Azon az estén egy valamit megértettem, hogy milyen jó a boldogság és az ha valaki vigyáz rád. Mikor elvitt arra a helyre, megnyugodott a lelkem és boldog voltam, hogy ott van velem. Miután haza értünk, az álom úgy szállt le rám, mint egy kellemes meleg forrás víz. Ott volt velem míg el nem aludtam, de egy valami nagyon foglalkoztatott, hogy miért mondta azt, hogy én hamarabb hagyom el... De ahogy az álmok világába csöppentem, elfelejtettem mindent. Az erdő fogadott, felszabadultan szaladgáltam és nevetem, közben John kergetett. Még mindig nem értem, hogy ez a démon mit akar tőlem, de ahogy egyre több időt tölt velem, már nem is érdekel. Felőlem a lelkemet is elviheti, az még mindig jobb lehet, mint ez az élet. Gondolataimat az zavarta meg, hogy helyszín váltás volt, már azon gondolkodtam, hogy most egyáltalán a saját álmomban vagyok-e. Most a suli termében voltunk és az a jelenet fogad mikor megtudom, hogy az új osztálytársam ki is valójában, most már jót nevettem rajta. De be kell vallanom, hogy legelsőnek nagyon felidegesített, mikor aztán megnyugodtam már nem is tűnt olyan zavarosnak az egész és még valami, nagyon jó testet választott magának, ezt tagadni se tudnám. Ami persze zavarba ejtő, mert biztos hallotta, mikor arra gondoltam, hogy jól néz ki.
Ekkor felnézett rám Dark, azokkal a babonázó szemekkel és engem nézett, nem az álom beli énemet, hanem pontosan engem bámult. Kinyitotta a száját, de nem hallottam mit mond... Csak azt láttam, hogy mozog a szája. "Mit akarsz mondani?" Néztem rá kétségbeesetten.
Nem tudtam mozdulni, mintha csak a testemet gúzsba kötnék. Aztán egy hang szakított ki a révületből, a hátam mögül jött. Iszonyatos mély morgás, ami földön túlinak hatott, de megfordulni képtelen voltam, csak a szemem cikázott ide-oda. "Mi van már??" Kiabálnám, de hang már nem társult hozzá, mintha csak fuldokolnék.
Ekkor a mély morgás, természetfeletti hanggal párosul: Kelj fel!!
Hangos csörömpölés zavar fel és anyám állt felettem, az alkohol bűze fojtogató volt és a rám kulcsolódó ujjak is. Elkezdtem ficánkolni, kiabálni akartam, de anyám erősen tartotta.
- Te fattyú, mi az, hogy elszaladtál akkor, az igazgató dühös volt rám napokig. A szeme vérben fürdött, a teste tele volt sérüléssel és vérzett a szája, ami rám cseppenve, hányingere késztetett. - A-anya..eng-j el .. - köhögtem esetlenül, de szabadulni nem tudtam. Kezdett elsötétülni körülöttem minden és most az egyszer féltem, megijedtem, hogy meghalhatok, pedig pár nappal ezelőtt, saját magammal akartam végezni. De most még is halál félelmem lett, de hogy mi változott ebben a pár napban...
Mikor aztán anyám a falnak csapódva, felnyög, én meg elvesztettem az eszméletemet.

Reggel John fürkésző tekintette fogad, mikor is eszembe jut a tegnap. Felugrottam, ami nem csak a szédülést, hanem a hányingert és a köhögő rohamot is elhozta. John megütögeti a hátam. - Hogy vagy?
- Hát elég szarul. Te mentettél meg?
A fiú bólint. - Hallottam hívásod...
- Tessék? - nézek értetlenül.
- Azzal, hogy hirtelen nem akartál meghalni, magadhoz vonztál.
Fancsalian elmosolyodok. - Nem is értem vagy talán anyám álltál nem akartam meghalni. - vonok vállat.
De erre John csak a szemét forgatja. - Mert még mindig azt érzed, jobb lenne a halál?
Elgondolkodtam. - Igen, tegnap anyám miatt lehetett ez a dolog, mert mocskos volt és én csak csendben távoznék el.
John felsóhajtott. - Szerintem ma hagyd ki a sulit.
- És hova a francba menjek? - háborodok fel - Itthon tuti nem maradok.
John elgondolkodott. - Menj hozzám.
- Egyedül nem jó muri.
- Amikor nem tudtál rólam, akkor is a sziklámnál voltál.
- Az lehet, de mostmár akkor se olyan.
John ebben igazat adott, még ha nem is mondta ki .. Mióta kijött a szoborból neki is unalmas ott, a leányzó nélkül.
- Na mi legyen? - kérdez rá Kyo, pár perces csend után.
- Pihenjünk együtt az erdőben, ma filmes napot tartunk. Te hozod az akciót, én a nasit.
- És hol a jócsudába fogunk filmet nézni?
- Kyo nem légy ennyire hülye - nevet fel - Egy természetfeletti lény vagyok, szerinted nem tudok egy jó meleg ágyat és tévét varázsolni. Elfelejtetted már, hogy az-az erdő én vagyok.
Mosolyogtam, hogy emberi alakban van és előttem nem sokat használja erejét, már el is felejtettem, hogy ő nem evilági. - Oké-oké - adom meg magam.
Vigyorog és elindul. - Akkor az erdőben tali. - Ezzel el is tűnt.
Felkaptam egy kényelmes ruhát, a letöltött filmeket tároló külső winchestert felkapva indultam neki az útnak.
Ahogy a kirakatok előtt megálltam, megpillantottam egy menő csukát - egy őszi-tavaszi bakancs, amit tüskék díszítettek és fekete-piros átmenete, nagyon elvarázsolt - és egy Lokis - igen a csínytevések istene - pólót. Egyből bele szeretem, imádom ezt a színészt és Lokit annyira jól eljátszotta, hogy ha létezne, biztos hozzá mennék, pedig nem vagyok érzelmes típus, se házasság párti.
Aztán tovább álltam, rájöttem, hogy a pénztárcám, oly üres, mint a lelkem. Felnéztem az égre, ma jó időnek nézünk elébe és már vártam, hogy John mit hoz össze.
Mikor oda értem egy nagy fekete franciaágy és egy még óriásibb tévé fogadott, elállt a szám. *Na jó... Ez jó móka lesz.* Nevetek magamban.
Mikor is John felém pillant és furcsán kezd méregetni. - Most legyek féltékeny? - szólal meg aztán a semmiből, pontosabban a hátam mögül.
- Még is miről beszélsz?? - pördültem meg, nem értettem.
- Ez a Loki ilyen jó...
Erre felnevettem és bele bokszoltam a vállába. - Már megint olvasol a gondolataimba. - Igaz, hogy végül egész úton azon járt a fejem, hogy bár megtudnám venni, de azt nem gondoltam, hogy annyira, hogy még John is meghallja.
- Nem volt nehéz, annyira beleszerettél a bakancsba és a pólóba, hogy képet látok róla az elmédben.
Elcsodálkoztam. - Ilyen is lehetséges??
- Ritkán, de olyan nagy a képzelő erőd, hogy neked simán - nevet fel - Na akkor legyek féltékeny??
Elhúzóm a szám. - Vicces, még csak nem is létezik, a színésszel meg soha az életben nem fogok találkozni.
Erre John sunyin elmosolyodik. - Melyiket??
- Mi melyiket? - nézek rá csodálkozva.
- Lokit vagy a színészt?
Ekkor leesett, ami biztos jó nagyot koppant is. - El is felejtettem, hogy alakváltó vagy - fellelkesültem, de elég durván. - Lokit. - Kapom elő a telefonomat, hogy mutassak róla egy képet, de pár pillanattal később John ott állt Loki képében.
- Mondom, hogy olyan erős a képzeleted, hogy még képet se kell mutatnod. - mondja csintalanul és Kyo, vagy is én...majdnem elájultam, hogy ezt épp Lokitól hallhattam. Még a hangja is olyan volt, mint a filmekben. *Azt hiszem, most kaptam fan görcsöt.* Közelebb léptem hozzá és megérintettem a ruháját, valódi tapintású nemes anyag, a kezem alatt csak úgy siklott. - Aztaaa... - mondtam ki hangosan.

(Egy kis Loki 😍)
Sunyin vigyorgott és kezet csókolt.
- Most már meg kell néznünk a Thor filmeket. És ebben a testben kell maradnod. - közlöm megbabonázva.
Erre John vissza változik és maga előtt összefonja karját. - Most már tényleg féltékeny leszek - morogja játékosan.
Én csalódottan felsóhajtok. - Chö...
- Ne légy már ilyen csalódott - hördül fel.
- Na vissza kapom Lokit - húzom az agyát és játékosan kacsintok.
John bazsalyog magában és hirtelen vissza változva a fához szorít és megnyalja ajkát. Nekem meg egyből benakad a levegőm, még megmozdulni se mertem. Nem tudtam eldönteni, hogy Loki teste hozott lázba vagy hogy John olyan közel volt hozzám, hogy már a leheletét is a bőrömön éreztem. Furcsa bizsergés kapott el, ami végig vándorolt egész testemen. Mikor a tarkómhoz ér a hidegrázás, nem tudtam eldönteni, hogy az agyamba most nem jut elég oxigén vagy sok vér tódult fel. A testem és az eszem ekkor mondott csődöt, mert olyat tettem, amit egyhamar meg is bántam. Nem kellett sokat mozdulnom, hogy rá hajoljak John hívogató ajkára, a csók tüzes és mámorító volt, de gyors. Mert hirtelen eltolt magától, ekkor már ő volt, ő.
Megszeppentem, de szólni akkor épp nem tudtam, várnom kellett míg megtalált a hangom. - Sajnálom John, nem akartam...
De John újra a fához szorít. - De akartad... - kimérten szólalt meg.
*Hogy a jó francba...*
Ellöktem magamtól és elszaladtam. Nem tudtam a szemébe nézni, se vele maradni... Csak el akartam menekülni. Mikor haza értem, bezárkóztam a szobámba, magamra húztam a takaróm és magzat pózban az ágyat markoltam. *Ekkora hülye is csak én lehetek ... Mi a frászt művelek? Ezután mi lesz...*
Ezek a gondolatok gyötörtek, addig míg a nyugtató nem hatott és ki nem ütött, mert nélküle biztos nem tudtam volna elaludni.
Hajnalban keltem fel, elgyötörten és a falat bámultam egy darabig. A hasam már korgott az éhségtől, de étvágyam nem volt. Aznap szerencsére anyám nem jött haza, de ezek után úgy döntöttem többet nem alszok nyitott ajtó mellett. Ami elég szánalmas, mert hát rettegtem anyámtól.
És most még John is... Mi lesz, ha elveszíti, akkor tényleg nem marad semmije. De a csókot nem bánta meg, ez a kettősség felőrölte. Élvezte, még ha nem is akarta bevallani...