Csend telepedett a félhomályba burkolózó szalonra. Az elhúzott sötétítők magukba nyelték a kintről betörni készülő napsugarakat, egy-két helyen azonban a hanyagul rendezett szövet mégis utat engedett a világosságnak; a fénycsíkokban jól kivehetően milliónyi apró porszemcse kavargott. A kandallóban lobogott a tűz, a széles tölgyfaasztalnál ülő alak arcát mégis árnyék takarta. Csak vörösen izzó szeme árulkodott ottlétéről.

Gondolataiba mélyedve forgatta pálcáját ujjai között, miközben egy súlyos, erős test tekeregve siklott hozzá közelebb a padlón. Nagini felkúszott gazdája székének karfáján, hogy annak csontos vállára telepedve pihenjen egy keveset. Akárki idegen látta volna őket, bizonyára halálra rémült volna bizarr látványuktól.

A pálca szinte örvényt kavarva pörgött gazdája kezében, néha szikrák pattantak ki belőle, apró tűzijátékot idézve. Voldemortot nem érdekelték az olyan ostobaságok, mint a tűzijáték - az egész varázsvilág felett akart teljhatalmat gyakorolni, és ebben talán tulajdon pálcája akadályozza.

Székestől tolta el magát az asztaltól, annak lába durván sértette a nemrégiben fényesre polírozott parkettát. Amint felállt, Nagini sietve csusszant le gazdája válláról, és húzódott be újra az asztal alá, Voldemort pedig fel-alá kezdett járkálni a helyiségben. A lobogó lángok árnyéka vad táncot járt sötét alakján, talárja szegélye suhogva seperte a padlót.

Vajon tényleg másik pálcával kellene Harry Potter életére törnie? A vén Ollivander nem mert volna hazudni erről.

Elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett a pálcakészítő rettegéstől kitágult pupilláira, és kíntól eltorzult arcára. Nem, neki senki nem merne hazudni. Hisz ki tudná megtéveszteni őt, minden idők egyik legnagyszerűbb legilimentorát? Kölcsön pálcát fog hát használni, ha eljön az idő. És már azt is tudta, kiét.

Miután kieszelte mesterinek tűnő tervét, gondolatai más irányba terelődtek. A vén bolond végre halott, a Minisztériumban egyre nagyobb befolyást szereznek. Nagyjából minden a terv szerint haladt, ami akár nyugtalaníthatta volna a Sötét Nagyurat, azonban ő mégis biztos volt a sikerben. Csupán két jelentéktelennek tűnő dolog akadt, amit mielőbb helyére akart tenni.

Az egyik egy teljesítetlen parancs volt, ami valóban nem volt óriási jelentősége, de őt, Voldemortot mégis kifejezetten izgatta, hiszen még sohasem hallott azelőtt hasonlóról.

Jeges hangon üvöltött bele a szalon némaságába.

- Féregfark!

Voldemortnak a türelem sosem volt nagy erénye, az utóbbi időben viszont meg kellett tanulnia várni, és kivárni. Sok hibát elkövetett, főleg, ami Harry Pottert illette, nem kapkodhatott hát többet, mindent alaposan át kellett gondolnia. És ez volt igazán az ő asztala. A stratégia.

Halk csoszogás hallatszott a folyosóról. Egy alacsony férfi lépett a helyiségbe, jobbja helyén ezüstösen villant meg varázskeze. Nyakát szinte teljesen behúzta, amitől még alacsonyabbnak tűnt, vizenyős szemeiben félelem csillogott. Féregfark mindig elérhető távolságban volt a Sötét Nagyúr számára, bár tudta, inkább félelemből, mintsem színtiszta hűségből van vele.

- Nagyúr - hajolt meg Féregfark. Kopaszodó feje tetején egy pillanatra visszatükröződtek a narancs lángok.

- Bella a házban van?

- Igen, Nagyúr.

- Azonnal küldd ide! Beszédem van vele.

Féregfark némán bólintott, és már el is tűnt a kétszárnyú ajtó mögött. Voldemort egykedvűen forgatta tovább kezében a pálcáját, miközben a kandallóhoz lépve várakozott tovább.
Bellatrix nem várakoztatta sokáig, az ő léptei gyorsak voltak, mint egy gazelláé, és könnyűek, mint egy macskáé. A nő nem habozott urához sietni, s egyből kezet is csókolt neki, bár Voldemortot szemmel láthatólag nem hatotta meg a gesztus. Oldalra biccentette fejét, úgy nézte Bellatrix őszinte áhítattól sugárzó arcát.

- Bella, áruld el, mikor sikerül végre teljesítened a feladatot, amit nagyjából egy éve adtam neked?

A nő arcizmai megfeszültek, homlokán vadul lüktetett egy ér.

- Kegyelmes úr, tudod, hogy még nekem is bujkálnom kell...

- Bella, Bella - kezdte lassú, jéghideg, metsző hangon -, mindig csak a kifogások. És tudod, a kifogásokkal már Nagini méregfoga is tele van. Számtalan módja van az álcázásnak, te is tudod jól. És a feladat sem túl bonyolult. De - pöccintette meg pálcájávál a nő állát -, úgy tűnik, ez az egyszerű kis feladat meghaladja a képességeidet.

- Nagyúr, én...

- Szívesen meghallgatnám a magyarázatod, de a legkevésbé sem érdekel - intette le Voldemort. Sziszegett valamit Nagininek, mire a kígyó elhagyta a szobát, ő pedig visszaült az asztalfőre. - Ez a kígyó, Bella, gyakran jobb szolgálatot tesz, mint egy tucat halálfaló. És sokszor felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon miért van ez? Hogy lehet, hogy egy primitív állat inkább hasznomra van, mint sok más varázsló?

Bellatrix nem szólalt meg újra, csak figyelte urát, ahogy zsebéből egy újságpapírba csomagolt tárgyat vesz elő. Pontosabban kettőt. Voldemort széthajtotta a pergament, amiből egy pár üvegfiolát húzott elő: az egyik teljesen üres volt, míg a másikban fehérarany színű folyadék kavargott. Rá sem nézve a mellette csodálkozva ácsorgó nőre, folytatta:

- De tudod, Bella, mégis csak van egy jó oldala annak, hogy nem teljesítetted a feladatot. Az a nő tovább dolgozott a varázslónemzetek közötti összefogáson az utóbbi egy évben is, ami hasznunkra válhat még a jövőben. És mivel az, amit tervezek vele, nem engedi, hogy továbbra is a Minisztériumban dolgozzon, talán jobb is, hogy így alakult... - Voldemort úgy nézegette a két üvegcsét, mintha egy rejtvényt próbálna megfejteni. Vajon sikerülhet-e terv, amit talán még senki sem próbált végrehajtani azelőtt? Hiszen ő a világ legnagyobb mágusa! Nem lehet, hogy ne sikerüljön.

Voldemort eddig nem nézett a nőre, de végül ráfordította vörösen izzó tekintetét.

- Viszont most, Bella, már időszerű lesz teljesítened, amivel megbíztalak.

- Igen, Nagyúr, számíthatsz rám! Ha Yaxley Imperius alá tudja végre vonni Thicknesse-t, egyenes lesz az út hozzá is. Eddig kiválóan rejtőzködött, szinte láthatatlanul élt. Még a Minisztériumban is alig lehetett látni. De amint elbukik...

- A feladatot attól függetlenül kezeld, hogyan boldogul Yaxley, vagy mikor bukik el a Minisztérium! Szerezd meg a nőt minél előbb! Élve és sértetlenül.

- Természetesen mindent megteszek - Bella Voldemort széke mellé térdelt, a karfájába kapaszkodva megbűvölten nézett fel mesterére. - Érted bármit megtennék, kegyelmes úr! Megszerzem a lotyót, emiatt ne aggódj. Csak nehogy aztán téged is a bűvkörébe vonjon - sütötte le a szemét.

- Féltékeny vagy? - nevetett fel jeges hangján a kígyóarcú férfi. A nő álla alá nyúlva megemelte fejét, hogy a szemébe nézhessen. - Nem tagadom, elég vonzó az a kis szuka. És fiatalabb is nálad. Sokkal fiatalabb. Talán együtt el tudnátok szórakoztatni.

- Az csak egy véráruló szajha! - kelt ki magából Bellatrix, szeme majdnem olyan tüzesen izzott, mint Voldemorté. - Én sosem tűrném meg őt, és te ennél sokkal jobbat érdemelsz! Itt vagyok neked én! Egyedül!

Voldemort láthatóan jól szórakozott a helyzeten, míg Bellatrix arca teljesen elsápadt a dühtől. Felállt, és dacosan nézett le urára.

- Nyugodj meg, Bella - nevetett rá Voldemort, bár a nevetés inkább tűnt egy sikítószellem visításának, semmint kacajnak. Más terveim vannak vele.

- Mik azok? - puhatolózott Bellatrix.

- Az egyelőre nem a te dolgod. De megtudod majd, ha itt az ideje. - Voldemort talárja zsebébe süllyesztette a két fiolát, pont akkor, amikor Nagini is visszatért a szalonba. Az állat ismét gazdája vállára kúszott, sziszegett valamit a fülébe, mire Voldemort mosolyszerű torz grimaszra húzta a száját, mintha a kígyó egy jó viccet súgott volna neki. Rápillantott az újságkivágásra, amibe a fiolák voltak csomagolva. Egy másodpercig homlokráncolva olvasta, de értetlensége gyorsan öröm-vicsorba fordult. Kisimította a pergament és átnyújtotta a nőnek. - Szerencsés véletlen ez, Bella. Talán segíteni fog végre elvégezni a feladatod. És ha elég okosan csinálod, még a kezedet sem kell bepiszkítanod. Spórolnunk kell a mágusvérrel.

Bellatrix átolvasta a pergament, és az arcára kiülő gonosz mosoly elégedettséggel töltötte el Voldemortot.

- Már meg is van a terv - engedett meg magának egy hangos kacajt Bellatrix. - Nem fogsz bennem csalódni.

- Remélem is. Tudom, hogy szeretsz játszani az étellel, szóval ez a feladat most igazi kihívás lesz neked.

Bellatrix bólintott. Már kevésbé volt feldúlt állapotban. Bár a féltékenység továbbra is mardosta, az új feladat viszont egészen felvillanyozta, és ez kiült gőgös arcára.

- Lehetek még másban is a szolgálatodra?

Voldemort oldalra biccentette a fejét; két kezében maga előtt forgatta pálcáját, úgy tűnt meg sem hallotta a nő kérdését. A boszorkány már épp arra gondolt, ideje lenne távoznia, mikor a Sötét Nagyúr újra megszólalt.

- Van itt még valami. Úgy tudom van egy csapat, ami akadályozza egyes merényletek véghezvitelét.

- Nincs miért aggódnod - sietett a magyarázattal Bella. - Valóban előfordult, hogy akadályoztak egy-egy rajtaütést, de amint a Minisztérium elbukik, ők sem fognak több veszélyt jelenteni.

- Mitől vagy ebben olyan biztos?

- Úgy tudom, pár auror is segíti őket, de azokat is teljes kontroll alatt tartjuk majd. A maradék csapat meg előbb morálisan, majd ténylegesen is fel fog bomlani.

- Az egyik vezetőjük is egy auror, nem igaz?

- Jól tudod. Marcus Bones.

- Ezek a Bones-ok nem tanulták még meg, hogy jobban teszik, ha nem állnak az utamba - sziszegte szinte vidáman Voldemort. - Ha látta volna, hogy a drága jó Amelia, hogyan vergődik a kíntól a pálcám alatt, most biztosan kétszer is meggondolná, hogy akadályozni próbál-e.

- Majd felvilágosítjuk, ha elkaptuk - nevetett Bella. - És követheti a nagynénjét a túlvilágra.

- Ki a másik vezető?

- A jelentések szerint valami francia. Csak Noir-ként emlegetik.

- Noir? - ráncolta a homlokát Voldemort.

- Bones sokáig a franciáknál szolgált. Biztos onnan ismeri.

- Potter elfogása az első, de ne feledkezzetek meg erről a két problémáról sem. Mielőbb pontot akarok tenni mindkét ügy végére. Elmehetsz.

- Úgy lesz, Nagyúr - Bellatrix meghajolt, és szó nélkül távozott.

Voldemort nem gondolt többet erre a szedett-vedett csoportosulásra, mely a problémák rangsorában az utolsó helyek egyikét kapta. Gondolatai újra visszatértek a minisztériumi nőre, egyre inkább érdekelte az állítólagos ereje. Még a vérárulóságát is hajlandó lett volna elnézni, ha megkaparinthatná. Nem tudta, mennyire maradt hűséges Dumbledore-hoz, de azt gyanította, nem fog önként behódolni. Igazából nem is az a célja.

Ő, Voldemort nagyúr ismét meg fogja mutatni a világnak, mekkora mágus, és olyan dolgot hajt végre, amit előtte senki. A nőn kívül azonban elképzelhető, hogy szüksége lesz másvalakire is. De őt is meg fogja szerezni. Igába hajtja a világot, olyan lesz, mint a koboldezüst - megszerez mindent, ami erősíti és eltapos minden arra érdemtelent.