Egy gyors mozdulat és az életem véget ér.

Mikor a semmiből szürkés ujjak kulcsolódtak csuklómra és még az utolsó pillanatban megállítottak...

Olyan gyorsan kaptam hátra a fejemet, hogy még megreccsent a nyakam, de felszisszenni már nem volt időm, mert lefagyva bámultam bele egy földöntúli vörös szemekbe.  Egy fiatalnak kinéző fiú állt ott, furcsa szarvai voltak, gyönyörű vérvörös szemei és a haja, olyan sötét volt, mint az erdő. A kést leejti a földre, én meg felugrok onnan. Csak nézem egy darabig, de nem féltem tőle, nem tudom miért, egyszerűen nem rémisztett meg. Olyan érzés fogott el, mintha ismerném. Közelebb lép, én azért kicsit hátrálok.

- Mi baj Kyo?

- Honnan tudod a nevem? - lepődök meg.

- Én vagyok a szobor és az erdőben elő démon, aki a betolakodókat megöli vagy öngyilkosságra sarkalja.

- Hogy mi? Tessék?

- A nevem John, egy démon vagyok a pokolból. Az öngyilkosok és a halál démona.

- Megölsz?

- Ha akartalak volna, már rég megtettem volna, nem gondolod? Hisz, már akkor megölhettelek volna, mikor elsőnek, ide jöttél.

- Miért nem engeded? Vagy miért nem ölsz meg te, ez a dolgod. - fakadok ki.

Közelebb lép, kisimít egy lila tincset és végig cirógatja hajam.

- Még nem halhatsz meg.

- Miért nem?

- Többre vagy képes, nem gondolod? Miért hagyod magad? Gyenge vagy, válj erősebbé.

- Még is, hogy?

- Segítsek?

- Mit akarsz?

- Hogy érted?

- Biztos nem ingyen akarod, mit kérsz cserébe?

- Az majd idővel megtudod.

*De egy kisfiú démon* Mérem végig.

- Ez nem az igazi alakom, ha tudni akarod.

- Mi a fene? - nézek teljesen meglepetten. *Nem hiszem, hogy kimondtam hangosan.*

- Nem is tetted. Bocs, megszokás.

- Király, gondolatolvasó vagy?

- Igen, és nem csak erre vagyok képes.

- Érdekes. Nem akarok haza menni, itt maradhatok?

- Igen, de csak most. Én addig vigyázok rád.

- Vigyázni?

- Igen, ebben az erdőben más felé szörnyek is léteznek.

- Oh, értem.

Kicsit feszélyezve éreztem magam, eddig úgy meséltem a szobor mellett, hogy nem tudtam mi is ő, de most össze zavarodva álltam nem messze a fiútól és csak néztem rá. Egyik lábamról a másikra és így tovább. Zavaromat el se tudtam volna rejteni.

John leült előttem és várt, csak várt... Rám várt... És ez olyan jól esett, hogy a jég olvadni látszott és a történtek okozta sokk is kezdett tova szállni.

"Mikor magamhoz tértem, John teljesen máshogy nézett ki, hosszú derékig erő vörös haja volt és csoda szép arany szemei. Elállt a szavam, kézen fogott és végig vezetett ezen a különlegesen festői tájon, az erdő sötét volt, de engem nem kétség és félelem fogott el, hanem béke és nyugalom. Az égen a csillagok úgy ragyogtak, mint ezernyi tündöklő üstökös, megvilágítva nekünk az utat. A teli hold is az éjszakai égboltot tartotta fogságában, az egész fenomenálisan szép volt. Már-már, nem is tűnt igazinak. Ekkor egy tisztásra értünk, ahol különféle lények ütötték el a napot. Ahogy megláttak rám morogtak, de ekkor John a védelmemre kelt és mikor meglátták vicsorgó fogait, egyhamar békén hagytak. Kicsit felsóhajtottam.
De aztán olyan hamar vált az idilli kép, egy horror film helyszínévé, hogy még reagálni se tudtam. A hold vér vörösen izzót fel, karmok hatoltak a testemben és üvöltés szakadt fel a bensőmből."

Aztán...

Felriadtam.
John lábán pihentettem fejem, belepirultam egyből és olyan gyorsan felpattantam, hogy még a villám is megirigyelhette volna. *Miért is pirultam el?*
- Jól vagy? -szólal meg John
- Bocsi, igen.
Körbe nézek, már hajnalodott, itt még a napfelkelte is gyönyörűbb.
- Már ennyi az idő?
- Igen, akkor most haza mész, elkészülsz és bemész a suliba.
- Tessék. - Megremegtem. - De...
- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Azt mondtad erősebb akarsz lenni?
- Hát... Választhatom azt, hogy megölsz? - vakarom meg a tarkóm és erőltetetten nevetek.
- Ilyen opció nincs - kuncogja - Lesz egy meglepetésem, ha ügyes leszel.
- Tényleg? - kezd elragadni John jó kedve - Mikor?
- Nem soká... - mosolyog sunyin
Nyelek egyet. - Hát... jó.
- Akkor készülj!
- Vissza jöhettek?
- Hát persze, akkor szerinted hogy tudnék segíteni, ha nem jössz.
- Igaz. - mondani akartam még valamit, de inkább nem szóltam.
Elindulok haza fele, de még vissza pillantok egy másodpercre, pont akkor bújt vissza John a kő rejtekébe, kuncogtam egyet, aztán elhagytam az erdőt.
Szerencsére mikor hazaértem anyám már nem volt otthon. Gyors zuhany után, felvettem a másik egyenruhámat és elindultam a suliba.
Álltam az iskola előtt és csak néztem az épületet, ami vészjóslóan tornyosult felém. Egy darabig csak néztem a szállingózó embereket, aztán én is beléptem. Leültem a hátsó padba és vártam hogy elkezdődjön az óra.

Szerencsére most elég nyugodt napom volt, úgyhogy suli után egyből mentem az erdőbe. Meg se álltam.