Helló Mindenki!

Itt is van az új fejezet. Megtanulandó információ: ilyen ünnep tényleg létezik Kínában, mind a mai napig. Lélekben készüljetek arra, hogy a következő fejezet, is hasonló stílusban íródik, hiszen Jie-Jie története még nem ért véget! Nem ígérek semmit, demivel jövő héten őszi szünet lehet, hogy dupla rész lesz. Még annyi, hogy élvezzétek ezt is, és ha valami problémátok van vele, kommentben vagy privátban el lehet küldeni.

Sziasztok! Fanni

Marinette szemszöge:

Eltelt néhány nap. Az iskola nagyjából ugyanolyan volt, mint mindig. Az egyetlen változás az volt, hogy már Adriennel is beszélgettem többnyire dadogás-mentesen. Az újságírók már nem zaklattak, ennek ellenére megtapasztaltam, hogy milyen, ha az embernek nyalizik valaki. Pontosabban mindenki. Még Chloe is. Ezt az egészet azonban Tikkinek és az elődeimnek hála jól bírtam, mivel mindig bátorítottak, vagy vigasztaltak, ha arra volt szükség. A szuperhős életem is rendben volt: Macska nem említette azt a kis puszit, még akkor is, ha nem volt valami nagydolog. A hétvége is eljött, ami egy ünnepnapnak számított a családom körében. Az egész az őseinkről szól, vagyis a régi kínai őseinkről anyuval, de apu is követi a hagyományokat, azóta, hogy anyával összeházasodtak. Az ünnep lényege, hogy szórakozzunk és tisztelettel emlékezzünk meg az őseinkről. Anya minden évben más-más ősünket emeli ki; egyeseket azért, mert feltaláltak valami hasznosat, másokat, mert háborúkban szereztek dicsőséget vagy megint másokat azért, mert valamilyen magas rangú tisztségük volt. Sok nő is szerepelt az ünnepségeinken Daiyu nyolcadik dédnagynénikém vagy Jia harmadik üknagyim is. Aznap hajnalok hajnalán keltem teljesen magamtól. Még Tikki sem volt ébren. Egy negyed óra alatt elkészültem és miután elrejtettem az alvó Tikkit lerobogtam a konyhába. Anyuék már ott vártak rám.

- Kezdhetjük! - mondtam izgatottan és anyuék bólintottak. Anyu elővette a családfánkat tartalmazó papírtekercset és felolvasta az idei nevet.

- Jie-Jie Ming-Mei - lefagytam. Ilyen nincs! Jie-Jie a rokonom? Anya feltekintett a tekercsről. -Ugye emlékszel rá Marinette?

- Emlékezni? Emléksz... Mármint miért kéne emlékeznem?

- Kiskorodban ő volt a kedvenced. Nem emlékszel? Este elalvás előtt néha olvastam neked az őseinkről - bólintottam. Erre tényleg emlékeztem. - És a kedvenc szereplőd Jie-Jie tizenharmadik üknagymamád volt. És tudod, hogy miért?

- Úgy tartották, hogy Jie-Jie igazából egy szuperhős? - motyogtam az orrom alatt.

- Pontosan! - nevetett fel apa. - Kiskorodban te is szuperhőssé akartál válni, pont, mint Jie-Jie nagyid - és ez valóban így történt. Persze erről anyuék nem tudtak. Ők csak egy átlagosan tökéletes lánynak gondoltak (elvégre mégis ők a szüleim!), aki a légynek sem árt.

- Alya oda lenne ezért - tereltem el a témát. - Bár ő is itt lehetne!

- Mi lenne, ha elhívnád? És még néhány barátodat? - kérdezte apu.

- És mi lenne, ha a délelőttöt a hagyományok szerint ünnepelnénk, ebéd után pedig áthívnád a barátaidat? - anyu ismét megtalálta a tökéletes megoldást. Vidáman bólogatva válaszoltam egy igennel és jó néhányszor megszorongattam őket. A legjobb szülők a világon!

Ezután az ünnep hagyománykövető része következett. Ez abból állt, hogy elkezdtünk sütögetni és sorban felhívogattuk a rokonainkat. Nagyon vártam már az ebéd végét. Alyának már több mint egy órája megüzentem, hogy fél egy körül jöjjön át egy fontos program miatt. Nem ellenkezett, csak megkérdezte, hogy hozhat-e magával még pár embert. Arra gondoltam, hogy a húgait hozza, ezért igent mondtam. Úgy képzeltem, hogy a kistestvérei nagyon fogják szeretni a szuperhősös történeteket, mint ahogy én is oda voltam értük kiskoromban. Kezdem azt, hinni, hogy nekem sose lesz igazam, mert ez a sejtésem se jött be. Ugyanis amikor kinyitottam az ajtót, nem Alya hugicáival találtam magam szembe, hanem Adriennel, aki épp Ninoval és Alyával társalog. Teljesen lefagytam. Szerencsére ezt a fiúk nem látták, mert Alya odarohant hozzám és jól megölelgetett (mint utólag kiderült azért, hogy eltakarja az arcomra kúszó mániákus vigyort) és beinvitálta a többieket. Gépiesen menetelve mentem fel és a szüleim viszont éppen lefele igyekeztek. Ezt utólag meg kell köszönöm nekik. Mármint azt, hogy átadják a helyet nekünk a konyha-nappalinkban. Amint leültek Alya izgatottan faggatni kezdett:

- Mi olyan fontos, hogy idehívtál minket? - Nino és Adrien is kíváncsian figyelték, hogy mit fogok csinálni. Kivételesen nem az én szerelmemre koncentráltam, hanem a mondandómra.

- A mai nap Kínában az Ősök napja. A családom minden évben megtartja ezt az ünnepet, mindegyiken más és más családtagunkról emlékezünk meg. Az idén egy évezredekkel ezelőtt élt üknagymamámról van szó. A neve Jie-Jie Ming-Mei. Az ő idejében - színpadiasan felnyitottam a könyvet a katica hősös képnél -, úgy tartották, hogy ő Katica.

-Ez valami fantasztikus! - visította Alya. - Feltehetném a blogra?

- Azért mutattam meg - mosolyogtam rá.

- Te vagy a legjobb! - Alya lenyomott egy rövid örömtáncot, majd a fiúkra nézett. -Megnémultatok?

- Ez király Marinette! Nagyon menő az ősöd - jelentette ki Nino. Adrien továbbra is meredten bámulta a lapot. - Föld hívja Adrient! - Nino ébresztésére felnézett.

- Mesélnél róla? - a tudásszomj csak úgy csillogott a tekintetében. És, ha ő életem szerelme csak nem mondok neki, nemet!

- Szívesen - elvigyorodtam. Ha Jie-Jie most van szolgálatban, akkor jót fog derülni rajtunk. -Kezdjük mindjárt az elején. Az egész egy...

- Bocsi, hogy félbe szakítalak Marinette, de felvehetem a blogra? - csak bólintottam és a figyelmem az emlékeimhez kötöttem, és ahhoz, ahogy Jie-Jie leírta az életét. Hirtelen eszembe jutott valami.

- Egy perc és jövök! Addig egyetek sütit! - felrohantam a szobámba, ahol Tikki éppen ébredezett. - Itt vannak, a többiek, búj el Tikki!-suttogtam.

- Én is lejöhetek? - egy bólintás volt a válaszom, és Tikki elbújt a kis boleróm alá. Amilyen halkan csak tudtam kimondtam a varázsszavakat:

- Jie-Jie Pöttyöket Fel! - és figyeltem, ahogy az alakja kibontakozik. Egy hatalmas mosoly kíséretében szólalt meg:

- Boldog Ősök napját!

- Neked is nagyi! De miért nem mondtad el? - könnyes szeme arról árulkodott, hogy erről nem most akar beszélni. Hogy felvidítsam magamhoz öleltem és bele suttogtam a fülébe. - A te életedről kell mesélnem a barátaimnak. Segítesz?-gyorsan letörölte a könnyeit és elrebegett egy igent. Én felkaptam a vázlatfüzetem, hogy úgy tűnjön, mintha végig azt kerestem volna. -Megvan! - mutattam fel.

- Remek - dicsért Adrien, amit viszont, alig értettem, hogy mit mond, ugyanis tele volt a szája. A többiek csak felmutatták a hüvelykujjukat. Én pedig kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén és megvártam, amíg körém gyűltek, majd bele fogtam a mesélésbe:

- Évezredekkel ezelőtt, egy viharos napon...

Jie-Jie szemszöge:

Egy viharos napon, amikor mindenki benn szeretne lenni a háza melegében indultam útnak, hogy hozzávalókat szerezzek a legújabb receptúrámhoz. Aki ismer, az tudja, hogy mindenem a főzés. Anyám ezt nem nézi jó szemmel. Szerinte már azon kellene tanakodnom, hogy melyik férfihoz menjek hozzá a falu közösségéből. A baj csak az, hogy a korom béli fiúk közül egyikőjükbe sem vagyok szerelmes. Igaz egész jól el tudok velük beszélgetni és sokan közülük udvarolnak is nekem, de egy idő után szerencsére abbahagyják. Ma is többen ajánlkoztak volna, hogy elkísérnek, ha nem tudják, hogy hova megyek. Ugyanis az illető, akitől a különböző alapanyagokat vásárolgattam a falun túl lakott. Ha jól tudom rajtam kívül nem is volt más vevője, bár magamat se nevezném vásárlónak, inkább egy csereprogramot folytató két ember egyikének. Egyszer ugyanis szívességből takarítottam nála és még főztem is rá. Azóta minden héten egyszer viszek neki a saját receptúráim alapján készült ételekből és cserébe bevezet a tökéletes gazdaság rejtelmeibe, vagyis a tökéletes hozzávalók előállításában segít nekem. Emberem bár idős volt, ugyanolyan könnyedén mozgott, mintha tizenéves fiatal volna. A takarítást is el tudja intézni, így ebben csak akkor segíthetek neki, ha fáradt, vagy fájnak az ízületei. Máskor nem is engedi meg. Az emberek Zhi néven ismerték, ami bölcsességet jelent. Én csak Mesternek szólítottam, mivel ő volt a tanítóm. Visszatérve ahhoz a bizonyos naphoz, egyedül bandukoltam az úton. Szerettem egyedül lenni. Hisz, ha egyedül van az ember, akkor senki se bánthatja.

Amikor odaértem a Mester a kertjében dolgozott. Gyomlált, öntözött, és hasonlók. Amint meglátott a szokásos kertben való ebédelés helyett sétálni hívott. El is fogadtam az ajánlatot, mert tudtam, hogy ilyenkor mindig valami fontos dolgot akar mutatni, ami hozzá tartozik a képzésemhez. A falu felé vezető út három negyedénél jártunk, amikor sikolyokat hallottam meg. A Mesterrel egyetemben futólépésben igyekeztünk arra, amerről ezeket a baljós zajokat hallottuk. Legnagyobb meglepetésemre a szélvédő kis városfalunk porszemcseként szállt felém.

Az emberek egy páva-ruhás nő elől menekültek, aki elfújta a házakat, és embereket temetett be vele. Megláttam az egyik ház romjai közt egy szempárt. Ezt bárhol felismerném. Chow volt az. Ő egy kislány, akivel sokat foglalkozom. Nagyon aranyos és mindig segít mindenben. Úgy tűnik, itt az ideje, hogy én is segítsek. Oda rohantam hozzá és elkezdtem kiszedni a romok alól. Amint Chow kiszabadult és elszaladt, én is menni akartam, de egy széllökés neki dobott a falnak. A fejemre hatalmas erővel csapott le a fájdalom. Olyan volt, mintha szét akarna robbanni. A látásom kezdett elhomályosulni. Egy árnyékot vettem ki, aminek a gazdája egyre közeledett. Szerencsére csak a Mester volt az. Valami növényt tett a számba és rám szólt:

- Edd meg! Segíteni fog - engedelmesen rágcsáltam. - És most figyelj rám! Segíteni szeretnél az embereknek igaz? - bólintottam. Mindent megtennék értük. - Tudsz is segíteni rajtuk-a látásom kitisztult, és ráfókuszálhattam az arcára. Kerek szemekkel figyeltem. Hogy segíthetnék neki?

- Nem vagyok szuperhős. Nem tudok segíteni - ráztam a fejem. Mesterem pedig elmosolyodott.

- Még. Még nem vagy szuperhős, de segítek neked azzá válni - egy dobozkát nyújtott felém. A tetejére piros betűkkel ki volt írva, hogy teremtő. Megnéztem és egy piros alapon fekete pöttyös fülbevalót találtam benne. Kíváncsian felpróbáltam, aztán megfigyelhettem, ahogy egy szintén fekete pöttyökkel tarkított kis piros színű lény bontakozik ki. Kedvesen mosolyogva szólalt meg:

- Szervusz. A nevem Tikki és egy kwami vagyok. A segítségemmel szuperhőssé válhatsz, és megmentheted a faludat - a Mester válla fölött felbukkant egy másik hasonló lény. A különbség az volt, hogy míg Tikki egy katicára, a Mester kis lénye egy lila pillangóra hajazott. A kis lény félénk-ünnepélyesen szólította meg Tikkit:

- Üdv újra itt Tikki! - Tikki megfordult és integetett neki apró kezecskéivel. A Mester köhintett egyet, jelezve, hogy dolgunk van.

- Ha azt kiáltod, hogy Pöttyöket fel! átváltozol egy Katica nevű szuperhőssé. A varázserőd a szerencsetalizmán. Ez egy tárgyat ad, ami a gonosz legyőzésében segít. Ha mindent rendbe tennél, mond azt, hogy Csodálatos Katicabogár! és dobd fel a talizmán adta tárgyat. És nem mondhatod el senkinek, hogy szuperhős vagy. Miután használtad a talizmánt, öt percen belül visszaváltozol. Érted? - nézett rám azokkal a szép kék szemeivel. Gyorsan megismételtem magamban azt, amit Tikki mondott. Aztán bólintottam.

- Értem. Ez minden? - mind bólogattak. - Akkor, Tikki Pöttyöket fel! - bizsergést éreztem és a ruhám átváltozott egy harci stílusú szintén fekete pöttyökkel tarkított piros ruha. Az oldalamon egy furcsa gömb volt. A szélén volt egy kis karika, ebbe beledugtam az ujjam és a karomat jobbra lendítve összeomlasztottam egy háznak amúgy is repedezett falát. - Upsz. Ez mi is akar lenni? - Mesterem mosolyogva csóválta a fejét.

- Ez egy mágikus jojó. Ha elhajítod, könnyebben közlekedhetsz vele. És használhatod fegyverként is. Most mennem kell. Viszlát - megvártam, amíg elmegy aztán még néhány percig tovább tesztelgettem a jojónak nevezett tárgyat.

Elindultam arra, ahonnan a legerősebben fújt a szél. Hamarosan megtaláltam a páva ruhás nőt. Ő amint észrevett abbahagyta a rombolást és gúnyosan rám mosolygott.

- Már vártalak Katica. De hol a másik? - körbe nézett. Nem nagyon érdekelt, hogy kiről beszél. Most, hogy szemtől szembe álltunk jobban megfigyeltem. Aranybarnán csillogó haja volt, amit egy helyes kis kontyba fogott fel. A ruhája az enyémhez hasonlított, csak kék színben és az övét színes pávatollak díszítették.

- Miért csinálod ezt? - átható pillantásommal néztem a szemébe. Ez általában be szokott jönni, mert az emberek ilyenkor nem tudnak nekem hazudni, sem elszakadni a tekintetemtől. Ő se volt kivétel.

- Mert meg kell kapnom az isteni hatalmat. Csak így hozhatom helyre azt, amit mások ostoba módon elrontottak - felfigyeltem az isteni hatalom részére. De nekem mi közöm van ehhez?

- Egyáltalán, hogy hívjalak? - ezen elgondolkodott. Majd kibökött egy nevet:

- Hívj Lady Pea-nak - fölényesen beszélt.

- Akkor Lady Pea, készülj a vereségre! - ezzel a felkiáltással nekiugrottam, és miután felhasználtam a szerencse talizmánt, elmenekült. Ezután Tikki utasítása szerint egy Csodálatos Katicabogár! után minden újjáépült. Az emberek ujjongtak és örvendeztek. Meghallottam egy pityegő hangot. Belenéztem egy tükörbe, és a fülbevalómról eltűnt egy pötty. Ha visszaváltozom, az emberek tudni fogják, hogy ki vagyok! Gyorsan felszívódtam a jojóm segítségével. Már nem törtem össze semmit. A házunktól nem messze értem földet, majd rögtön hazarohantam. Testvéreim már nagyban pletykáltak anyámmal és a nagyival. A téma természetesen Katica és Lady Pea csatája volt. Amint észrevettek engem is ki faggattak, hogy hol jártam és mit csináltam. Eszembe sem jutott elmondani nekik. Inkább felmentem a saját szobámba. Igen, van egy saját szobám. Elég aprócska, de nem nagyon használom, ehelyett szinte a konyhában élek. Vagyis éltem eddig. Behúztam magam mögött az ajtót, majd letettem Tikkit az ágyamra. Szegénykém nagyon fáradtnak tűnt.

- Szeretnél aludni Tikki? Elég fáradtnak tűnsz - említettem meg a sejtésemet.

- Csak éhes vagyok. Ha csokis süteményt eszek, akkor felmegy az energiám. Sürgősen szükség lenne egy nagy adagra, mert nem fogsz tudni átváltozni - mintha ő lenne a kínai császár, én pedig az alkalmazottja, olyan gyorsan viharzottam le a konyhába. Az asztalon szerencsére még ott hevert az a tál süti, amit hajnalban készítettem. A két kis ikerhugicám éppen abból nassolt. Felmarkoltam néhány darabot. Mire a fiatalabbik kis iker rám szólt:

- Hagy nekünk is Jie-Jie! - erre anya is megfordult, és egy dorgálás erejéig felhagyott a főzéssel.

- Ne egyél túl sok édességet lányom! Még a végén elhízol, és soha sem lesz férjed - megcsóváltam a fejem. Anya már csak ilyen. Felmentem Tikkihez és odaadtam neki a süteményeket. Sokáig beszélgettünk, de éjfél után nem sokkal már elaludt. Én az új életemre gondolva aludtam el. Álmomban egy szép kalanddal teli életet éltem egy olyan férfival, aki hozzám hasonlóan szuperhős volt."

Marinette szemszöge:

- Várj egy percet! Betelt a tárhely - szakított félbe Alya. A fiúk türelmetlenül nézték, ahogy Alya elő kotort egy új memória kártyát, én addig csak mosolyogtam. Alya tipikusan ilyen. - Meg vagyok. Folytasd.

-Néhány héttel később...