangos, de megalkuvó.
Mint a hamvassággal feldíszített
magányos ezüstfenyő, olyan vagyok én,
Amikor az ünnep jő.
Mint egy kibontatlan, régi levél,
Nem tudod meg miről regél.
Mint fagyos jégvirág, mely úgy is elolvad,
Ha elmúlik a tél, nincs mit tenni, ha az érzés benned él.
Mint az ártatlan, kit bilincsbe vernek,
Most én is olyan lehetek.
Mint egy tini, ki első szerelmét éli meg,
Ilyen vagyok én is, akárhányszor meghallom a neved.

Itt is van egy újabb romantikus költemény! (Amennyiben annak lehet nevezni ezt a csodát...😅)

Kérlek írjátok meg a veményeteket kommentben! A kritikát is szívesen fogadom.
Ha tetszett voteoljatok is!