Helló Mindenki!

Az új fejezettel egy kicsit nyűglődtem (már ha van ilyen szó) mivel nem nagyon volt rá időm. Remélem, hogy ez nem ment a minőség rovására (elsősorban Szysz: jól előadtam?), ha valami baj van, akkor kérlek, jelezzétek. Előre is bocsánatot kérek azért, mert a szemszög tulajdonosát amnéziás szintre állítom, de így legalább sorozat hű vagyok >>kacaj<< Azért is sajnálok mindenkit, mert még ebbe se tettem be a kedvenc jelenetem. Sőt még lehet, hogy a következőben sem lesz benne (ez attól függ, hogy a kettő nagy kedvencem közül melyik tetszik jobban). A szövegelést mindjárt abbahagyom, csak még elmondom, hogy hatalmas köszönet mindenkinek, mert megint hatalmas számokat értünk el, és még a top százba is bekerült a könyv egy kis időre.

Fanni, aki hatalmas köszönetét és háláját küldi mindenkinek, aki ezt olvassa, és gonosz módjára tovább tolja a legjobb részeket 

Adrien szemszöge:

Mikor odaértem a megbeszélt időpontra, már mindenki sürgölődött. Szerencsém netovábbja, hogy nem sikerült senkitől se útbaigazítást kapnom, egészen addig, amíg egy kéz meg nem ragadta a karomat, és nem rántott be egy öltöző fülkébe. Mint kiderült a kéz gazdája Marinette volt, aki idegesen motyogott maga elé:

-Nem elég, hogy mindenki nekem panaszkodik, de még Macska is képes elkésni! - a kezembe nyomott egy ruhát, majd rám parancsolt. - Vedd fel, és igyekezz! Még méretre kell igazítani az összes darabot - Nem nagyon értettem, hogy az mi akar lenni, de követtem az utasításokat, és nem kérdezősködtem a számomra legfontosabb témáról. Mégpedig arról, hogy Katica itt van-e már. Miután kész lettem, kiléptem a fülkéből és elindultam a tükrök felé. De amikor bele néztem nem ismertem fel magamat. Simán elhittem volna, hogy én vagyok Amen. A ruha ugyanis hasonlított a szuperhősök könyvbélire, de emellett teljesen modern volt, szóval szégyenkezés nélkül végig tudtam volna vonulni benne az utcán. A tükörben feltűnt egy másik alak és egy ismerős hangot hallottam meg:

- Meg vagy? - hátra fordultam és szembe találtam magam egy kínai stílusba átvedlett Katicával. Rávigyorogtam.

- Hát most, hogy itt vagy velem... - legnagyobb meglepetésemre nem forgatta a szemét, sőt visszaszólt:

- Buta cica. Arra értettem, hogy kezdhetjük-e a fotózást? - valahonnan felbukkant Marinette is, és közbeszólt.

- Nem kezdünk el semmit! Macska még nincs kész - ezzel a felkiáltással maga után rángatott. Katica követett minket. Beértünk egy szobába, ahol Marinette elkezdte igazgatni a ruhámat. Amikor meg akartam mozdulni, csuklóból rántott vissza. Mit ne mondjak, van erő ebben a lányban. És nagyon komolyan veszi ezt a lehetőséget, ezért külön dicséret jár neki. Újra szerelmemet kezdtem fürkészni. Ő azonban a karkötőjét birizgálta és volt egy olyan érzésem, hogy direkt nem néz felém. Egy kis idő után megszólalt:

- Nem tudjátok, hogy mit jelentenek ezek az írásjelek? - ártatlan hangját hallva azonnal ugrottam volna, hogy segítsek neki, de Marinette nem hagyott volna. Ezért inkább másik megoldást választottam.

- Ha közelebb jössz, el tudom olvasni - Marinette meglepetten kapta fel a fejét.

- Tudsz kínaiul? - belenéztem a szemébe. Abban valami furcsa dolog csillogott. Mint a hitetlenség. Bólintottam. A hitetlenséget felváltotta a megbarátkozás gondolata. Lehet, hogy rájött a titkomra? De honnan tudná Marinette, hogy beszélek kínaiul? Mármint, hogy Adrien beszél kínaiul?

- Ez mi? - most tűnt csak fel, hogy Katica is itt van. Várjunk csak egy percet: csak most tűnt fel? Valami nagyon nem oké velem. Marinette arcáról ismét a társaméra fordítottam a tekintetem.

- Teremtést jelent. Ezek itt pedig az erő és a szépség - mutogattam. A jelek között egy érdekes darabra akadtam.- Ez itt pedig egy idézet ,,Ami valódinak tűnik sokszor hamisítvány" - mélyen néztem a szemébe. Vidáman pillantott vissza.

- Igazán érdekes. Mintha valaki azt akarná mondani, hogy nem én vagyok az igazi Katica csak egy dublőr - nevette el magát. Én is csatlakoztam hozzá.

- Tudod a kínai tanárom, vagyis inkább senseiem szerint az ilyen idézeteket és tanácsokat emberre szablyák, attól függően, hogy milyen a jelleme, mi a munkája, van-e családja és hasonlók - idéztem fel magamban szigorú, de mindig igazságos tanító mesterem szavait. Katica ismét vihogni kezdett, mire folytattam. - Lehet, hogy valamiért tényleg hamisított vagy.

- Miért is? - valami, általam nem ismert hangot használt, amiből sütött a fensőbbségérzet. - Nem tudok róla, hogy a királyi sarjaknak lenne ilyen kiváltságuk.

- Minden oké veled? - kérdésemre furcsán nézett rám.

- Persze - mondta végül. Aztán minden bizonnyal eljutott az agyáig, hogy mire is gondoltam pontosan, mivel bocsánatkérő arcot vett fel. - Ne haragudj!

- Semmi baj - ez a válasz várható volt tőlem. Már hogy tudnék haragudni életem szerelmére?

- Az jó - vigyorgott rám. Hihetetlen, hogy mennyi hangulatot láttam tőle csak egy fél óra alatt. Lehet, hogy eddig azért nem ismertem ezt az oldalát, mert a harcok miatt keveset beszélgettünk. Elhatároztam, hogy ez meg fog változni. - Vigyáznom is kell, mert még a végén én is elkapom Marinette betegségét - ismételten felnevetett.

- Marinettenek komoly baja van, és nem szabadna viccelődnöd vele! - kiabálásomból látszik, hogy nem kicsit kaptam fel a vizet. Ha valamelyik animében lennénk a való világ helyett, akkor most bizonyára Katica felé magasodnék, ő pedig megszeppenten nézne maga elé. És ebben az a fura, hogy a fele igaz. Tényleg Katica felé magasodom, mert egy kicsikét alacsony, én meg magas növésű vagyok. Viszont ő egyáltalán nem szeppent meg, hanem diadalmasan bámult maga elé, és valamit suttogott is:

- Tudtam! Hyppolitia tartozik nekem - a fura név, amit mondott ismerős volt. Csak azt nem tudtam kitalálni, hogy honnan. Talán egy hírességnek lenne ez a neve? Ez már eleve bukott terv, mivel valamilyen harccal kapcsolatban emlékszem erre a névre. Gondolkodásomnak az vetett véget, hogy fennhangon megszólalt. - Te szerelmes vagy Marinettebe. - csak úgy simán kijelentette. Tudtam, hogy nem lenne esélyem tiltakozni és mivel hazudni sem volt nagy kedvem ezért inkább eltereltem a beszélgetést egy másik mederbe.

- Ha megnézed ezeket az írásjeleket, akkor te is láthatod, hogy leginkább az egyiptomi hieroglifákra hasonlítanak. Ezért azt jelenti, hogy ,,A harmadik, Egyiptom ötvenhatodik fáraójának az udvarában él majd." Az ilyen típusokra mondják azt, hogy jóslat. Tudod, mint a szerencse sütikben - volt akkora mázlim, hogy hagyta a szerelmi életemmel kapcsolatos témákat, és csillogó szemekkel nézett a jóslatra. Majd a tekintetét rám emelte.

- Egyiptom a kedvenc országom. És képzeld! Megtanultam egyiptomiul, és azt számítom a különleges nyelvemnek. Egyelőre, azonban nem tervezek másikat is bemagolni. Ezért is örülök, hogy itt vagy nekem és segítesz - a tekintetem megakadt társam szeménél. Most valahogy más, mint máskor. Nem olyan világos, mint amilyen lenni szokott. Megráztam a fejem. Biztos csak képzelődöm. Már mitől változna meg az ember szeme?

,,Mondjuk kontaktlencse?" - Plagg hangja irritálóan hatott a fejemben. Bár meg kell adni, hogy valószínűleg nem mondott akkora marhaságot. Amikor megkérdeztem Katicát, elnevette magát, majd visszakérdezett:

- Minek nekem kontaktlencse? - Marinette feje bukkant fel mellettünk, egy üzenettel:

- Kezdődik a fotózás. Gyerünk! - miután kiadta a parancsot nem fejezhettük be a beszélgetést. Viszont Katica ismét meglepett, amikor ismételten egy újabb ruhában feszítettem, készen az órákig tartó fényképező kattogásra. Ugyanis nekiállt favicceket mondani, ami eddig az én stílusom volt. Még a fotózás közben se hagyta abba, ami az alkalmazottak körében nagyobb sikert aratott, mint nálam. Olyan volt, mintha ő lenne, de mégsem ő. Ez Marinettenek is feltűnt, ugyanis meginvitálta barátnőjét egy négy szem közti beszélgetésre. Éppen kapóra jött neki, hogy az egyik kamerával elromlott valami. Visszatérve hozzájuk, bementek a női öltöző részbe, és én pedig kíváncsiságom és persze az kis sajtimádó kwamim hatására követtem őket. Könnyen meg tudtam különböztetni a hangjukat, mert míg Marinette szinte üvöltött, társam csak félhangosan válaszolgatott. De ezek nem is lettek volna fontosak, ellenben a mondanivalójuk!

- Úgy volt, hogy csak ismerkedsz vele - Marinette még nem hangosan beszélt, de hallani lehetett, hogy csak egy kicsi választja el az ordibálás lehetőségének megragadásától.

- Én így ismerkedem - bekukkantottam, pont akkor, amikor Katica az ajtó felé nézett. Kacsintott egyet. Rám. Aztán az egyik szemét behunyta. Először nem esett le, de aztán eljutott az agyamig, hogy azt akarja, hogy valóban csak négy szem legyen a tanúja a beszélgetésüknek. És ebből az enyém volt az egyik.

- És úgy is volt, hogy a mostani Katicát adod elő, és nem a te ,,évezredekkel ezelőtt éltem" változatodat - vágta hozzá Marinette. Ez elég erős sértésnek tűnt, azonban a katica lány nem volt hajlandó mindentudó mosolyon kívül másra.

- Mi a baj az én változatommal? - szólt bele Katica. Vagy inkább az egyik elődje?

- Mondjuk az, ahogy Macskával viselkedsz - Marinette most először látszott lágyabbnak. Igen, pont most, hogy rólam beszél.

- Tudtam! - kiáltott fel diadalmasan a lány. Még mindig fogalmam sem volt róla, hogy ki is ő pontosan, és nem is igazán értettem, hogy minek örül ennyire. Marinette osztozva a sorsomban értetlenül bámult rá, felhagyva hibáinak sorolását.

- Mit tudtál? - osztálytársam értetlenkedését aranyosnak találtam. Mindezt úgy, hogy én se tudtam, hogy miről is van szó. De nem is derült ki, mivel az egyik alkalmazott megjelent a hátam mögött, és megkért, hogy fáradjak vissza a kamera elé. Vagyis inkább rám ripakodott, hogy méltóztassak felemelni a hátsó felem és szóljak a lányoknak is, hogy indul a műsor.

- Hali - az ajtóra támaszkodtam, mindkét lány felém fordította a tekintetét. Marinette szinte csak bambult. - Remélem befejeztétek a társalgást, mert folytatják a felvételek készítését.

- Befejeztük - bólogatott a katica lány elégedetten és éppen indult volna felém, de Marinette felocsúdott és megfogta a karját.

- Figyellek - súgta neki. Valószínűleg úgy tervezte, hogy nem hallom, vagy nem értem, hogy miről van szó. A terve ott bukott meg, hogy tisztán hallottam és értettem is.

- Nyugodtan menj előre Marinette - intett az ajtó felé a pöttyös ruhás lány. Marinette morogva bár, de kiment. A lány felém fordult, és hadarni kezdett. - Bizonyára nem sok mindent értesz, de ha hiszel nekem, holnap te leszel a világ legboldogabb embere. Egy valamit kell hozzá megígérned: távol kell tartanod Marinetteet Démentalarától. Megígéred?

- Persze, de te... - nem hagyta, hogy végig mondjam, hanem közbeszólt:

- Nyugi Agreste, hisz te minden nap ezt csinálod - lefagytam, mire megint mindentudó vigyor került az arcára. Még mindig meredten állnék, ha nem rángat el az öltözők felé.

Úgy két óra múlva már majdnem készen voltunk. Jócskán be is sötétedett. A ruhák szinte rám voltak öntve, és még arról is megfeledkeztem, hogy ez a lány nem az igazi Katica, mivel annyit bohóckodtunk, hogy már nem Katica hasonmását láttam benne, hanem egy mindentudó nővért, aki szakít időt a kisöccsével való játékra. Imént említett személy éppen öltözködött az egyiptomi stílusú ruhába, hogy az utolsó felvételeket is megcsinálhassuk. Elámultam azon a pontosságon, ami a katica lány ruháján volt. Valahonnan ismerős volt. De akárhogy gondolkodtam, nem sikerült kitalálnom, hogy honnan.

- Jól áll az egyiptomi stílus - jegyezte meg, mire felkaptam a fejem. Kihallatszott a hangjából, hogy magában hozzátette a nevemet is.

- Te is igazán jól nézel ki. És úgy tűnik, hogy elemedben vagy - viszonoztam a bókot.

- Könnyű, ha a hazám stílusába öltözhetek - nevetett rám. Tetszett, az állandó mosolya. Hirtelen abbahagyta a nevetést és alaposan végig mért. - Pontosan olyan, mintha Amunt látnám - suttogta, nekem meg végre leesett, hogy ki is ő! Amun barátnője, akiről annyit áradozott. A nevére azonban nem emlékeztem.

- És... az baj? - közelebb lépett annyira, hogy szinte már függőlegesen kellett fordítanom a fejem, hogy lássam az arcát.

- Csak akkor, ha zavar egy kicsike csók - suttogta. Elképedve néztem rá. Meg akar csókolni? Hirtelen sikolyok hangja hasított a csöndbe. Egy újabb Akuma.

- Gyere - szóltam rá és az ablakhoz húztam. Most először tűnt igazán ijedtnek.

- Nem biztos, hogy menni fog - motyogta maga elé. Valaki már mondott nekem valami ehhez hasonlót. Elmosolyodtam az emlékre.

- A társamtól ugyanezt hallottam az első napunkon és neki is sikerült. Neked is fog. Mellesleg megmutathatod, hogy mennyit ér a több ezer éves tapasztalatod - utolsó mondatomra felkapta a fejét, és rám vigyorgott.

- Csináljuk - kiugrott az ablakon. Még mindig az egyiptomi ruhában. Én szántam néhány másodpercet arra, hogy visszavedelhessek a szokásos bőrruhámba.

Amikor kiértem a helyszínre annyit láttam, hogy az egész zöld. Konkrétabban szólva a tér minden egyes négyzetcentiméterét folyamatosan mozgó indák hálózták be. Biztos valami kertészpalántával van dolgunk. Gondolatban nevettem a saját viccemen. Igen, kétségtelenül fergeteges vagyok. Azonban Katica elődje nem igazán volt előnyösnek mondható helyzetben. Konkrétabban egy inda fogságába esett, ami a szintén zöld gonosztevő felé húzta.

- Meglesz a talizmán és Halálfej elégedett lesz velem - dörmögte maga elé elégedetten. Tekintete áldozatának az arcára esett. - Ne vigyorogj itt nekem te kis csitri! - azonban Amun barátnője folytatta a mindentudó mosolygást. - Ha elveszem a talizmánod, akkor nem leszel ennyire boldog - ezzel kicsit megijesztett engem, de amikor megláttam, hogy mit ért el a tettével csak mosolyogtam. Ennek az volt az oka, hogy a zöld nőci nem tudta kihúzni a füléből. - Miért nem működik? - üvöltött dühösen az immáron gúnyos vigyorú pöttyös ruhás lányra.

- Mert én csak egy előd vagyok, és nem a mostani Katica - úgy éreztem eljött a cselekvés ideje. A meglepetés erejét kihasználva kimentettem társam helyettesét a zöld növények csapdájából. Egy pillanatig az volt az érzésem, hogy megint meg akar csókolni, mert átkarolt és a szájával az enyém felé közelített. Azonban egy kiáltás félbeszakította tettét:

- Menefer!