Helló Mindenki!

Régen volt rész, de annyit mondhatok, hogy ez nem lett olyan rossz. Legalábbis szerintem. Kezdek kilábalni abból a valamiből, ami fejezeteken át rontotta a minőséget. De van egy kis energiám, persze csak akkor, amikor nem vagyok teljesen elájulva. Mármint attól, hogy a könyvnek 6K+ megtekintése ill. 500+ szavazata van. Arról nem is beszélve, hogy mennyi kommentet kapok nap, mint nap! És rengeteg új nevet láttam a napokban. És abban az esetben, ha a Wattpad nem őrült volna meg teljesen tényleg lett jó néhány új követőm. Lassan elkezdhetem írni a 100 követős novellámat, igaz? Bár előbb be kellene fejeznem az 50-eset...

Ennyi volt a szentbeszédből és a közérdekű infókból. Mentem! Ciaó:

Fanni

Marinette szemszöge:

Mint említettem, életem egyik legszebb csókja volt egészen addig, amíg valaki el nem lökött. Természetesen a földön kötöttem ki. Dühösen felnéztem, és amikor megláttam Chloét Adrien mellett legyeskedni elöntött a harag. Amióta csak ebbe a suliba járok, megkeseríti az életemet. Késztetést éreztem arra, hogy visszavágjak neki, hogy megfizessen minden apró bunkó megjegyzéséért, nem beszélve az ellenem elkövetett merényleteiről.

,,Ugye tudod, hogy én segíthetek?" - tudtam, hogy később megbánom, de elfogadtam Lara segítségét. Átengedtem neki a terepet. És első látásra ez még nem is tűnt bajnak.

Követtem az utasításokat, amiket adott és felálltam. Chloe épp a nekem szánt csomagot próbálta kinyitni, miközben Adriennek lelkendezett. Majdnem elhánytam magam tőle.

- Jaj, Adriédes, annyira aranyos dolog tőled, hogy ajándékot hoztál nekem! Emlékeztél arra, hogy ma akartam új ékszereket szerezni, ugye? - Adrien tényleg aranyos volt, de nem azért, amit Chloe mondott, hanem mert megpróbált közbe szólni. Megjegyzem, hogy esélye sem volt.

- Igazából az nem a tiéd...

- De hogy lehet ezt kinyitni? Adrien miért kellett ilyen rossz minőségű dobozt venned? Még aranyozott díszítés sincs rajta! - ekkor értem oda. Azonnal cselekedtem. Vagyis inkább Lara cselekedett helyettem. Átkarolta Adrien derekát és hozzásimult.

- Helló - olyan hangot ütöttem meg, amiről nem is tudtam, hogy a birtokomban van. Rettenetesen laza és legalább annyira ijesztő volt. A vihar előtti csendet jelentette. De ezt Chloe nem vette észre. Csak még jobban feldühített.

- Mássz már le Adrienről Marinette! Tudod, hogy nem szeret téged úgy - felvette azt a gúnyos vigyort, amitől az iskola nagy része tart. Én azonban már jó ideje nem tartoztam közéjük.

- Ha szerelemre gondolsz, akkor nincs igazad Chloe. Igenis szeretem Marinettet - Adrien megakadályozta a Lara-vihart. És most úgy néz rám, mint élete értelmére. Nem is lehetne szebb ez a nap!

- De... de... De az nem lehet! - fakadt ki a szőke hajú lány. Úgy nézett ki, mintha valami összetört volna benne. Kicsit sajnáltam is. - Mi igenis járunk Adriennel! Nem lehet, hogy közben ebbe a kupac szerencsétlenségbe vagy szerelmes - a sajnálatom elúszott, mintha ott se lett volna. A bunkó kis!

- Mi nem járunk Chloe. Soha nem is jártunk. Csak barátok vagyunk - jelentette ki Adrien mélyen a szőke hajú szemébe nézve. Egy pillanatra azt hiszem, hogy elsírja magát, de amikor megszólalt a hangja teljesen normális volt. Vagyis a szokásos beképzelt módján.

- Ez nevetséges! Teljesen nevetséges! - miután hátra dobta a haját (ami kis híján, fejen csapott), Sabrinával a nyomában elindul a terem felé.

- Na, végre, hogy elment - fordulok szerelmem felé. - Lara már épp kitörni készült.

- Az nem lenne túl jó - kínosan felnevetett. Vagy inkább hisztérikusan. Igen, ez a jó szó rá. - Akkor kinyitod? - nyújtotta felém a dobozt. A tekintetében reménykedést és néma könyörgést vettem észre. Azt viszont nem láttam, hogy hogyan szerezte meg a kis dobozkát.

- Persze - villantottam rá egy mosolyt. - De hogyan?

- Ez most az én rejtvényem - gonoszul elvigyorodott és karba tette a kezét.

- Hé! Ez nem ér! - elővettem a kislányos hangomat és pontosan úgy durciztam, ahogy Manon szokott.

- De igenis ér - jelentette ki Adrien. Neki láttam a hiszti következő fázisának. A műsírásnak. - De kapsz hozzá segítséget.

- Tényleg? - kaptam fel a fejem. Olyan gyorsan, hogy elharaptam a nyelvem. Adrian természetesen kinevetett. - Nadon viddesz - kinyújtottam rá a nyelvem, mire még jobban nevetett.

- Hát itt meg mi folyik? - lépett mellénk Alya Ninóval az oldalán.

- Elhajaptam a nyelvem - magyaráztam hevesen gesztikulálva. Ha azt vártam (és azt vártam), hogy Alya és Nino majd együtt érez velem, csalódnom kellett. Ugyanis csatlakoztak Adrienhez. Mármint a nevetésben. Durcásan szólaltam meg. - Jendben. Akkoj én medek szejzek magamnak gyódszert.

- Van egy jobb ötletem - Adrien abbahagyta a nevetést és kajánul vigyorgott rám.

- Ed ad én szövegem - mondtam volna. Ha nem csókol meg. Kezdem élvezni, hogy ebből rendszert csinálunk. De ettől még haragszom rá.

- Mi megyünk órára. El ne késsetek - legjobb barátnőm hangja alig ért el hozzám, de elraktároztam az információt az agyam legmélyére. Várjunk csak egy percet! Alya azt mondta, hogy mi? Lehet, hogy ők is összejönnek Ninóval! És akkor járhatnánk min a négyen dupla randikra! Biztos, hogy nagyon jó lenne. Legalább annyira, mint ez a sok csók a szerelmemtől.

- Jobb? - vált le az ajkaimról. Kelletlenül bólintottam. Én még nem akartam abbahagyni a csókolózást. Bár, ha minden igaz, ez nem egy álom és még fogunk ilyet csinálni. Talán többet is. És úgy tíz év múlva már lesz két gyerekünk és egy macskánk. Vagy kutyánk. Vagy hörcsögünk. Imádom a hörcsögöket! De lehetne halunk is. De, ha jobban belegondolok, akkor...

- Nem akarod abbahagyni a durcizást? - Adrien kérdésére felkaptam a fejemet. Lehet, hogy nem ártana, ha néha oda figyelnék mások monológjaira. - De akkor is nyisd ki! - kérésére bólintottam, majd elvettem tőle a dobozkát.

- És most hogyan tovább? - kérdésemre játékosan megpöckölte az orromat. Majd megkaptam a választ:

- Már mondtam, ki kell találnod - jelentette ki. Már épp tiltakozásra nyitottam volna a szám, de megszólalt a csengő. - Gyere, Bogaram. Menjünk tanulni.

Mondanom sem kell, hogy kicsit sem figyeltem egyik órán sem. Kivételesen azonban, nem Adrien szőke haját bámultam, hanem gondolkodtam. Azon, hogy hogyan nyithatnám ki a dobozt. Azon, hogy milyen jövőnk lehetne együtt. És azon is, hogy mégis hogy fogom részletesen elmondani Alyának összejövésünk apraját és nagyját, anélkül, hogy eláruljam neki a titkunkat. Csak veszélybe sodorná magát. Sőt, amilyen nagy akarat ereje van, elérné, hogy ne menjek harcolni a gonosz ellen. Vagyis a mi időnkben, Halálfej ellen. Bár nem vagyok benne biztos, hogy hagynám az embereket szenvedni, azért, hogy én és a szeretteim biztonságban legyenek. Vagyis, nem! Teljesen biztos vagyok benne, hogy akármi lesz, én megyek és megvédem az embereket, még akkor is, ha belehalok. Hiszen megígértem. És különben is, már nem vagyok az az ijedős kislány, aki alig egy éve voltam. Akkor még csak meg sem mertem mukkanni Chloe ellen, most meg már nap, mint nap harcolok. És, be kell, hogy valljam, nagyon is jó érzés látni, ahogy az emberek visszaváltoznak hétköznapi civilekké. Amikor a bennük nyugvó szörny visszabújik a barlangjába, hogy hosszú, hosszú ideig aludni térjen. A kicsengetés általában rettenetesen hangos hangját alig hallottam meg. De persze eszem ágában sem volt felállni és kimenni szünetre. Még csak az kéne! Azonban valaki meghiúsította a terveimet.

- Gyere kislány. Beszédem van veled - mire feleszméltem, Alya egészen a lánymosdóig elrángatott. Majd megkezdődött a nagy huzavona, a kettőnk közti kérdez-felelek játék, aminek nem mindig lesz a lehető legjobb a vége. - Meséld el nekem szépen, hogy hogyan jöttetek össze Adriennel!

- Már elmeséltem - próbálkozásomat Alya egy legyintéssel elintézte.

- De semmi részletet nem mondtál. Szóval, kezdheted!

- Nem egy mosdóban szeretném megbeszélni a magánéletemet - morogtam. Alya beleegyezett a halasztásba.

- Rendben, akkor ma átmegyek hozzátok, és elmondod - jelentette ki. Megkönnyebbülten bólintottam. Sikerült eltolnom a beszélgetést! Hátha addig kitalálok valamit. Miután visszamentünk a terembe, végig ültük az utolsó órát is. Sajnos csak egyetlen megvalósítható ötletem volt, amihez viszont segítségre volt szükségem. Szerencsére tudtam, hogy kihez forduljak. Ezért, miután összeszedtem a cuccomat, odasiettem a, már indulófélben lévő Adrien felé. Karjánál fogva megállítottam.

- Segítened kell - suttogtam, nehogy a közelben állók meghallják a beszélgetésünket. Egy önelégült mosoly kíséretében nézett rám.

- Mint mindig, most is szolgálatodra állok, Bogaram - bemutatott egy meghajlást. Ha nem lettem volna akkora pácban, még viccesnek is találtam volna a helyzetet. Így azonban csak még idegesebb lettem.

- Kérlek szépen, most ne bohóckodj, hanem figyelj rám! - nyugton maradt és csak a szeme villanásával jelezte, hogy figyel. Nagy levegőt vettem és gyorsan elhadartam a tervem.

- Szóval Alya nem tudatja meg a titkunkat, mert veszélyben lenne? - hangjából csak úgy áradt a kétség. Ideje volt meggyőznöm.

- Pontosan. Biztos te is éreztél már úgy, hogy el akarod mondani valakinek a titkod, mert akkor sokkal könnyebb lenne a lelkiismeretednek - válaszomra elkezdte vakargatni a tarkóját. Sikerült rájönnöm, hogy ez nála az idegesség könnyedén megfigyelhető jele. Csak egy tippem volt, hogy miért is van ez. Oldalra billentettem a fejemet és úgy tettem fel a kérdésemet. A szemem sarkából észrevettem, hogy limuzinja épp akkor parkolt le az iskola elé. Neki már mennie kellett volna. De ez szükséghelyzet volt. Vagyis nem hagyhattam még elmenni. Bár utólag úgy gondolom, hogy nem is akart otthagyni. - Neked még nem volt olyan?

- Hát, hogy őszinte legyek - szájára kínos vigyor kúszott. - Egyvalaki volt. De az a valaki te voltál és, mivel te már tudod... - néhány pillanatig tartó pislogással később feltört bennem az irigység. Hogy lehet, hogy ő nem szenvedett ezzel?! Igazságtalanság! A szemébe néztem és lélekben felkészültem rá, hogy a mai napon felgyülemlett feszültségemet rázúdítsam. De nem ment. A szemeiben, azokban a gyönyörűszép zöld íriszekben megláttam egy kisfiút. Egy kisfiút, aki elvesztette az édesanyját, és azóta az apja nem törődött vele - csak akkor, ha becsmérelte, vagy megtiltott neki valamit - és most attól fél, hogy a barátnőjét is elveszítheti. Én nem vagyok erre képes. Én nem vagyok Démentalara.

- De - elhúztam ezt a szót, mert szükségem volt egy kis gondolkodási időre. - Biztos veled is volt már olyan, hogy nem tudtál elmenni valahova, mert dolgoztunk és számon kérték, hogy hol jártál, ugye? Például Nathalie. Olyankor már te is éreztél úgy, hogy könnyebb lenne, ha tudnának róla - megkönnyebbülten bólogatott.

- Igen, ilyen tényleg volt velem is - jelentette ki. A limuzinból kiszállt Mr. Agreste személyi asszisztense, Nathalie és elindult felénk. Adrien is észrevette ezért még gyorsan feltett egy kérdést. - Ha egy negyedóra múlva érkezem az jó?

- Persze - Nathalie már majdnem ideért. Engem meg megint elkapott a vágy, hogy a világ legaranyosabb barátnőjét játszam. Rápillogtam hát szerelmemre. - Egy búcsúpuszi?

- Jöhet - kajánul elvigyorodott. Odahajoltam az arcához, mire villámgyorsan elfordította az arcát és a szám az övét érte. Megszűnt számomra a világ. Bár mintha még hallottam volna, hogy a tömeg halkan ,,ooooo"-zik a háttérben. De ebben sem lehettem biztos, hisz úgy éreztem, felszállok a földről és a felhők között repülök. Ironikus, nem? Mármint az, hogy úgy érzem, hogy repülök, miközben egy katica lennék. Tényleg, miért nem tudok repülni? Miért nincsenek szárnyaim? Tikkinek meg a többi katicának lehet, de nekem nem? Bár, amikor a jojómmal ugrálok tetőről tetőre, az is olyan mintha repülnék. De semmiképpen nem viszonyítható ahhoz az érzéshez, amit akkor érzek, amikor életem szerelmével, Adriennel csókolózom. Aki igazából Macska is. Szóval életem két szerelmével. De ők egy az ugyanaz ember. Ilyen helyzetekre akkor az egyet vagy a kettőt mondják? Arra figyeltem fel, hogy ismét teli talppal állok a földön. Meg arra, hogy valaki megkocogtatta a vállam.

- Ne próbáld húzni az időt, kislány! Menjünk! - elváltam Adrien ajkaitól és meglepődve vettem észre, hogy lihegek. Ahogy ő is. De már távolodott az alakja. Pontosabban megindult a kocsi felé. Mielőtt beszállt volna, még egyszer rám nézett. És kacsintott egyet, ezzel jelezve, hogy segít megvalósítani a tervemet. - Föld hívja Marinettet! - Alya meglengette a fejem előtt a kezét, én meg feleszméltem, hogy egy helyben állok. Jó hosszú ideje. Barátnőm megnyugtatására megszólaltam:

- Jól vagyok - sebes léptekkel elindultam a házunk felé. Barna hajú barátnőm azonban utánam kiáltott.

- Marinette! Itt hagytad a táskád! - magamat átkozva mentem vissza érte. Még néhány percnyi Marinettees bénázás után viszont sikeresen bejutottunk a szobámba. Alya gondolataiba mélyedve nézett körbe. Néhányszor hümmögött. Hagytam, hadd csinálja, amit éppen csinál, mert ezzel is ment az idő. Így, ahelyett, hogy visszahoztam volna a földre, leültem az ágyamra és figyeltem, ahogy körbe-körbe járkál és halkan motyog maga elé. Rövid idő után megszólalt.

- Nem gondolod, hogy le kellene szedni ezeket a posztereket? Hisz már megszerezted magadnak az igazi Adrient - ha valaki nem értené, elmondom, hogy találkozásunk napjától kezdve folyamatosan gyűjtöttem az Adrienről készült képeket és szinte kitapétáztam velük a szobámat. De Alyának igaza van! Már nyugodtan leszedhetem őket. Hisz Adrien úgyis itt lesz a szobámban vagy egy-két percen belül... Várjunk egy percet? Egy-két perc! Annyi idő alatt ki kell takarítanom!

Villámsebességgel ugrottam fel és olyan gyorsan kapkodtam össze a fotókat, ahogy csak tudtam. Barátnőm tátott szájjal meredt rám. - Mi ez a nagy sietség? - válaszomat csak félvállról vetettem oda, mert a képek jövendőbeli helyén törtem a fejemet:

- Nem hagyhatom, hogy meglássa, amikor átjön! - Alyának még nagyobbra nyílt a szája. Legnagyobb sajnálatomra hamar összeszedte magát.

- Ki jön át? Csak nem Adrien? - nem tudtam felelni a kérdéseire, mert valaki megszólalt mögöttem.

- Helló, hölgyeim!