Anabelle Drops késésben volt, ezért sietősen szedte össze a holmiját, magára kanyarította láthatatlanná tévő köpenyét, és szinte észrevétlenül hagyta el irodáját. Hónapok óta fantomként közlekedett a Minisztérium és otthona között; munkahelyén számos bűbáj védte a rosszakaróktól, és azon ritka alkalmakkor, mikor köpeny nélkül kelt útra, ügyelt rá, hogy háta mindig a fal felé nézzen. Kicsit talán túlzásba is esett saját védelme érdekében. Néhanapján Rémszem Mordonéhoz hasonlította zsigeri paranoiáját, amiért örökösen maga mögé pillant, konfúziós bűbáj vagy Imperius-átok jeleit keresi, vagy épp azon töpreng, miért gyanús az, ha valaki fényesre polírozza a cipőjét. Mégsem volt alaptalan minden aggodalma, hiszen testközelből látni egyes emberek pálfordulását, és a Minisztérium hanyatlását, nem volt épp szívderítő.

Ana a Marcustól kapott régi órájára pillantott, ami ezúttal is pirosan világított, jelezve a leselkedő veszélyt. A boszorkány meg sem lepődött rajta, jó ideje így volt már ez. Csak azért viselte a szerkezetet, mert ha munka után nem hazafelé vette az irányt, akkor is tudta, mire számíthat. Így történt ezen a júliusi napon is: Ana az Odú-beli gyűlésre igyekezett, bár egy porcikája sem kívánta az egészet, lélekben talán kicsit fel is adta. Úgy érezte, Dumbledore halálával nem csak neki, hanem mindenkinek megrendült a hite abban, hogy valaha győzedelmeskedhetnek Voldemort felett. Egyetlen reményük továbbra is Harry Potter maradt, aki eddig nem beszélt a Rendnek a terveiről.

Talán nincsenek is neki, gondolta Ana. Vagy talán akkor fogja elmondani, ha áthozták őt az Odúba…

A nagy kapkodásba kissé beleszédült, de még időben kapaszkodott meg irodája kilincsében. Harmadik napja már, hogy az egyébként is stresszes napjait megpecsételte Sirius és csapata eltűnése. Hiába ment utánuk, hiába kereste őket, csak a pusztítás egyértelmű jeleit látta. A Bowland-erdei állítólagos bozóttüzet még a mugli híradó is bemondta, bár szerintük azt a rendkívüli szárazság okozta.

A felperzselt terület emléke görcsbe rántotta Ana gyomrát, a torkában növekvő gombóctól nyelni is alig tudott. A szokásosnál háromszor idegesebb volt, kedélyállapota pedig, mint egy megsértett hippogriffel keresztezett goromkáé.

Liftbe szállt, hogy a fogadószintre menjen. Minden emeleten ki-beszálltak a varázslók és boszorkányok, fejük felett tucatnyi papírrepülő várta lebegve az ajtó nyitódását. Ana igyekezett mindig úgy helyezkedni, hogy senkivel se ütközzön össze. Nem szerette felfedni kilétét, egyrészt azért, mert alig akadt pár ember a Minisztériumon belül, akiben még megbízott, másrészt mert a varázsköpeny rejtekében több mindennek lehetett fültanúja.

Így történhetett, hogy Ana kihallgatta Dolores Umbridge és Albert Runcorn egyik beszélgetését. Az államtitkárnak a fülébe jutott a hír, miszerint a Bowland-erdőben egy viszonylag nagy létszámú vérfarkaskolónia él, és nem átallott felajánlani őket vacsorára a dementoroknak. Szerencsére Umbridge megosztotta Runcornnal az időpontot, így Ana még időben tovább tudta adni az információt Sirius és Marcus egységének. Remus és Tonks figyelmeztette a kolóniát a veszélyre, akik nem késlekedtek továbbállni onnan.

Ana megtorpant, hátrapillantott, és egy nyomkövető bűbájt motyogott el az orra alatt. Senki sem követte.

Óvatosan szlalomozott az emberek között, véletlenül sem szerette volna, ha bárki gyanút fog, hogy láthatatlanul jön-megy az épületben. Gyakorlott volt már ebben, hiszen hosszú hónapok óta játszott kísértetesdit. Sikeresen leért az aulába, a kandallók felé pillantva; egy másodpercre elgondolkodott rajta, hogy a Hop-Hálózatot veszi igénybe, de meggondolta magát. A halálfalók nagyrésze beszivárogott már a Minisztériumba, és sejtette, ezt is kontroll alatt tartják.

Ana hoppanálni kényszerült, és a köpeny rejtekében bukkant fel nem messze az Odútól. A girbe-gurba épület kimagaslott a pusztaságból, ám roskatag kinézete ellenére mégis volt benne valami otthonosan meghitt. 

A boszorkány Táskájába rejtette a köpenyt, és csakhamar megpillantotta a Főnix Rendjének tagjait az udvaron. Bár jócskán késett, úgy tűnt, a gyűlés nem miatta nem kezdődött még el. Az egybegyűltek kettesével diskuráltak, mintha csak páros feladaton dolgoztak volna, egyedül az volt bennük a közös, hogy senki sem törődött az újonnan érkezővel. 

Mrs. Weasley egy szem leányával pörölt valamin, és Ana egy pillanatra elgondolkodott, vajon mi lehet a veszélyesebb: Molly Weasley fenyegetően lengedező mutatóujja, vagy a mellkasodnak szegezett Pálcák Ura.

Hermione és Ron az odakint felállított hosszú asztal legvégében sutyorgott egymással, gondosan ügyelve rá, hogy senki ne hallgathassa ki őket. Tőlük pár méterrel odébb a lehető legkülönösebb páros álldogált, a pipázó Mundungus Fletcher és a kisírt szemű Hagrid személyében. Az asztal másik végében Tonks, arcán letörölhetetlennek tűnő mosollyal nézegette jobb kezét, újdonsült férje, Remus pedig a szokásos kopottas megjelenésével, a boszorkány derekát átkarolva tette ugyanezt. Lupin ábrázata közel sem volt olyan felhőtlen, mint újdonsült feleségéé.

Bill a társaságnak hátat fordítva mutogatott és magyarázott Fleurnak. Ana szinte látta, ahogy Fleur sugárzó arccal figyeli kedvese minden szavát. A két párt elnézve csak még fájdalmasabban tört rá a gondolat, hogy Sirius talán már nem él. Különben már jelentkezett volna.

Megrázta fejét, hogy száműzze borús gondolatait, és az ikreket kezdte figyelni, ahogy egy zsákból mindenféle furcsa holmit pakolnak az asztalra. Mellettük Rémszem Mordon is bőszen magyarázott Kingsley-nek egy pergamen fölé hajolva, ujja körbe-körbe cikázott a megsárgult lap felett, mintha egy aranycikeszt próbálna elkapni.

– Szia, Ana – lépett oda hozzá Arthur Weasley, maga előtt vajsörös kupákat egyensúlyozva. – Milyen korábbi törvényszegésed kellett nekem eltussolnom?

– Egy harapós bicikli esetét – felelte fáradtan Ana.

Mr. Weasley bólintott.

– Minden rendben? Kicsit sápadtnak tűnsz.

– Csak a szokásos stressz – legyintett a boszorkány, és követte Mr. Weasley-t az asztalhoz. – Olyan furcsa, hogy nincs itt.

Mr. Weasley szomorkásan elmosolyodott.

– Igen. Még Mollyval mi sem fogtuk fel igazán.

Dumbledore az egész varázsvilágban tátongó űrt hagyott maga után halálával, és a Főnix Rendje is haldoklott.  Csak kapálózott a felszínen, mint egy erőtlen fuldokló, tudatában annak, hogy hamarosan elsüllyed. Minden olyan kilátástalannak tűnt.

Piton árulása pedig egészen egyszerűen felfoghatatlan volt. Túljárt a Rend és Dumbledore eszén, és véghezvitte azt, ami - Ana számára legalábbis - elképzelhetetlen volt: megölte a Roxfort igazgatóját. Sirius mindig hangsúlyozta, hogy nem lehet megbízni Pitonban, és végül tényleg neki lett igaza.

Hangos csattanás hallatszott. Ginny Weasley a zavar legkisebb jele nélkül rúgta fel a lába előtt heverő, kerti törpékkel teli vödröt, majd paprikapiros arccal, sértődötten vonult be a házba, orra alatt válogatott szidalmakat motyogva. Ana helyet foglalt Tonks mellett, aki mikor észrevette őt, együttérzően megszorította a kezét, neki pedig könnyek kezdték el szúrni a szemét. Kipislogta őket, és Mordonra nézett, aki kettéhajtotta a lapot, amit addig Kingsley-vel nézegetett. Amikor megszólalt, hangja olyan recsegő volt, mint egy rosszul hangolt varázsvevőé.

– Nos, akkor – kezdte, miközben Mr. Weasley mindenki elé letett egy korsóval a vajsörből –, mindenki itt van? Helyes. – Ana intett a többieknek, akik egy biccentés kíséretében viszonozták a gesztust. – Meg kell terveznünk, mikor és hogyan hozzuk ki Pottert a Privet Drive-ról, most, mikor elég erős a gyanúnk, hogy Thicknesse is átállt Voldemort mellé, és minden mágikus úton történő helyváltoztatást kontroll alatt tart. Így persze a varázslat kilőve, de mivel a nyomjel még a születésnapjáig rajta lesz Potteren, ezek amúgy sem jöhettek volna számításba. – Azzal összegyűrt és a háta mögé hajított egy darab pergament. – A Minisztériumban viszont úgy tudják, Potter a születésnapja előestéjén lesz kihozva, ezért nekünk egy hamarabbi időpontban kell érte mennünk. 

– Így van – szólt közbe Kingsley. – A Minisztériumban úgy készülnek, hogy  John Dawlish vezetésével és egy csapat aurorral hozzák ki Harry-t.

– Maradjanak is csak ebben a hitben – nyugtázta Mordon. – Én a július huszonnegyedikére gondoltam. Előzetesen ezt beszéltük meg Hestiával és Dedalusszal, mivel ma nem tudnak itt lenni. Ők költöztetik el Dursley-éket. Van valakinek ellenvetése? – A csend azt üzente, hogy mindenkinek megfelel az időpont. – Helyes. Eddig egészen jól haladunk.

– És mivel hozzuk ki Harry-t, ha a mágia kilőve? – kérdezte Mr. Weasley.

– Használhatnánk seprűket, mint legutóbb – próbálkozott Tonks.

– És akár thesztrálokat – ötletelt Kingsley is.

– Az király lenne! – értettek egyet Fred, és ikertestvérével egymás tenyerébe csaptak.

– És sárkányokat is bevethetnénk! Charlie biztos tud lízingelni párat! – vetette fel az ötletet George.

– Igen! – tódította Fred. – Fogadok, még Tudjukki sem olyan bátor, hogy…

– Elég volt a hülyeségből – csapott az asztalra Mordon. – Ha nem tudjátok komolyan venni magatokat és a küldetést, inkább vonuljatok be robbantós snapszlit játszani, úgy látom, még az a nektek való! 

A fiúk szemtelenül összesúgtak, Rémszem pedig ingerülten hajtogatta szét újra a pergament, mágikus szeme őrülten pörgött felette.

– Nincs az a seprű, vagy thesztrál, ami engem elbír – dörmögte bozontos szakálla mögül Hagrid.

– Bezzeg a sárkány! – bukott ki az egyik ikerből, de beszólását rögtön meg is bánta, mert valami rejtélyes oknál fogva többé nem tudta kinyitni a száját.

Így történt, hogy néma csendbe burkolózott a társaság, mindenki azon töprengett, Hagridnak mivel lenne célszerű utaznia. Csak Merlin lehet a tudója miért, de Anának a tornácán álldogáló, fényesre polírozott metálfekete chopper jutott eszébe, ezzel egyidejűleg pedig…

– A motorbicikli – hangja rekedtes volt, meg kellett köszörülnie a torkát, mikor újra megszólalt. – Sirius régi motorbiciklije. Nálad van, ugye?

Hagrid a homlokára csapott.

– Hát persze, a motorbicikli! Hisz pont azzal vittem oda aznap… – Hagrid hangja elcsuklott az elfojtott sírástól. – Most pedig… Most pedig én akarom onnan elhozni is. – Kiskutyaszemekkel pillantott Mordonra. – Az oldalkocsijában kényelmesen elfér.

– Egyelőre várjunk ezzel. De a motor jó ötlet. 

– Ha javasolhatom – emelte fel pipát tartó jobbját Mundungus Fletcher –, a csapat fele igyon százfűlé főzetet, és vegye fel a gyerek alakját. Hat Potter! Ha rajtatok is ütnének, hegyi troll legyek, ha megmondják, melyik az igazi!

Mundungus hozzászólását hangos zsivaj követte: láthatóan mindenki tetszését elnyerte az ötlet, és Ana is úgy gondolta, működhet a dolog. Egy perc elteltével Rémszem csendre intette a társaságot.

– Kiváló ötlet, Dung – tekintetét gyorsan körbejáratta a társaságon, szája meg-megrándult közben, mintha magában beszélne –, csak azt nem értem, hogy a Merlin lapos seggére számoltál te hat Pottert. Ha minden most jelenlévő részt vesz az akcióban - márpedig részt vesz, kivéve Dropst – Ana, aki még mindig nem nőtte ki tériszonyát, bűnbánóan hajtotta le a fejét –, az azt jelenti, hogy hét darab Potterünk lesz hét kísérővel.

Mundungus arca hirtelen olyan fakóvá vált, mintha nem is ember, hanem kísértet lenne. Szája járt ugyan, de hang nem jött ki rajta, a homlokán gyöngyöző verejtékcseppek közül pár keresztülszántotta arcát.

– Nekem is mocskos tériszonyom van, na! – nyögte ki végül. – Két méteren is majd' elájulok! A múltkó' is, amikó' az az őrült spiné abban az ócska lebujban megkért, hogy másszak fel a létrára, mert szerinte csak az elég magas férfiak...

– Ne hazudj! Láttak már repülő szőnyegen utazni, pontosan olyanon, amilyenen a lopott üstjeid érkeztek – ripakodott rá Mrs. Weasley. Mundungus dühösen ráncolta homlokát, és úgy meredt az asszonyra, mintha szemmel verné őt. Közben valami olyasmit motyogott magában, hogy az üstök nem varázsszőnyegen érkeznek.

Ana tudta: Dung nem ússza meg, hogy ne kelljen részt vennie a kimenekítésben. Mordon hevesen gesztikulált, Mundungusnak pedig esélye sem volt tiltakozni. Hagrid próbált lelket önteni belé, de a hátbaveregetés hatására Dung a saját vajsörös korsójába fejelt, homlokába félkörívet vájt a pohár pereme.

– Párokba fogunk rendeződni – folytatta határozottan Rémszem. – Keresnünk kell olyan épületeket, amiket varázslattal levédhetünk. Tonks, anyádék háza pont útba esne. Mit gondolsz?

– Beszélek vele. Szerintem benne lesznek.

– Ott az én házam, Kingsley-é – folytatta az exauror, miközben a pergamenre - amit Ana most már egyértelműen térképnek gondolt - piros ikszeket rajzolt –, és még egy tucat másik. 

– Az én házam is felajánlom. Ennyit meg tudok tenni. – Ana rendkívül kellemetlenül érezte magát. Szeretett volna nagyobb részt vállalni az akcióban, hisz Sirius keresztfiáról volt szó, de hátráltatni nem akarta az akciót gyengeségével.

– Rendben. Eléggé kiesik, de az egyik páros talán azt az útvonalat kapja. – Mordon ismét bejelölt valamit a térképen.

– Murielt is bevesszük a buliba? – Fred poénnak szánt kérdésén ikertestvére némán felnevetett, de apjuk komoly hangon szólalt meg.

– Meggyőzzük. – Csak ennyit mondott, mire Mordon újra firkálni kezdett.

Hosszú percek teltek a lehetséges útvonalak feltérképezésével, és az útba eső házak kijelölésével. Ana maga elé meredve csak Siriusra tudott gondolni, egyre növekvő aggodalma hatására kevés gyomorsav liftezett nyelőcsövében. Ugrott egyet ijedtében, amikor az exauror újra megszólalt.

– Tehát minden levédett házban lesz egy zsupszkulcs, ami a párosokat iderepíti az Odúba. Eddig nem is rossz a terv. Hagrid, Potter veled utazik. Ha rajtunk ütnének, te lennél az utolsó, akiről gondolnák, hogy rád bízzuk a gyereket.

Hagrid akár meg is sértődhetett volna ezen a kijelentésen, ő mégis inkább szélesen elmosolyodott örömében, majd mielőtt beleivott volna vajsörébe, a kupáját jó hangosan az asztalhoz csapta. 

– Hagrid – szólalt fel Mr. Weasley. – Hozd ide mielőbb azt a motort. Vetnék rá pár pillantást, hogy minden öhmm… – sandított gyanakvó arcú nejére –, hogy minden jól működik-e rajta. Nem lenne jó, ha repülés közben… nem is tudom, egyszer csak leállna.

Mrs. Weasley nem szólt semmit, de látszott rajta, hogy a férjén fogja tartani a szemét. Ezután a jelenlévők párokba rendeződtek, és Mordon kijelölte nekik az útvonalakat.

– A terv tehát kész – zárta le a gyűlést Rémszem egy fél órával később. – Ha menet közben bármi változna, értesíteni fogjuk egymást. Remélem, mindenkinek minden világos.

A társaság egy emberként fejezte ki egyetértését. Ana felállt az asztaltól, és megakadt a szeme egy pár nappal korábbi Reggeli Prófétán. A bejegyzés, ami felkeltette érdeklődését, az újság hátulján szerepelt, a Drops kastély mellékelt fotójával. Kezébe vette a lapot, homlokráncolva olvasta el azt a pár sort, és szívébe egy újabb adag, megmagyarázhatat aggodalom fészkelte be magát.

– Ana – hallotta meg Kingsley kellemes, mély basszusát, ami mindig olyan megnyugtatóan csengett, ezúttal viszont semmit nem segített. Visszadobta a lapot az asztalra, és a varázsló felé fordult. – Visszatért már?

– Nem. – Ana szomorúan ölelte át magát. – Reméltem, te talán tudsz valamit.

– Nem hallottam felőlük én sem napok óta. De hé – próbálta nyugtatni a boszorkányt, és egészen lehalkította a hangját. – Sirius Blacket nem olyan könnyű elpusztítani, ezt már megtapasztalhattuk.

– Bizony. A legnagyobb túlélő – csatlakozott Tonks és Remus is a beszélgetéshez. – Ő az egér, aki vajjá köpüli a tejet, amibe beleesett, és kimászik a vödörből.

– Tudom. – Ana mosolyt erőltetett az arcára. Mégis, mostani aggodalma felülmúlta az összes eddigit. És ez volt a legnyugtalanítóbb az egészben.

– Meglátod, nemsokára felbukkan, és…

Nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis Mrs. Weasley villámgyorsan közeledett feléjük.

– Ugye mindenki marad vacsorára?

– El kell mennünk megerősíteni Korallszirt védelmét – magyarázta Kingsley.

– Bizony, van pár új minisztériumi védőbűbáj, amit Kingsley-vel itt is ráraktunk már az Odúra – bólogatott Tonks.

– Hát rendben. Ha végeztek időben, szívesen látunk vissza titeket.

A négyes köszönetet mondott Mollynak, majd együtt indultak útnak. Még épp hallották Hermione hangját, ahogy szavait a társaság ottmaradt feléhez intézi.

– Már hallom is Harryt: "Nem hagyhatom, hogy az életeteket kockáztassátok miattam!"

– "Azt már nem! Ebbe nem megyek bele!" – folytatta Ron.

Ana halványan elmosolyodott. A fiatalok beszélgetésében még ott bujkált a remény, nem úgy, mint az ő szívében. Eszébe jutottak a régi idők, amikor minden épp csak elkezdődött. Amikor még ő is szentül hitte, hogy minden jóra fordul, mert elképzelni sem tudott más véget. Újra ki fog sütni a nap… De a nap egyre fakóbban ragyogott, fénye erőtlenül derengett, s mindenre borús fellegek telepedtek. Egyetlen dolog miatt azonban mégis a világ legszerencsésebb emberének tartotta magát: rátalált a szerelem. Sirius gondolatára viszont újra gombóc nőtt a torkában. 

– Indulhatunk? – hallotta meg a kérdést a háta mögül.

Kiértek a vedőbűbájok hatása alól, és egyszerre hoppanáltak Korallszirtre. Ana és Remus ámulva figyelte, amint Tonks és Kingsley fényes jelenések kíséretében szórta a legújabb bűbájokat az otthonára. Olyan volt az egész, mintha a házat és közvetlen környezetét védelmező láthatalan kupola hófehér, vakító villámokat nyelt volna el.

– Ha baj van, perceket lehet nyerni azzal, hogy rajta vannak a házon ezek a bűbájok.

– És ha elbukik a Minisztérium?

Csend telepedett közéjük. Kellemetlen, fojtó csend. Látszólag senkiben nem volt annyi optimizmus, hogy kimondja, ez nem történhet meg.

– Akkor Merlin irgalmazzon nekünk – mondta végül Kingsley.

– Gyertek, igyunk valamit – legyintett Ana, és beinvitálta a házba a társaságot. Leültette őket az asztalhoz, majd mindenkinek töltött egy kupa mézbort. 

Korallszirt megváltozott az utóbbi egy évben. Egyébként sem volt túl nagy, két embernek már szinte kicsi. A nappaliban helyet kapott egy zongora, és tele lett zsúfolva minden mással. Az egyik sarokban mugli szerszámok és autós magazinok hevertek a Reggeli Próféta példányai mellett. Mágikus könyvek sorakoztak egy plafonig érő keskeny szekrényen, amiket Sirius olvasott, mellettük súlyzók hevertek. A szekrényekre Ana és Sirius a közös képeiket helyezték, amiket csak a beavatott szem láthatott. Az egész kicsi volt és rendetlen, de ők imádták.

– Szóval mi a legutóbbi információ róla? – kezdeményezte Tonks a beszélgetést.

– Három napja írt utoljára. – Ana elővette a kis noteszt, amiben üzenni szoktak egymásnak. Reménykedve nyitotta ki, hátha meglátja Sirius kézírását, de ismét csalódnia kellett. – Voltam ott, és láttam a pusztítást – csuklott el a hangja. – Egyszerűen rémes, ami történt. A tűz mindent letarolt.

– Táltostűz lehetett – dörgölte meg az állát Remus.

– Ismered a tagokat? Körbekérdezhetek a Mungóban. Holnap úgyis oda kell mennen. Hátha akad sérült, aki ott volt aznap este.

– Köszi, Tonks – hálálkodott a boszorkány. – Pár nevet tudok csak. Nem mindenkiét.

– Tudom, könnyű mondani, de próbálj meg nem aggódni. Az, hogy semmi hír róluk, reményre ad okot. Úgy tudom, nem találtak ott emberi maradványokat.

Anának felfordult a gyomra a gondolatra, hogy Sirius, Marcus és a többiek bennéghettek a tűzben, pokoli kínok között.

– Segíteni akar Harry kiszabadításában és a születésnapján is ott akar lenni. Álcázva.

– Meddig nem akarja felfedni magát? – kérdezte Kingsley, mielőtt beleivott a mézborába.

– Még egy darabig egészen biztosan nem. Meggyőződése, hogy csak ártana vele Harrynek. Szerinte, ha a fiú tudná, nem maradna titok többé senki előtt sem, és azzal veszélybe sodorná. Nem szeretné, ha vele zsarolnák, főleg most, hogy nem akarnak visszatérni barátaival a Roxfortba.

– Részben van csak igaza – csóválta a fejét Remus. – Ha egyszer Harry rájön, hogy végig életben volt, valószínűleg teljesen kiakad.

– Biztosan. És jogosan is – forgatta pohara talpát az asztalon Ana. – De ő mindig ott volt. Emlékeztek, mikor elkábította a büfés boszorkányt a Roxfort Expresszen?

A társaság felnevetett.

– Kutya képében behízelegte magát, majd ártalmatlanította szegény Matildát, hogy felvegye az alakját.

– Emlékszem, mikor mesélte nekünk, milyen kényelmetlen volt a harisnya, miután visszaváltozott – prüszkölt a poharába Tonks, majdnem ki is borítva a benne lévő italt.

– Mikor pedig a fülébe jutott a hír, egy zsák galleonnal lefizette Eldred Worple-t, hogy hadd menjen helyette Lumpsluck báljára, a vámpír Sanguinivel karöltve. Worple pluszban megígértette vele, hogy ráveszi Harryt, hadd írja meg az önéletrajzát.

– Ez nem jött össze neki – mosolygott Ana a poharába. – Nem mintha bármit is számított volna.

– Erre az esetre jól emlékszem – szólt közbe Tonks. – Direkt aznapra kérettem magam a Roxfortot őrizni, hogy lebukás nélkül bejuthasson Worple képében.

– Sokszor szökött be a Roxfortba az elmúlt egy évben. – Ana hangja egészen elhalkult.

Harry Potter nem is tudta, hogy keresztapja végig vigyázott rá. Ott volt vele, igaz, mindig másvalaki alakjában, és Ana úgy gondolta, Sirius szerette ezeket a titkos akciókat. Mindig olyan lelkesen beszélt róluk, és Ana is mindig ezeket a kalandjait szerette a legjobban. Feltettek egy lemezt, kinyitottak egy üveg bort, összebújtak és Sirius órákig mesélt neki. Ő, Ana pedig imádta hallgatni, és el sem tudta képzelni az életét, hogy ne hallgassa többé. A kétségbeesés kiülhetett arcára, mert Tonks megölelte. 

– Mind várjuk őt vissza – suttogta. – Meglátod, minden rendben lesz.

Ana próbálta elhinni. Hinnie kellett benne, hogy jól van, csak valami akadályozza, hogy visszatérjen. Vendégei még maradtak pár órát, amiért a boszorkány rendkívül hálás volt. Könnyebb volt így elterelnie a figyelmét. Mikor elfogyott még egy üveg mézbor, Tonks, Remus és Kingsley szedelődzködni kezdtek.

– Ez is tud repülni? – kérdezte Tonks a motorra mutatva.

– Szerinted? – kérdezett vissza Ana, egy halvány mosoly kíséretében.

A hármas elbúcsúzott, Ana pedig csak nézett utánuk. Alig tudta visszatartani könnyeit, és csak akkor engedett szabad utat nekik, mikor mindenki eltűnt a szeme elől. A mellkasára telepedő szorító érzés nem akart elmúlni, ha egyedül maradt, mindig ezerszeres erővel tört rá. Végigsimította kezét a tornácon álló motorbicikli kormányán, és ha most kellett volna Edevis tükrébe néznie, egészen biztosan magukat látta volna Siriusszal, amint a motoron szelik át az országot és Európát, ahogy azt egy ideje már tervezgették. Bejárják a kontinens legszebb helyeit, útszéli fogadókban ebédelnek, és rozoga pajtákban húzzák meg magukat a vihar elől... 

A boszorkány felemelte fejét, hogy a végtelen tenger látványában keressen megnyugvást, de amin végül megakadt a szeme, az inkább felzaklatta. Két ember állt a védelmet nyújtó varázslatok túloldalán.

Elkerekedett szemmel nézte, ahogy az egyik alak a mágikus határt átlépve egyenesen felé közeledik. – Az nem lehet – suttogta maga elé Ana.