Helló Mindenki!

A mostani fejezet is megérkezett, és azért töltöm fel ilyen későn, mert nem akarom holnapra hagyni. A tartalmáról csak egy embernek szeretnék mondani valamit, vagyis inkább kérdezni: Eltaláltam az esszenciáját? Mindenki mástól azt kérem, hogy élvezze, és türelmetlenül várja a következőt, amiben valószínűleg szerepel a kedvenc részem>> gonosz kacaj <<

Ennyi a szövegelésből, és belőlem.

Fanni, aki még mindig tolja a kedvenc részét fejezetről fejezetre

Marinette szemszöge:

- Igen! - szinte visítottam. Adrien arcára pillantottam. Csak úgy sugárzott a büszkeség és a boldogság róla.

- Remek! Már csak modellekre van szüksége - mutatott rá a fotós. Elgondolkodtam. Mégis kit kérjek fel? Adrien volt olyan kedves és kisegített.

- Katica és Fekete Macska tökéletes választás lenne - elvigyorodtam. Hogy ő mindig milyen okos!

- Egyet értek! Már csak meg kell kérni őket, hogy vállalják el - a férfi remény telve nézett felénk hátha megoldjuk helyette.

- Katicát elintézem - Adrienre néztem. - Rábeszélnéd Macskát? Kérlek! - bociszemekkel néztem rá. Nevetve válaszolt.

- Kérés nélkül is megtenném - mosolyodott el.

- Tökéletes! Miss Marinett holnapután legyen itt este nyolckor. Remélem addig sikerül meggyőzni a hősöket - elsápadtam, amikor az agyam felfogta azt, amit mondott. Egy helyen kell lennem egyszerre?

- Igen minden bizonnyal - a fotós megkönnyebbült mosollyal hagyott ott minket. Adrien megfordult, hogy visszaadja a vázlatfüzetem, és észrevette a hófehér arcomat. - Minden rendben Marinette?

- Igen, igen, persze, persze... Miért ne lenne minden oké? - idegesen felnevettem. - Csak rettenetesen izgulok - szerencsére elfogadta ezt a magyarázatot. Elindultunk és végig vettük az épület maradék részét. Talán már mondanom sem kell, hogy a magyarázat nálam süket fülekre talált. Egész végig azon agyaltam, hogy oldjam meg ezt a helyzetet. Sajnos nem volt megvalósítható ötletem, ugyanis annak, hogy Halálfej egy olyan Akumát küld két nap múlva este, ami kettőt csinál belőlem, nem nagy az esélye. A buszon zötykölődve is kifelé bámultam, de semmi használható gondolatom nem támadt. Amint hazaértem lerogytam az ágyamra, emésztett a tehetetlenség. Tikki előbújt a kis táskámból.

- Marinette... - elgondolkozva nézett rám. Lassan felemeltem a fejemet, mintegy kiemelkedve a letargiámból.

- Igen?

- Azt hiszem, hogy tudom mi a megoldás... - gyorsan felültem. Mégsem vesztem el?

- Mond el, kérlek! - bociszemekkel bámultam rá. Kis barátom gondterhelten nézett vissza.

- Nem biztos, hogy működik...

- Nekem elég, az hogy te azt hiszed, hogy működik - szakítottam félbe. - Legalább próbáljuk meg! És kérem vissza az én kis pozitív Tikkimet! - elmosolyodott, és belekezdett a magyarázatba:

- Meg tudod idézni az elődeidet igaz? - bólintottam. - Na, hát elvileg mások számára látható formába is ide tudod hívni őket.

- Vagyis én lehetnék Marinette és valamelyik elődöm idejönne Katicát helyettesíteni - fejeztem be a gondolatmenetét. Tikki egy zseni! Eszembe jutott valami. - Ugye Maia is ilyesmit csinált az interjúnál igaz? - kis pöttyös barátom bólogatva válaszolt:

- Igen, de akkor te aludtál, és nem kellett átváltoznod. Mert ha valami gonosztevő jönne, akkor nem biztos, hogy át tudnál alakulni Katicává - csak legyintettem.

- Bízzunk a szerencsében. Szerinted kit hívjak? - agyamban lejátszódtak az elődeim cselekedetei, viselkedése, hangja és kinézete. Ki hasonlít rám legjobban? Jie-Jie jó választás lehetne, de ő már a legelején leszögezte, hogy nem akar kamera elé állni. Hyppolitia valószínűleg el kezdené elemezgetni, minden ott lévő emberrel a szerelmi életemet, vagy bedobna néhány, csak a számára vicces tréfát. Maia pedig már ki van zárva, az interjús tapasztalatom miatt.

,,Válasz engem! Hiszen én hasonlítok rád a legjobban." - Na, még csak az hiányozna! Ha Larát választanám, akkor a világ apokalipszisbe kerülne. És majd okolhatnám magamat.

- Ha jobban belegondolok, akkor Menefer vagy Jeannie lenne a jó választás, mivel a többieket különböző okok miatt kizárnád - nézett rám Tikki. Igazat kellet adnom neki. Akkor melyikük legyen? Legegyszerűbb, ha őket is megkérdezem nem? Ezt az ötletet Tikkivel is megosztottam:

- Mi lenne, ha megkérdeznénk, hogy ráérnek-e? - Tikki arca sugárzott a boldogságtól. Miután jól megölelgetett, kérdőn néztem rá. Mi ez a nagy öröm? - Mi az? - kérdeztem rá, amikor nem kezdett el rögtön beszámolni a kis fejében keringőző gondolatokról.

- Akármit is mond, Lara ebben teljesen mások vagytok. Ő nem kérdezte volna meg se Menefert, se Jeanniet, hanem csak odakívánta volna kettejük közül azt, akit jobban meg akar leckéztetni valami miatt - próbáltam feldolgozni az információkat, és közben örülni, hogy nem vagyok egy olyan szörnyeteg, mint a fejemben élősködő Démentalara.

,,Inkább Tikkit mondanám szörnynek. Szólhatnál neki, hogy nem szép dolog mások fejében hallgatózni. Mellesleg, a nevem Lara!" - Meglepetten kaptam fel a fejem. Tikki hallgatózott?

- Tikki - megint felvettem a haragos anyuka pózt. Tikki bűnbánóan szólalt meg:

- Fu mester kérte, hogy csináljam ezt. A medál segítségével én is belelátok a fejedbe és képes vagyok valamilyen szinten megfékezni Larát - felcsillant a szemem.

- Akkor te vagy a kis hang, aki a nyakláncban lakik? - amint a mondat végére értem, tudtam, hogy valami orbitális nagy hülyeséget mondtam. Elvégre Tikki mondta volna, hogyha ő lenne! Ugye?

- Elég az, hogy egy olyan valaki, aki képes nemet mondani Larának, és mindig tudja, hogy hol a határ - mosolyodott el Tikki rejtelmesen. Igen, azt hiszem, hogy ez a megfelelő jelző.

- Ideje ideidézni Menefert és Jeanniet, nem? - kis barátom részétől egy bólintás volt a válasz.

-Pöttyöket fel, Jeannie! - félhangosan beszéltem, mert a szüleim odalent voltak a konyhában. Jeannie egy kicsit fáradt arccal éleződött ki, vagyis jelent meg előttem, de ahogy rám emelkedett a tekintete, elmosolyodott. Ezt úgy értelmeztem, hogy örül nekem. Jó, hogy ilyen reakciót váltok ki az emberek többségéből. Például ott volt Jie-Jie. Vagy Alya. Vagy Macska. Meg mostanában, mintha Adrien is vigyorogni kezdett volna, amikor rám emelte a tekintetét. Remélem, hogy ez csak jót jelent.

- Miben segíthetek Marinette? - kérdezte egy meghajlás kíséretében. Majdnem elnevettem magamat. Jeannie nagyon vicces tudott lenni, ha egy kicsit megerőltette magát.

- Arra lennék kíváncsi, hogy van-e valami programod két nap múlva, estére? - Jeannie arca elkomorodott. Valószínűleg van valami dolga.

- Az a helyzet, hogy Alexandróval mennénk el vacsorázni, hogy megünnepeljük a hétszáz éve tartott legelső randevúnkat. Idén tartjuk először elődökként. Mivel csakis kizárólag akkor tarthatjuk meg, ha új Katica van - szomorúan nézett rám, de én megértően paskolgattam a karját.

- Semmi baj, akkor megkérem Menefert - vigasztaltam. Jeannie arca felragyogott.

- Ő biztos ráér, ugyanis ő fog majd vigyázni rád! És, bár ezt a feladatot mindig komolyan veszi, de sajnos néha elég unalmas is tud lenni az egyedül ücsörgés. Vagyis nagyon örülni fog, hogy segíthet neked! És különben is, mit tervezel? Esetleg egy romantikus randit Adriennel? Vagy esetleg Macskával mész valamerre? - ötletei hallatán elvörösödtem, mire oldalba bökött. - Azért vigyázz magadra oké? - bólogattam. - Akkor én megyek. Szia! - intettem egyet a kezemmel, de Jeannie helyén senki sem volt, hogy visszaintegessen nekem.

- Ameddig nem kaptam meg a talizmánt, addig be voltak zárva, és nem csinálhattak semmit? - ezen eléggé fennakadtam. Nem csoda, hogy örülnek nekem, hisz kiszabadulhattak annak hála, hogy használatba vettem a Katica talizmánt.

- Hát... Igazából én se voltam szabad, és ha úgy vesszük, akkor be is voltam zárva... - Tikki ismét motyogott, és magába fordult. Nem szerettem ilyennek látni. Olyan volt, mintha beteg lenne az örök vidámsága nélkül. Ezért is próbáltam meg felvidítani:

- De akkor most itt az ideje, hogy menj és élvezd az életed! Most felkerekedünk, és olyan dolgokat csinálunk, amit te is tudsz élvezni! - Tikki hálásan mosolygott. Ezután, az egész további napot azzal töltöttem, hogy minél boldogabbá tegyem. Elmentem vásárolgatni és szereztem mindenféle alapanyagot a Jie-Jie féle csokis keksz elkészítéséhez. Mivel a szüleim ismételten a pékségben túlóráztak, ahogy hétköznaponként szokták, ezért Tikki is segített az elkészítésében. Beszélgettünk miden könnyed témáról, és jól elvoltunk. Utána megnéztünk egy vígjátékot. Majd Tikki majdnem megvert videó játékban. Igen, Tikki engem. Nagyon gyorsan mozgott, és ha nincs elég évnyi rutinom, fél perc alatt legyőz. Így viszont több, mint egy negyed órán át csatáztunk, és még így is csak néhány pont különbségben nyertem. Tikki ezután elment aludni, mivel a sok süti, nevetés és a gyors repkedés kifárasztotta. Én neki láttam befejezni a vasárnapra kellő ruhákat. Már csak néhány apró kiegészítés kell hozzá, és kész lesz az összes.

Egy idő után elfáradtam, és szünet féleképpen elkezdtem átgondolni a ma történteket. Az, hogy Adrien meg akart, védeni. Az a mosoly, ami azt jelezte, hogy büszke rám. És az, hogy miattam hívatta meg az osztályt az apja, vagyis a példaképem alkotóműhelyébe. Aztán Macska is eszembe jutott. Meg azok az ostoba, de számára és számomra is humorom viccek. És az a gunyoros vigyor, amivel előadja őket. Annyira gyerekes és annyira aranyos. Egyszerre a kettő. És bármennyire is tud vele idegesíteni, valahogy tetszik is ez a tulajdonsága. A szemem kis pöttyös barátom arcára tévedt, ami éppen mosolyra húzódott. Biztos valami szépet álmodott. Lehet, hogy Plaggel csináltak valamit. A gondolatra kaján vigyor kúszott az ajkaimra. Bár, ha néhány évszázada nem látták egymást, akkor megérdemlik az együttlétet. És végül is a barátja vagyok, ezért támogatnom kell. Őt, és a kapcsolatát Plaggel. Pontosan úgy, ahogy Tikki is mindig támogat engem.

Kedvem támadt átváltozni, hogy csináljak valamit, de akkor Tikki felébredne. És most hadd aludjon nyugodtan. Hirtelen hiányérzet támadt bennem. Eszembe jutott a lecke és az iskola, de mivel ma kirándultunk, a tanárnő nem adott nekünk házit. Akkor, meg mit felejthettem el? A vázlatfüzetemre tévedt a tekintetem. Hát meg van! Elfelejtettem megkérdezni Menefert! Úgy döntöttem, hogy gyorsan bepótolom ezt is, és idehívom. Amint kecses alakja kibontakozott előttem, láttam, ahogy megigazgatja a félre csúszott fejdíszét. Szóval lehet, hogy Amunnal volt... Megint elkapott a röhögő-görcs. Mikor alább hagyott, megkérdeztem Menefert:

- Tudnál nekem segíteni a vasárnapi fotózásommal kapcsolatban?

- Jeannie már említette. Szinte vártam, hogy mikor szólítasz. Megjegyzem, hogy nem a legjobb helyzetben hívtál - húzta el a száját. Megértem. Elvégre Menefernek rettenetesen fontos az Amunnal való kapcsolata. Mint ahogy azt megismerkedésünkkor mondta: ,,Előre is bocsánatot kérek, ha valamilyen Amunnal kapcsolatos dolog miatt húzom majd a számat. Nagyon fontos nekem. Ezért, ha valamilyen programot találsz ki, lehetőleg még sötétedés előtt tedd. Ugyanis minden este tartunk egy közös sétát a Csarnok parkjában."

- De ugye elvállalod? - pillantottam rá. Bólintás volt a válasz.

- Kíváncsi vagyok a te Fekete Macskádra - dörzsölte össze a tenyerét.

- Nyugodtan ismerkedhetsz vele - vigyorogtam rá. - Csak próbálj úgy tenni, mintha nem először találkoznál vele - néhány nappal később megbántam a döntésem. De egyben örültem is neki. Viszont ott még nem tartunk, úgyhogy visszatérnék a kis párbeszédünkhöz Meneferrel:

- Nem vagyok kezdő - legyintett. - És, ha már eszembe jutott, tarthatnánk egy ruhapróbát? - kérdőn néztem rá. Mire megvonta a vállát és válaszolt. - Túl sok időt töltöttem Hyppolitiával.

Következett a ruhapróba. A már kész darabokat Menefernek adtam, hogy egyesével próbálja fel, és jöjjön ki, hogy ékszereket és hajviseleteket találhassunk ki hozzájuk.

Elsőnek Jie-Jie ruháját próbálta fel. Néhány pálcika segítségével feltűztem a haját egy helyes kis kontyba, és néhány még a nagymamámtól kapott kínai írásjelekkel tarkított karkötőket és nyakláncokat adtam rá. A végeredmény valami mesés volt. Néhány helyen Menefer méreteire igazítottam a ruhát. Neki láttunk a többinek és, ha belegondolok, egészen jól elszórakoztunk vele. A nagy öltöztetésben nem tűnt fel neki, hogy kihagytam az egyiptomi darabját a kollekciónak. Direkt csináltam, mivel meglepetésként tartogattam holnaputánra. Vagyis, az óra szerint holnapra, mivel már hajnali kettő múlt. Miután az összessel megvoltunk, kivéve persze a meglepijét, faképnél hagyott. Ezt nem nagyon vettem magamra, mivel már hulla fáradt voltam, így a cuccaim elpakolása nélkül dőltem be az ágyba.

Másnap, vagyis ma, hajnalban keltem, és már bántam, hogy nem pakoltam el, meg hasonlók. Viszont a reggeli frissítő zuhanyom közben támadt egy remek ötletem. Amit meg is tartottam, mert amikor megfelelő állapotba kerültem, vagyis felöltözve, tele hassal és kipihenten leültem a székembe, még mindig ott zsongott az az icike-picike apró ihletmorzsa.

Amikor elkezdtem rajzolni nem is nagyon figyeltem, hogy mit csinálok. Csak húzogattam a különböző méretű és alakú vonalakat és hagytam, hogy a belső hangom irányítson. Természetesen ebben az esetben nem Laráról beszéltem. Hanem valami mélyebb dologról. Ami miatt alkotok, és ami miatt szeretek alkotni. Teljesen ellazulok tőle. És végre önmagam lehetek, valahogy úgy, mint Katicaként. Visszatérve a ruhához, amint meg voltam a vázlattal, neki láttam életet lehelni belé. Vagyis, köznyelven kiszínezni. Nem tudom meddig tartott, de amikor kész lettem vele, csak néhány percnek éreztem az egész folyamatot.

A varrás része már lassabban ment. Bár, néhány óra alatt megvoltam vele. Utána kidőltem. Az egész napos munka kifárasztott. Arra ébredtem, hogy valaki ráz a vállamnál fogva. Menefer volt az.

- Mehetünk?