Helló Mindenki!

Egy újabb fejezettel vagyok itt és kijelenthetem, hogy minden randomság van benne kezdve a meséléstől a hízelgő pasikon át a szenvedő Nooroig. Ebben a fejezetben kiderül, hogy ki Halálfej - megjegyzem, nem voltam túl kreatív az illető személy kiválasztásánál. De, hát ez van. Megismerkedünk egy történet vázaival, melyről a következő két-három fejezetben lesz szó. Néhányatok kérésére pedig igyekszem információkat gyártani a Fekete Macskákról, és hát, meglátjuk, hogy is sikerül...

És aztán térjünk át a Fanni-könyvcélhoz/hez/höz. Emberek, a legutóbbi fejezet feltöltése után néhány órával, felmentem a netre és mit látok? MEGVAN A TÍZEZER MEGTEKINTÉS!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Nem is tudom, hogy mi mondjak (írjak) most. Igazából az egész könyvvel ennyi volt az a szám, amit el akartam érni, mint max. És most el van érve. Esküszöm, hogy időnként úgy érzem: meg vagyok áldva valamivel... (bár az biztos, hogy nem rajztehetségem van, mert egy óvodás is jobban teljesít nálam xD)

Egy hatalmas köszönet mindenkinek, aki olvasott, szavazott és beszélgetett velem! Egy élmény volt veletek találkozni, még ha nem is személyesen.

És még valami: Most csak azért töltöttem fel ezt a részt, hogy boldogabbá tegyem egy bizonyos valakinek a napját. Remélem sikerül és még jobban megkedveled Héloszt. És köszönöm, hogy ugyanezt te is megtetted értem.

Ciaó!

Fanni

Adrien szemszöge:

A szorítás azonnal enyhült. Lara elengedett, hogy új, izgalmasabb áldozatával foglalkozhasson.

- Hogy hívtál? - lassan, nagyon lassan fordult el. Tekintete vészjósló volt. Most a szoba közepén álló férfire figyelt, aki izgatottan magyarázni kezdett.

- Hogy nem ismertem fel! Pedig már rengetegszer tanulmányoztam a történetét. Igazán lelkesítő volt a tetteiről hallani. És aztán, metamorfizálni magát egy zseniális ötlet volt. Főleg, hogy a Katica talizmánnal tette! Igazán bámulatos a tudásod, Felség! Megtudhatom, hogy mi okból hoztál engem az é... akarom mondani Gabriel Agreste irodájába? És mit keres itt Adrien Agreste?

- Először is, senki sem hívhat többé azon a szánalmas néven! - üvöltötte a férfi képébe, majd nyugodt hangon folytatta. - Lara vagyok. Másodszor, ne hízelegjen. Az utolsó ember, aki hízelgett nekem teljesen véletlenül egy lávató közepén találta magát, a pokol mély bugyraiban. Bár köztünk szólva - furcsa oldalpillantást vetett rám, felém suttogva - igazából csak bezárattam egy körülbelül ötszáz méter mélyen fekvő barlangba.

- Öhm... Érdekes - motyogtam, mintegy válaszként.

- Harmadszor pedig - szólalt meg Lara ismét, hogy befejezhesse az előbb megkezdett monológját - ez nem az Ön irodája. Hanem annak a másolata. Az én kastélyomban - hangsúlyozta ki az én szócskát a lány. Ilyenkor látszott csak, hogy tényleg nagy benne a birtoklási vágy. Valamit nagyon meg akar kaparintani. És ameddig nem az övé, addig még minden oké. Feltéve, hogy valami fegyverről van szó. Vagy valami gonosz dolog hozzávalójáról.

- Ez... azt jelenti, hogy Felségednél van... vannak a... - Halálfej hebegő-habogó hangja kirángatott a gondolataim közül.

- Igen, mindkettő nálam van - villantott egy ezer wattos mosolyt Lara, a fülbevalójára és gyűrűjére mutatva. A férfi újra meg akart szólalni, de egy legyintéssel elnémította. - De kérem, hallgasson. Még nem válaszoltam az utolsó kérdésére - körbenézett a teremben engem keresve és meg is talált az egyik bőrfotelbe mélyedve. Úgy ültem ott, mint valami duzzogó kisgyerek. És úgy is éreztem magam. Elvégre én csak egy kiállítási tárgy vagyok most is. Lara azt ígérte, hogy apámmal találkozom, erre idehozza az ellenségemet azzal az indokkal, hogy alkut ajánl neki. Gondolom, én leszek az alku tárgya. De akkor legalább megszabadulok ettől a némbertől. Abban a pillanatban csak arra vágytam, hogy mindennek vége legyen és visszakapjam Marinetteet.

Lara, mint már sokszor most is kiolvasta a gondolataim közül a számára fontos információkat.

- Ilyen hamar legyen vége? - kérdezte meglepetten. Bólintottam. Már nagyon elegem volt. - Akkor gyorsítsuk fel a forgatókönyvet - sóhajtotta. - Akkor add azt nekem ide, Menefer - jobb kezét várakozva kinyújtotta és a láthatatlan erő megint cselekedett helyette. Akkor értettem csak meg, hogy az elődeinket - az előző Katicákat és Macskákat - ugráltatja. Akik igazából az ő utódai. Kíváncsian figyeltem, hogy mit csinál Menefer. Volt egy tippem, de nem voltam teljesen biztos állításom igazában. Pedig simán lehettem volna, mert egy lila fényt követően egy lila, lepkeszerű kwami hullott a földre. Vagyis inkább a levegőben lebegett, legalábbis az én látószögemből. Lara valószínűleg érzékelte Menefert, ahogy egyik kezében a pillangó talizmánnal, a másikban a kis kwamival odaért hozzá.

- Jól van? - álltam fel, közelebb lépkedve a kis lényhez. Lara is őt vizsgálgatta.

- Nooro? Hallasz? - ujjbegyeiből arany fénycsóvák szálltak a kis lila lepkébe. Az pedig végre megmozdult.

- Enni - nyögte elhaló hangon. Tanácstalanul néztem a mellettem álló lányra. Mégis mit ehet? Azt tudom, hogy Plagg a camembertet szereti. Marinette szerint Tikki a csokis kekszet. De a többiről halványlila gőzöm sem volt.

A jelek szerint viszont ezzel egyedül maradtam. Lara kezében egy virág termett, azt adta oda a kis kwaminak. Már az illatáról is felismertem volna ezt a növényt. Liliom volt. Apa kedvenc virága.

- Nooro? Jól érzed magad? - hallottam meg egy nagyon, nagyon ismerős hangot. Hogy is ne ismertem volna, ha anya eltűnése előtt mindennap hallottam? Ez a hang tele volt törődéssel és aggódással. De legfőképp: szeretettel.

- Mester? - kérdezett vissza Nooro, csodálkozással a hangjában. Pislogott néhányat, majd végleg kinyitotta lila szemeit. Pillantása azonnal Larára esett. - Ajaj - nyögte, én meg egyet értettem vele, látva a lány szemében kibontakozó ,,remek" ötlet-szikrát.

- Rég találkoztunk, Nooro - bájolgott Lara, továbbra is egy ördögi vigyorral az arcán. Aztán hangját gúnyosról aggódóra váltotta. - Tudsz repülni?

- Persze - emelkedett fel a kis kwami. Ekkor vett észre engem. Szemei kerekre tágultak és riadtan nézett a hátam mögé. Már épp azon voltam, hogy megfordulok és szembesülök azzal, amit a szívem már felfogott, de az agyam még nem, amikor elém repült és elterelő hadműveletbe kezdett: - Nooro a nevem. Te pedig...

- Adrien vagyok - nyújtottam felé a mutatóujjamat. Már folytatta volna, amikor megelőztem. - Te vagy a pillangó kwami. Jól mondom?

- Honnan tudod? - szólalt meg mögöttem az apám. Ránézve láttam mindenféle érzelmet, félelmet, szeretetet, aggódást és sok-sok kíváncsiságot.

- Épp az ex-Fekete Macskával állsz szemben - válaszoltam, eloszlatva a tudatlanság ködét apám feje fölül.

- Ne már! Ezt én akartam! - nyafogott Lara, lebiggyesztett ajkakkal.

- Hát most már nem tudunk vissza-tekerni az időben - válaszoltam megvonva a vállam. Válaszképp egy duzzogó kislányt kaptam. - Jó, elmondhatod, hogy ki volt Katica - próbáltam vigasztalni, mert most nem akartam a falnál végezni amiatt, hogy hangosan és nyíltan kiröhögöm. Mert, hát valljuk be, elég komikus látványt nyújt egy több ezer éves lány, főleg, ha kislányosan összeszorítja ajkait, dobbant a lábával és duzzogva összeölti a karjait. De szerencsémre, Lara felvidult, mielőtt ez bekövetkezett volna.

- Rendben - bólogatott egy sugárzó mosoly kíséretében. Majd apám felé fordult. - És mit szól ahhoz, Gabriel, hogy a saját fia ellen harcol, már több mint egy éve?

- Én ezt nem hiszem el - nyögte. Lehuppant az egyik fotelbe és megsemmisülten meredt maga elé. Lara vidáman leült a vele szemben lévőbe.

- És most jöhet az, hogy elmondom, hogy Adrien osztálytársa Katica! Konkrétabban Marinette Dupain-Cheng - jelentette be. Apa furcsa tekintettel pillantott rám.

- Nem ő volt az a lány, aki azt a tollas kalapot tervezte?

- De igen - bólintottam, mire a hangulata még borúsabb lett. - És lehet, hogy nem most a legjobb az időzítés, de elmondanám, hogy...

- Együtt járnak! - kiabálta Lara. Apám világvége képe csak még inkább feldobta. Így hát tovább szította a tüzet. - Mit szól ahhoz, Gabriel, hogy két tinédzser legyőzte - ujjain számolgatott egy picit - eddig negyvenhárom alkalommal?

- Gratulálok, Adrien - válaszolt apa, hozzám beszélve, miközben szürkés-kék szemeivel az én zöldjeimet fürkészte. - Még csak nem is sejtettem!

- Én ugyanezt mondhatom - jelentettem ki válaszképp. Aztán elgondolkoztam, hogy feltegyem-e a legfontosabb kérdésemet. Történetesen, hogy miért csinálta ezt. De szerencsére nem kellett beszélnem. Lara megtette helyettem:

- Adrien szeretné tudni, hogy miért csináltad ezt - közvetítette az üzenetet, majd szúrós szemmel nézett rám. - Túl hangosan gondolkozol!

- Már Plagg is mondta - vontam meg a vállam, jelezve, hogy semmit sem tehetek ellene.

- Szóval... az igazat megvallva... - próbált belekezdeni apa, de nem jutott tovább. Lara viszont most is vállalta a szóvivő szerepét.

- Apukád azért csinálta mindezt, hogy megszerezze a jelenleg nálam lévő isteni hatalmat és megkeresse az anyukádat. És azért nem választotta az egyszerűbb utat - válaszolt a ki nem mondott kérdésemre -, mert nem tudta, hogy merre van a mostani Talizmán-őr. Mivel csak Annabell állt vele kapcsolatban, Gabriel egyszer sem beszélt vele.

- Miért, ki a talizmán-őr? - billentettem oldalra a fejem kérdőn. A velem szemben ülő lány sóhajtott és megpaskolta a mellette lévő helyet. Leültem mellé és érdeklődően hallgattam, ahogy hevesen gesztikulálva magyarázni kezdett:

- Ne mond, hogy nem ismered, hisz már többször is összefutottatok! De kezdem az elején, mert még a végén nem értesz meg valamit. Szóval, amióta a talizmánokat létrehozták, mindig volt valaki, aki eldöntötte, hogy ki érdemli meg. Először természetesen maga az Alkotó volt. Vagyis egy angyal.

- Egy angyal? - bukott ki belőlem a kérdés, meglehetősen kétkedő hangon. Halál komoly fejjel nézett vissza rám, mintha már a feltételezés is, hogy angyalok nem léteznek, bűncselekmény volna.

- Azt mondtam, nem? - kérdezett vissza Lara. - Amúgy is, el tudod képzelni, hogy ezzel hülyítelek? - arca puszta ártatlanságot tükrözött, ezzel azonban csak elárulta magát.

- Igen. El - válaszoltam egy bólintás kíséretében.

- Jól mondod - vigyorgott rám Lara. Győzedelmesen a levegőbe bokszoltam, mire ezt is megmosolyogta. Olyan érzés volt, mintha egy pillanatra visszakapnám Marinetteet... Aztán a pillanat elszállt és Lara folytatta a mesélést: - Az Alkotó természetesen nem egy angyal volt, csak egy nagyhatalommal megáldott kékvérű. Emellett ékszerkészítő is volt. Ja és értett a lélekátemeléshez.

- Lélekátemelés? - hüledeztem, elképzelve, hogy mit is takar ez a fogalom. Apa csendre intett. Igen, jól képzelitek: ámulattól csillogó szemekkel itta Lara minden szavát. Az utóbbi egyébként egy gúnyos pillantással mért végig, majd folytatta:

- Igen, lélekátemelés. Azt jelenti, hogy egy emberi lelket kivon az illető eredeti testéből és vegyíti valamivel. Szerencsére ez a művelet csak akkor elvégezhető, ha az illető beleegyezik - egy megnyugtatónak szánt tekintetet küldött felém. Nem érte el a célját. Csak még inkább elborzadtam. Rettenetes egy világ volt régen, azt biztos. - Így jöttek létre a kwamik - jelentette ki Lara, újabb szörnyülködő kérdést csikarva ki belőlem:

- Úgy érted, hogy Plagg egy macska és egy lélek keveréke? - nyeltem egyet. Elképzeltem, de nem tetszett az, amit lelki szemeim láttak.

- Ennél kicsit bonyolultabb - sóhajtott megadóan Lara. - De ne feledd, hogy önként vállalta - figyelmeztetett bajjósló hangon. Aztán vidoran folytatta: - Szóval, a lényeg, hogy az Alkotó, miután létrehozta a kwamikat, rejtélyes okok miatt elhalálozott - jelentőségteljes pillantást vetett rám - a segédje megkaparintotta az ékszereket. De mivel nem akart szuperhős lenni, más módját választotta a használatuknak.

- Éspedig? - kérdeztem rá türelmetlenül, mire Lara felcsattant:

- Most lett elegem a közbeszólásaidból! Ha nem kérdeznél, akkor is elmondanám. Sőt hamarabb is végeznénk - pirított rám. Aztán gonoszul vigyorogva felvetett egy másik lehetőséget: - De, ha magadtól nem tudsz csöndben maradni, el tudlak némítani - ijedt arckifejezésemet látva azonban csalódottan sóhajtott. - Pedig én megpróbáltam - motyogta.

- Megtenné, hogy folytatja, Felség? - kérte apám tisztelettel teli hangon. A mellettem ülő lassan felemelte a fejét. Arcán még mindig egy kis csalódottság látszott. De szemeiben már megint megcsillant az a gonosz kis szikra.

- Hát... Nem is tudom...

- Jaj, Lara folytasd már! - csattantam fel. Türelmem már a végét járta. Eddig bírtam a színészkedését. Jól láthatólag ő sem volt elégedett velem.

- Rendben, de csak azért, mert te kérted, Szöszi - hangsúlyozta ki az általa kitalált ,,eredeti" becenevemet. Még hangosan és sértetten fújt egyet, de aztán újra mesélni kezdett: - Szóval az Alkotó segédje elment a környező birodalmak nagy hatalmú vezetőihez és felajánlotta, hogy bizonyos dolgokért cserébe átadja őket. Többnyire csak azt kérte, hogy valahányszor az adott helyen jár, ott élhessen az uralkodóval és annak családjával. Az első király, akihez eljutott kinevette és ki akarta dobatni. De ott volt a lánya, aki adni akart egy esélyt a sosem látott technikának. És miután a segéd prezentálta a fülbevalókat, a király azonnal beleegyezett és a szövetséges országok uralkodóinak is rendelt a segédtől, természetesen szállítással együtt. A segéd gyorsan felkerekedett hát, hogy minél hamarabb eleget tegyen a kérésnek. A lány, hosszas kérlelés után az apja irányába, vele tartott. Azonban, kémek tudatták a király legnagyobb riválisával, hogy a pillanatnyilag futárként élő segéd át akar haladni az ő birtokain, a talizmánokkal együtt. Így hát, a fejedelem, ravasz férfi lévén magához hívatta őket. A lányról nem tudta, hogy kicsoda, de nem is érdekelte. Csak a talizmánok keltették fel a figyelmét, viszont meg akart győződni az erejükről. A segéd nem támogatta az ötletet, az időszűkére hivatkozva. Azonban a hercegnő örömmel vállalta, hogy megküzd a férfi legjobb harcosa ellen. Ez a valaki volt Hélosz - jelentette ki ellágyult tekintettel. Ekkor értettem meg. Plagg mondott valamit arról, hogy Lara egy emberhez ragaszkodott csak úgy, igazándiból. Ez a valaki pedig élete szerelme volt. Vagyis, ez a bizonyos Hélosz. És később megtudtam, hogy Marinette ugyan ezekben a percekben hallgatta meg a történetet - Hélosz előadásában.

- Ő lett az első Fekete Macska igaz? - kérdeztem halkan, egy fél perces csönd után. Lara bólintott, majd gyorsan felállt és az ablakhoz lépett. Láttam, ahogy gyorsan letöröli a könnyeit.

- Szóval... - hangja elhalt, aztán egy torokköszörülés után folytatta: - Szóval a segéd végül odaajándékozta az összes talizmánt valakinek. De amikor véget ért a nagy háború, újra összegyűjtötte azokat és magára öltötte az egyiket. Halála előtt a fiának a gondjaira bízta a talizmánokat rejtő dobozt. A fia tudott egyet, s mást arról, hogy mi a dolga. Első napi rendi pontként nem hagyni, hogy a talizmánok hordozói leleplezzék magukat a civilek, vagy egymás előtt. Másodszor, pedig keresnie kell egy saját utódot, aki kitanulhatja az Őrzői mesterséget. Persze, mindig kerestek maguknak egy másik munkát is. Általában olyat, ami mellett tudták figyelni az általuk kiválasztott hősöket. Így lett Őrző Fu mester is - fejezte be a történetet, amire döbbent csönddel válaszoltunk.