Helló Mindenki!

A múltkori rész feltöltése egy kicsit borús hangulatban telt, de szerencsére rengeteg módon feldobtatok és pozitívka segítségével jobb lett a hangulatom.

A mostani részről annyit, hogy nem ez az utolsó mesélgetős-rész - szóval, aki nem szereti, az ilyeneket az ne olvassa el.

Ja és még valami: Eurosz nálam Nathaniel 2.0.

Ennyi infó szerintem elég lesz és mivel már elértük a célt (10.000+ megtekintés és 1.000+ csillag) a számokkal sem érdemes dobálózni (bár, ha elérjük a 20K megtekintést, vagy a 2K csillagot - számíthattok a köszönöm-zuhatagra!).

Szó' most megyek is.

Ciaó!

Fanni

Marinette szemszöge:

- Szóval így találkoztatok Larával - összegeztem. Hélosz bólintott.

- Szerelem volt első látásra - sóhajtott fel vágyakozóan. Megértettem, mivel ugyanez az érzés fogott el valahányszor csak Adrienre gondoltam.

- És azután mi történt? - kérdeztem, néhány percnyi csend után. Beszélgetőpartnerem újra rám figyelt és folytatta a mesélést:

- Ezután kaptam meg a saját talizmánom és a saját csapatom. Lara nem volt benne - előzte meg a kérdésemet - hanem ellene harcoltunk.

- Egy ember egy csapatnyi ellen? Nem tűnik túl fer küzdelemnek - ráncoltam a homlokom.

- Nem is így volt - sietett megnyugtatni Hélosz. - Larának is volt saját csapata. És míg a csapataink olykor egy-egy komoly sérüléssel úszták meg a csatáinkat - rajtunk egy karcolás sem esett. Néha az is elő fordult, hogy nem harcoltunk egymás ellen csak beszélgettünk. Pedig még azt is megtehettük volna, hogy elpusztítjuk a másik csapatát, így eldöntve a küzdelmet - de nem tettük. Mert csak így tölthettünk sok időt egymással. Akkor még nem tudtam, hogy Lara Amandrosz lánya, de ő tudta, hogy én ki vagyok. És azzal is tisztában volt, hogy el akarom pusztítani az apját. De hitt és bízott bennem és sose próbált meg rábeszélni, hogy megváltozzon a véleményem.

- Sose? Tudod, valahogy nem így ismertem meg Larát - gúnyos mosollyal az ajkaimon figyeltem, ahogy nevetve kijavítja magát.

- Úgy értem semmi halálos fenyegetéssel vagy valami hasonlóval nem állt elő. Viszont, igazad van, rengeteg szóváltásunk lett az apja miatt. Azonban egy idő után már egyre ritkábbak lettek ezek a szóváltások. Lara tudva, hogy el akarom pusztítani az apját, mégis ott volt velem és hallgatta a terveimet. Kijavított, ha egy nem létező titkos alagúttal álltam elő, elárulta az őrség mozgását és mindenben segített. Aztán egy éjszaka, amikor már készen álltam a tervvel, megvolt az időpont, meg minden más és készen álltam, hogy másnapra halottá tegyem Amandroszt, Lara előállt egy másik megoldással...

Visszaemlékezés, Hélosz szemszöge:

,,- Tudod, gondolkodtam - kezdett bele Katica a mellkasomnak dőlve.

- Min? - kérdeztem a hajába fúrva a fejem. Idilli pillanat volt. Tökéletes. Azt kívántam bár sose érne véget.

- Azon, hogy talán más módja is lenne annak, hogy átvedd Amandrosz király helyét - suttogta alig hallhatóan, így csak macskafüleimnek köszönhettem, hogy mégis hallottam. Felkaptam a fejem.

- Hogy? De hisz egyetlen megoldás van. Te magad mondtad - magam felé fordítottam az ölemben ülő lányt és mélyen belenéztem a holdfényben drágakőként fénylő szemeibe. - Ráadásul már hónapok óta tervezgetjük, hogy lecsapok rá.

- Tudom, de most mégis van egy másik megoldás - kezdte az ,,ez nagyon nem fog tetszeni Hélosz, ezért óvatosan kell veled közölnöm a hírt" hangján.

- Csak mond el - helyeztem a kezem a vállára. Sóhajtott egyet és kinyögte:

- Házasság.

- Hogy mi? - kiáltottam egy rakás, fiatal füleknek nem való káromkodás kíséretében.

- Igen, jól hallottad - fogta be a számat Katica. Imádtam bőrének érintését az enyémen, ezért csöndben is maradtam. Plusz, jól esett, hogy nem varázslással némított el - pedig megtehette volna. Rendkívül tehetséges kékvérű volt.

- Magyarázd el érthetőbben! - kértem, mikor elvette kezét a számról. A bőröm bizsergett ott, ahol megérintett.

- Amandrosznak van egy lánya, Démentalara - amikor kimondta az említett hercegnő nevét elfintorodott - és ha elvennéd őt, akkor nem kellene megölnöd Amandroszt és mégis beteljesítenéd a sorsodat - meg akartam szólalni, hogy ellenkezzek, de igaza volt. Egy érv viszont az én oldalamon állt.

- De én nem akarom elvenni ezt a királykisasszonyt. Még csak nem is ismerem - jelentettem ki. Arcán látszott, hogy nem nagyon sikerült meggyőznöm. - Különben is, én téged szeretlek - dobtam be az aduászt. Arca kivörösödött és elállt a lélegzete. Bennem is tudatosult, hogy mit mondtam. Ugyanis, hivatalosan még sosem jelentettem ezt ki. Persze, az a sok millió csók, amit váltottunk talán elég bizonyíték, de Bogárkám mindig is jobban szerette a szavakat.

- Sze-szeretsz? - dadogott. Még sosem láttam dadogni. Olyan aranyos volt. Hatalmas fülig érő mosollyal néztem rá, miközben kijelentettem:

- Igen. Szeretlek és örülnék, ha te lennél a feleségem - nagyokat pislogott, ezzel jelezve nekem, hogy azt hiszi, csak álmodik. Közelebb hajoltam hozzá és egy tökéletes bizonyítékkal szolgáltam neki arról, hogy ébren van.

Amikor elváltak ajkaink, ő is megszólalt:

- De még csak nem is tudod, hogy ki vagyok, Hélosz - először szólított a rendes nevemen, úgy hogy rajtam volt a szuperhős maszk. Úgy tűnik, ma sok első alkalmunk van.

- De én így is szeretlek - döntöttem homlokának az enyémet. Szája csak pár centire volt tőlem és nagy önuralom kellett, hogy ne vessem rá magam.

- De akkor nekem el kellene mondanom - szólt hezitálva.

- És azzal mi a baj? - kérdeztem, meglepődve rajta, hogy elhúzódik tőlem.

- Nem szeretnél, ha tudnád, hogy ki vagyok igazából - suttogta megtörten.

- De én... - kezdtem volna védekezni, amikor közbevágott.

- Vedd el a királylányt és éljetek boldogan! Nem ölheted meg holnap Amandroszt!

- Nem? - kérdeztem, majd megvontam a vállam. - Akkor elnapolom az akciót.

- Te tényleg nem érted? Sem most sem máskor nem szabad megtenned! Nem akarom, hogy vér tapadjon a kezedhez, Hélosz - szemeiben aggódás csillant, majd újra parancsolgatni kezdett. - Segítek neked, hogy elvehesd a királylányt, de kérlek, ne keress többé. Ha szükséged lesz rám, megtalállak. Most pedig menj - szólt, mire én önkéntelenül is felálltam.

- Tényleg ezt akarod? - kérdeztem keserűen.

- Megígértem, hogy segítek beteljesíteni a sorsod. De nem hagyom, hogy így old ezt meg - jelentette ki, majd megfordult és elment. Követtem a példáját és hazamentem, azon rágódva, hogy vajon miért csinálta ezt."

Marinette szemszöge:

- Gondolom rendesen leesett az állad, amikor először találkoztál Larával - nevettem. Hélosz csatlakozott hozzám.

- Konkrétan köpni-nyelni nem tudtam. Csak néztem és néztem, és amikor Lara gonoszan vigyorogva bemutatkozott, elkezdtem dadogni. Végül aztán az egyik testőr-gorillám segített ki.

- Olyasmi, mint Adriennek? - kérdeztem, abbahagyva a nevetést. Hélosz bólintott. - És aztán? Jöhetett a régen várt szép esküvő?

- Hát ennek több akadálya is volt. Elsősorban Amandrosz. Nem akart engem vejének, de hosszas mérlegelés után úgy döntött elfogadja az ajánlatot. Meg gondolom az is segített, hogy Lara foggal-körömmel ragaszkodott hozzám és apuci nagyon szerette a pici lányát - mesélte Hélosz mosolyogva.

- Hát igen, azon a lányon is látszik, hogy elkényeztetett - bólogattam nagy bölcsen, mire újabb nevetést kaptam válaszul. Szemeimet forgatva felnéztem az égre, ami már lila, rózsaszín és narancssárga árnyalatokba öltözött, lévén, hogy a nap haladt lefele. Elgondolkodtam, hogy vajon hány óra lehet a fejemen kívül.

- Már ott is megy le a nap - válaszolt Hélosz. Már meg sem lepődtem, hogy kiolvasta a fejemből. Újra felé fordultam jelezve, hogy hallgatom a mese folytatását.

- A másik gond a Királyi Nagytanács volt - kezdett bele. - Ők nagyon is ellenezték azt, hogy én legyek Lara férje és ezáltal a birodalom örököse. Többféle módszerrel is próbálkoztak, vesztegetéssel, fenyegetéssel, de nem reagáltam egyikre sem. Ekkor sokkal drasztikusabb módszerekhez folyamodtak.

- Meggyilkoltak - sápadtam el a felismeréstől. Komor bólintás volt a válasz.

- Felbéreltek egy őrt, hogy végezze el helyettük a piszkos munkát - szinte köpködte a szavakat, mély megvetéssel beszélt ezekről az emberekről. Szinte láttam magam előtt, ahogy szegény és gyanútlan Hélosz sétál az egyik lugas felé, nem sejtve, hogy ott vár rá a vég. Ám ekkor szöget ütött a fejembe egy gondolat.

- Akkor hogyhogy itt vagy most?

- Már korábban metamorfizáltam magamat. Tudod, így zártam be a lelkemet a nyakláncodba - magyarázta, mire bólogattam.

- És Lara ezután kezdett bele a gyilkoló karrierjébe, igaz? - kérdeztem halkan. Összeszorult a torkom. Eddig is igyekeztem átérezni Lara helyzetét, de most, hogy teljes súlyával rám zuhant, tökéletesen meg tudtam érteni. Ha valaki ilyet tenne Adriennel, akkor én... Valószínűleg hasonlóan viselkednék. Bár, szerintem én nem rendeznél vérontást.

- Így volt - bólintott Hélosz. - Minden erőmmel azon voltam, hogy vegye észre a nyakláncot, de nem sikerült neki. Helyette valaki más talált rám.

- Kicsoda? - kérdeztem meglepetten. Ez a történet még ennél is bonyolultabb?

- Eurosz - hangzott a felelet. Még az ő nevét is egy kis éllel a hangjában mondta ki. A szemem sarkából észrevettem, hogy megjelenik egy sötét felhő az égen.

- Meséld el szépen, hogy miért haragszol rá - kértem, vagyis inkább parancsoltam. A felhő ijesztően gyorsan közeledett és sokasodott.

- Felvett és hordott a nyakában. Halála pillanatáig. Vagyis tudtam vele beszélni és elmondtam, hogy szeretném, ha eljuttatna Larához - közölte egy árulkodó kisgyerek hangján.

- És? - kérdeztem rá, amikor elhallgatott. Már majdnem pánikolni kezdtem. A felhők mindent elborítottak, szürkévé varázsolva a tájat.

- És nem tett semmit. Csak nézte, ahogy Lara pusztítja az embereket. Azt mondta, hogy én nem érdemlek meg egy olyan jó embert, mint ő.

- Féltékeny volt? - kérdeztem rá. Bólintott. Még mindig durcásan. - De Lara végül téged választott, nem?

- De, ez így volt - büszkén elvigyorodott és az eddig fejünk felett gyülekező esőfelhők szertefoszlottak.

- A hangulatodtól függ az időjárás? - kérdeztem érdeklődve.

- Aha, de csak azért, mert én tartom azt a pajzsot, ami kizárja Larát és a többi embert.

- Kizárja? - ismételtem meg. Nem tetszett ez a szó.

- Ki. Így tudtunk beszélgetni.

- És ha megszünteted, akkor hallani fogjuk a többi ember gondolatait? - kérdeztem, mire furcsán nézett rám, majd megrázta a fejét.

- Mi? Nem, nem, nem, nem és nem - tiltakozott. - Ha megszüntetem, akkor azt fogod hallani, amit Lara is most a testedben. És - tette hozzá egy kis csönd után - ő is hallani fogja azt, amit te mondasz.

- Akkor miért nem szünteted meg? Úgy nem lenne sokkal jobb? - értetlenkedtem. Hélosz sóhajtott. Túl sokat kérdeztem.

- Ha megszüntetem, akkor megint fájni fog mindened - közölte velem, mire elszontyolodtam.

- Nem lehetne valamit kitalálni, hogy ne legyen bajom? - kérdeztem. Hélosz elgondolkodva hümmögött.

- Lehet, hogy meg tudom oldani, de akkor fogd meg a kezem - úgy tettem, ahogy kérte. - Bár még így is előfordulhat egy kis fejfájás - figyelmeztetett.

- Csak csináld - jelentettem ki. Mosolyogva mormolni kezdett, engem meg elfogott az érzés, hogy egy burokba vagyok zárva. Kinyújtottam a jobb kezem (azt, amivel nem Héloszét fogtam) és éreztem, ahogy a burok velem mozog.

- Megcsináltad - csillant fel a szemem.

- Én olyan tökéletes vagyok, hogy az lett volna érdekes, ha nem sikerül - vigyorgott rám.

- Minden Macska ilyen egoista?

- Csak azért, mert többé-kevésbé átvesszük a kwamik tulajdonságait - hangzott a válasz.

- Ezek szerint én Tikkire hasonlítok? - kérdeztem hitetlenkedve. Nem igazán hittem benne, hogy vagyok olyan jó, mint pöttyös kis barátom.

- Igen. Képes vagy bármilyen helyzetben pozitív maradni és mindenkivel kedves vagy - felelt Hélosz, majd homlokát ráncolva folytatta: - De te ezt nem akarod elhinni.

- Nem - értettem egyet vele. Erre felderült az arca.

- Még jobban hasonlítasz rá, mint hittem - oldalra billentettem a fejem. Nem igazán értettem vele egyet. Még mindig. Sóhajtott egyet. - Akkor rá kell vennem valaki mást, hogy győzzön meg erről. Készülj!

Ekkor a rét képe szép lassan elhalványult, mi pedig át kerültünk egy másik helyre. A fejem szét akart szakadni, de amikor meghallottam egy nagyon ismerős hangot, elfelejtkeztem róla:

,,Marinette? Jól van?"