Mindenkinek van egy hely a szívében ahol elbújhat, vagy az otthona vagy az amit annak tart, nekem az otthon egy fertő. Én egy különleges helyet találtam magamnak... Egy helyet ahol meg nyugszom, egy helyet ahol a régi idők átkai és hatalma ugyan olyan erős, mint az idők hajnalán és én ezt honnan tudom, érzem. Érzem a fában, a fűben, a kövekben és a levegőben. A szélben, ami játszik kosza tincseimmel. Már akkor mikor legelsőnek megláttam, tudtam, hogy kivételes. Akkor találtam ezt a helyet, mikor kétségbeesetten menekültem az élet elől, az öngyilkosságot tervezgetve. Akkor merészkedtem a tiltott rengetegbe és találtam rá erre a varázslatos, de ijesztő helyre. Nekem a menedékemmé vált, az ami másnak csak félelmet és irtózatot adott. Ide jövök minden nap, mikor az élet romá tesz. Az iskola kín szenvedés, a folyamatosan piszkálódások célpontja vagyok, az ideiglenes munkahelyem is borzalmas, a szüleimről meg ne is beszéljünk.
Ezen a helyen áll egy érdekes éjfekete szobor, tényleg az egész kőszobor fekete, különös írások vannak rajta, amik már kopottak és az ég felé csúcsosodik a groteszk mű. Olyan mintha csak a halál faragta volna ki. Nekem még is nagyon tetszik, naphosszat itt ülök alatta és mesélek neki. Hogy mi történt a suliban, mesélek a kedvenc anime sorozatom új részről, és hogy milyen új cosplayt gondoltam ki.  Bárcsak jobb lenne minden, ilyesmiket. Csak átlagos dolgokat, de meg nyugszom tőle. Miután vissza megyek abba az értéktelen életembe, ahol anyámék folyton veszekednek, apám iszik, anyám fűvel - fával lefekszik, újra elfog a vágy. A vágy arra, hogy meghaljak és ebben az sem segít, hogy folyton leordítják a fejem, bármit is csinálok, apám néha meg is üt. Én csak a szobámban rejtőzök még kilépni sincs kedvem a világba, ha nem lenne ott az én szeretett szobrom és világom. Csak azon a helyen érzem jól magam, nem akarok ide vissza térni, nem tudom meddig tudom ezt csinálni. De van egy álmom, ami egyre halványabb az évek múlásával.

Lassan, de biztosan tudom, hogy a végkimerülésig hajszolom magam. De élek, mint mindenki más, mert van egy célom, amit meg akarok valósítani, csak egy baj van vele, egyre távolabb sodródom a sötétségben. És bosszút is akarok állni, bosszút ezen a világon.
Egyik nap aztán elszakadt az a bizonyosan már nagyon vékony cérna... Reggel dolgoztam, a főnöknek szar kedve volt már megint, úgyhogy mindenbe belekötött, aztán kirúgott.

*Hogy mi?* Nem is értettem... Álltam ott egy helyben és néztem rá, olyan mintha fentről néztem volna egy groteszk arctalan ember alakot. Akinek fekete trutymo folyik ki szájából.

Aztán elmentem a suliba, teljesen ki voltam, most mi lesz, ki kell fizetni a számlákat, a lakbért és hát enni is kéne, hát komolyan ez is csak velem történhet meg. Ráadásnak még az osztály is rátett egy lapáttal. Utána az igazgató is hívatott, csurom vizesen kellett be mennem, mert a kedves osztályom miért is ne locsolt volna le, hideg vízzel. Dideregve, kicsit átfagyva indultam az irodába, tavaszhoz képest még mindig hideg volt. Mikor a lágy napfény megcirógatott, kicsit jobb lett, de az is egyhamar eltűnt és a felhők mögül kandikált ki. Lassan haladtam a folyosókon, egyik után a másik. közben néztem a szürkületet.

De ami az irodába fogadott, hát én köpni - nyelni nem tudtam. Anyám ott feküdt az igazgató íróasztalán meztelenül és pont, nagyon is el voltak mélyülve valamiben. Elkapott a hányinger, egyből az jutott eszembe, hogy miért kell ezt nekem látnom. És utána jött még a frász... anyám felajánlott annak a perverznek. Mikor a férfi meglátott, gusztustalan vigyor jelent meg arcán és még egy utolsó erőszakos döngetés után, felállt és ahogy közeledett felém végig nyalt ajkán. Öklendezni kezdtem, nem bírtam ocsmány, szőrös, dagadt testét bámulni. De nem mertem elnézni, féltem mit tenne, ha elfordítanám a fejem.  Elém állva, végig simított derekamon és gusztustalanul végig mért. Gyomorforgatóan bámult és minden porcikám menekülni akart. A hideg rázott és gyűlöltem.

Aztán hirtelen kirohantam, csak el innen, nem érdekelt, hogy fázok, hogy vizes vagyok, semmi nem érdekelt, csak hogy eltűnjek innen. Nem is innen... A világból.
A szeretett helyemre mentem, leültem a szobor lábánál és zokogni kezdtem, nem bírtam tovább ezt.
Kivetem a késemet a táskámból és néztem a rideg felületet, meg érintem a végét és meg borzadok jéghideg érintésétől. Sóhajtok egy nagyot és az ütőeremhez szorítom.
Egy hirtelen mozdulat és vége.