Helló Mindenki!

Itt is vagyok az új résszel! Sajnálom, hogy tegnap nem tettem fel, de eléggé elfoglalt voltam - családi ügyek meg ilyenek, szóval szót sem érdemes rájuk többet pazarolni.

Ebben a részben végre egymásra talál két kis főszereplőnk és hivatalosan is kezdetét veszi a megoldásnak nevezett valami. Persze, a vége még jó néhány fejezettel odébb van, de lélekben mindenki készüljön az érzékeny búcsúra.

Na, ilyen szentbeszédem sem volt még! A filozofálást általában élőben végzem. De mindegy is!

Ciaó!

Fanni

Adrien szemszöge:

- Fu mester? Az a Fu mester? - hüledeztem. Lara komoly arccal bólintott. Apám érdeklődve nézett rám.

- Te is ismered, Adrien? - kérdezte, amire bólogatással válaszoltam. Hogy ne emlékeznék arra a találkozásra! Ha Lara nincs, sose gondolkozok el azon, hogy összekapcsolódik-e a találkozásom a mesterrel, azzal, hogy megkaptam a talizmánt. Valószínűleg akkor tesztelt, hogy érdemes vagyok-e szuperhősnek. Büszkeség öntött el a gondolatra, hogy igen, annak talált.

- Igen, igen nagyon szuper, meg minden - gúnyolódott Lara. Aztán megmerevedett ültében. Majd motyogni kezdett. Én is csak azért hallottam, mert mellette ültem. - Hélosz - suttogta a nevet, szeretetteljesen. Nem is tudtam, hogy tud ilyet. Mármint kedves és szeretetteljes lenni. De úgy tűnik, hogy sikerült neki.

- Mi történt? - kérdezte apám, aki kint volt a hallhatósági zónából. Lara felemelte a kezét, jelezve, hogy maradjon csöndben. Úgy nézett ki, mint aki valamit vagy valakit hallgat. Aztán megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Jól van - jelentette ki és elégedetten hátradőlt.

- Ki? - kíváncsiskodtam most én.

- Cseresznyevirág - hangzott a felelet, mire elállt a lélegzetem.

- Marinette? Jól van? - hadartam. Lara boldog mosollyal válaszolt:

- Soha jobban - csúnya tekintetemre kijavította magát. - Na, jó talán volt jobb helyzetben is. Viszont még nem hasadt szét a feje, szóval egész jól érzi magát.

- Remélem, hogy most csak viccelsz - szóltam elszörnyedve. Már elképzelni is rossz volt.

- Sosem tudhatod - susogta a lány, majd felállt. - Nekem most dolgom van. Ha szeretnél, gyere velem, Szöszi. Mr. Agreste, maga pedig maradjon itt. Nemsokára megjön az egyik segédem az Annabellről összeszedett információkkal. Biztosra veszem, hogy érdekelni fogja Önt.

- Annabell? - pislogott apa. Csodálkozott, hogy is ne tette volna! De közben a tekintetében felfedeztem a remény szikráját. - Köszönöm - rebegte.

- Semmiség - biccentett Lara, majd hozzátette: - De nem maga miatt csinálom. Hanem Marinette miatt.

- Marinettenek miért jó, ha megtaláljuk anyát? - értetlenkedtem. Lara lemondóan sóhajtott egyet. Jégkék szeme szinte villámlott. Heves vérmérsékletű egy lány, mit ne mondjak.

- Mert szeret téged te idióta, azért! - üvöltötte, majd mély levegőt vett és lenyugodott. - Most pedig, ha lennél olyan kedves és felemelnéd a hátsódat, elindulhatnánk - pirított rám.

- Ahogy akarja, Őfelsége - hajoltam meg gúnyolódva. Fölényesen mosolygott le rám.

- Akkor irány a társalgó! - adta ki a parancsot, majd elindult. Fejemet csóválva követtem. Javíthatatlan - mint valami kis gyerek.

Újra kiléptünk a lila-arany folyosóra és én ismét csodálattal vegyes elképedéssel figyeltem. Tovább mentünk, abba az irányba, amelyt követve eljutottunk apámhoz is. Apámhoz - visszhangzott a szó a fejemben. Csak most kezdtem igazán felfogni, hogy apám Halálfej. Az a Halálfej, aki több hónapja akarja elvenni tőlem Plagget. Az a Halálfej, aki a lehető legbénább nevekkel látta el a harcosait - Parfüm Hercegnő, Gonosz Rajzoló, Antika -, hogy csak néhányat említsek. (Most komolyan? Nem voltak jobb névötletei?) Az a Halálfej, aki az apám volt. Végig ő volt és én észre sem vettem. Pedig beleillett a képbe. Elvégre ki volt az, aki nem volt ott a szülők napján? Apa. És ki volt az, aki megbámulta a gyűrűmet, amikor megmentettük Marinetteel? Apám. És ezt még jó sokáig tudnám sorolni. De mivel nem akarom aláásni a tekintélyem, nem fogom. A lényeg úgyis érthető: zombi módjára mászkáltam, és azon gondolkodtam, hogy hányszor tűnhetett volna ez fel nekem - miután megtudtam azt, hogy Marinette Katica, ugyanígy reagáltam. Ez valahogy túlsegített a sokkon, hogy valaki, akit ismerek és szeretek, egy másik, titkos életben is ismer és szeret.

Szóval, gondolkodtam és robotmódjára meneteltem egészen addig, amíg azt nem vettem észre, hogy már elfogyott a lábam alól a folyosó és egy lépcsőn vagyok. Pontosabban azon zuhanok keresztül. Sajnos nem olyan elegánsan, mint a rajzfilmekben. Mire leértem a lépcső aljára mindenem sajgott a fülem tövétől kezdve a kislábujjamig. Hangosan felnyögtem, ezzel kifejezve a nemtetszésemet. Lara mögöttem robogott a lépcsőn.

- Jól vagy? - kérdezte, miután leért mellém. A kezét végig húzta a fejem előtt néhány centivel. Ezt a műveletet követően megkönnyebbülten felsóhajtott. - Nincs semmi bajod - jelentette ki.

- Semmi baj? Tele vagyok kék, zöld foltokkal! - méltatlankodtam, miközben nevetve felsegített.

- De nincs komoly bajod, Szöszi. És most ez a fontos - bólogatott a saját igazát hallva. - Meg az, hogy van egy vendégünk.

- Egy vendég? - kaptam fel a fejem, mire újabb fájdalom-hullám járt át.

- Ne aggódj, ismered - próbált megnyugtatni Lara. Ettől viszont csak még idegesebb lettem.

- Kérlek ne Chloe legyen, kérlek ne Chloe legyen... - ismételgettem, miközben Larát figyeltem, ahogy megáll az egyik, közelünkben lévő ajtónál.

- Nyugi, nem ő - mosolygott. Majd kinyitotta az ajtót. - Csak utánad - hajolt meg, mire vágtam egy grimaszt, de azért bementem. Amíg nincs egy kézzel fogható támogatóm, addig nem jó ötlet kötözködni vele. Mármint komolyabb ügyekben.

- Adrien? - ahogy beléptem a szobába, egy valaki örömmel vegyes értetlenkedéssel teli hangon mondta ki a nevemet. Ezután átölelt, időt sem hagyva, hogy beazonosítsam. Azonban ezt a barna hajat akárhol fel tudnám ismerni.

- Alya? - kérdeztem eltolva magamtól, hogy jobban szemügyre vehessem - ő-e az?

- Tök jó téged látni! - örvendezett, majd magyarázni kezdett: - Képzeld, mostanában volt egy olyan fura érzésem, hogy valami nem stimmel, mivel hosszú órák estek ki az emlékezetemből. Ahogy most is így történt, de most nem a suliban, vagy Marinettenél ébredtem. Hanem itt, a saját szobámban. Jut eszembe, hogy is kerülsz te ide? Mármint tudom, hogy jártál már nálunk néhányszor, de most... Mi történt?

- Az, hogy ez nem a te szobád - szólalt meg most Lara is, kihasználva a pillanatnyi csöndet. Alya felé fordította a fejét és elgondolkozó fejet vágott.

- Hogy lehet az, hogy úgy nézel ki, mint Katica, olyan a hangod, mint az övé, mégis olyan érzés, mintha valaki más lennél? - kérdezte, vagyis inkább hadarta el egy szuszra.

- Nem mondanám azt, hogy pont úgy néz ki, mint Katica - szóltam közbe, még mielőtt Lara válaszolhatott volna.

- Most miért? Szerintem én sokkal többször láttam, mint te - sértődött meg Alya. Karjait összefonta a mellkasa előtt és durcásan nézett rám.

- Hallod, Szöszi, Alya jobban tudja - gúnyolódott Lara. Egy megsemmisítő pillantást vetettem rá, mire folytatta: - Bár lehet, hogy mégis Adriennek van igaza.

- Hogy? - kapta fel Alya a fejét. Egyetértettem vele. Nem esett le, hogy mire akar kilyukadni. Lara besétált a szobába: a hangulatos narancssárga-csokoládébarna színekben pompázó falak közül szinte kiemelkedett az alakja. A szoba egyik sarkában álló kanapéhoz lépett, előtte egy kis asztal állt, amin általában Alya kistesói szoktak rajzolni. Ám most csak néhány rajz hevert rajta, azok is rendezetten. Látszik, hogy Lara nem igazán kedvelte a rendetlenséget - erről uralkodik az is, hogy az Alya ágya felé pakolt parafatáblán a rólunk készült fotókkal (mi a suliban, az osztálykiránduláson, egy Akuma támadás közepén...) ezek a fotók, melyek általában szerteszét hevernek, most egymás mellett álltak katonás sorban. Alya érdeklődve helyet fogalt Lara közelében, a földön - így úgy néztek ki, mint a királynő és az alattvalója. És úgy tűnt, Lara ezt helyénvalónak tartja.

- Talán erről Adrien maga többet tudna mesélni - jelentőségteljes pillantást vetett rám. Alya izgatottan fordult felém.

- Na, mesélj! - parancsolta, amire Lara részéről kuncogás, az én részemről egy szemforgatással egybekötött földre huppanás volt a válasz.

Szóval, leültem és néztem ki a fejemből. Nagyon, nagyon, de nagyon értelmes fejet vágva. Legalábbis a kanapén ülő lány részéről kitörő kacagás erről biztosított. Alya csúnya tekintettel nézett rám.

- Adrien Agreste! - fenyegetően csengő hangjára Lara is befogta a száját. Oldalra billentettem a fejem. Ha minden igaz, akkor még mindig hangosak a gondolataim. Vagyis Lara meg fogja érteni a kérdést.

Most mit kellene mondanom?

- Áruld el Alyának a titkotokat. Cseresznyevirág szeretné, ha megtennéd - összehúztam a szemem Lara szavait hallva. Mi rá a garancia, hogy Marinette tényleg ezt mondta?

,,Ha ott lennék, én is megtenném, Cicus. De ez nem ilyen egyszerű" - kis híján szívrohamot kaptam, amikor meghallottam Marinette hangját. Jól van!

,,Igen jól" - hallatszott a hangján, hogy mosolyog. Ettől nekem is vigyorogni támadt kedvem. - ,,Szóval megtennéd a kedvemért? Lara szerint is jó lenne, ha Alya megtudná az igazat" - elődje említésére az üdvözült vigyor eltűnt az arcomról és csak a komorság maradt. Nem értettem: hogy tud Marinette megbízni benne?

,,Mert valójában jó ember. Hélosz rengeteget mesélt róla és a közös, néhány hónapig tartó életükről. Téged Lara nem avatott be?" - megráztam a fejem. Én erről nem tudok, mivel Lara csak felvázolta az eseményeket.

,,Hát pedig én hosszú ideje itt vagyok és hallgatom a mesét. És meg kell mondanom, hogy bízhatsz Larában. Bár első pillantásra kicsit gonosznak tűnik... ahogy második pillantásra is... egy idő után rájön az ember az igazságra" - jelentette ki. Egy kicsikét megkönnyebbültem. Marinette nagyon jó emberismerő, szóval valószínűleg igaza van. - ,,Feltéve, ha megéli azt a kort..." - tette hozzá. Kirázott a hideg a gondolatra. De azért még volt kedvem nyafogni meg kérdezősködni. Nyafogni: miért pont nekem kell elmondanom? Miért én vagyok a való világban és nem valahol bezárva? És kérdezősködni: Mégis hol lehet az az itt, ahol Marinette van?

,,Mert te vagy ott. És mert Lara az én elődöm. És az az itt az a saját, vagyis jelen esetben Lara feje. Nagyon takaros kis hely, pontosabban egy kastély és minden szobában más van. Most éppen egy olyanban vagyunk, ami Alya szobájára hasonlít" - fejezte be a magyarázkodást. Bennem azonban újabb és újabb kérdések születtek: most vajon lát minket? Kivel van ott? MIT keres Lara fejében?

,,Adrien Agreste, erre most nem érünk rá! El kell mondanod Alyának az igazat. Utána meg válaszolni néhány millió kérdésre... De én elhiszem, hogy te megoldod ezt nélkülem is!" - bátorító és egy kicsit haragos hangjára kiestem a transzból. Bár ehhez valószínűlg az is hozzájárult, hogy Alya épp most üvöltött a fülembe:

- ADRIEN! - megráztam a fejem, ezzel jelezve, hogy élek és virulok. Meg hogy megfájdult a fejem a hangzavartól. Bár nem hiszem, hogy ez bármelyik, a szobában tartózkodó lányt érdekelte.

- Köszönöm Alya, most már biztos, hogy süket lettem - jelentettem ki. A válasz kuncogás volt. Lara hangja. Alya viszont szóban válaszolt:

- Meg is érdemelnéd. Percek óta szólítgatlak - igyekeztem ártatlan arcot vágni, bár nem nagyon jött össze.

- Perceken át tartott? - néztem végül Larára, mintegy megerősítésképp. Ő bólintott. - És még véletlenül sem tudtál volna szólni, igaz Lara?

- Jaj, Szöszi, tudod, hogy csak a kedvenceimet viccelem meg - kacsintott rám. Alya kapkodta a fejét közöttünk.

- Lara az igazi neved? Miért hívod Szöszinek Adrient? Mi tartott perceken keresztül? - hadarva kérdezett, mint mindig, ha izgatott volt. Mosolyogva néztem rá. Olyan jó volt valami normálisat látni illetve hallani.

- Én még mindig azt gondolom, hogy Szöszi jobban el tudja mondani - tenyérbemászó vigyorral figyelte azt, ahogy arcomra kiül a rémület. Persze csak egy másodperc erejéig. Aztán összeszedtem magam. Marinette hisz és bízik bennem. Nem okozhatok neki csalódást. Bár nem ártana, ha valami felsőbb hatalom lassan véget vetne ennek az egész hercehurcának.

- Rendben. Kezdjük alegelején - mély levegőt vettem a folytatáshoz. - Emlékszel arra a napra,amikor Katica és Macska felbukkantak a városban?