Lassan haladtam, szinte úszott körülöttem minden. Mintha semmi sem lenne a helyén, semmi sem lenne valóságos. Mintha a világ kimozdult volna a sarkaiból. A mellkasom szorított még mindig- a düh miatt, a csalódottság miatt. A gyász miatt.

Hosszú évek óta vagyok katona, mindenki azt mondta az emberiség legerősebbje. Miért nem tudtam most megmenteni egyetlen életet? Csak egyet. 

Persze, direkt adtam a kölyöknek a szérumot. Erwin megjárt minden poklot amit itt meg lehetett- megérdemelte azt, hogy ne szörnyetegként, hanem hősként haljon meg. Hogy pihenhessen. De Armin sosem fogja kárpótolni őt, akármennyire is igyekezne.

Soha.

Hiányzott. Mióta itt vagyok, nem telt el úgy hét, hogy ne láttam volna legalább futtában. A leghosszabb idő amit csatlakozásom óta úgy töltöttem, hogy nem láttam, az öt nap volt. Most pedig...most pedig soha többé nem fogom látni.

Miután elvittük a tetőről, elmentem hozzá még egyszer a temetés előtt. Addigra lemosdatták, tiszta egyenruhát adtak rá. Ott feküdt,mintha csak aludna.

De én tudom, hogy sosem aludt ilyen nyugodtan. Nehezen aludt el mindig, még akkor is ha vele voltam- gyötörték a gondolatai, a bizonytalansága, a bűntudata. Miután elaludt forgolódott, vagy szorosan ölelt. Már az érintése gondolatára is felsajdult az űr bennem. 

Odamentem, megnéztem még egyszer az arcát. Végigsimítottam a haján, az ajkán, a szemhéján. A nyakán nem volt ott a parancsnoki medál- az már Hangenál volt, már ő volt a parancsnok, de Erwin mintha mezítelen lenne nélküle. Sosem vette le, még akkor sem ha szeretkeztünk. Mintha a teste része lett volna.

Folytogatott a szomorúság, sírni tudtam volna, de nem tettem. Az már nem én lennék. De nem tudtam visszatakarni. Mintha azzal végleg elismertem volna, hogy halott,  hogy hagytam meghalni. 

Tudtam, hogy nem haragszik rám. Tudtam, hogy megérti, hogy ugyanúgy szeretne. Láttam magam előtt a mosolyát, amikor mondtam neki, hogy adja fel az álmait, és haljon meg. Hallom ahogy annyit mond az ő mély, komoly hangján, ami olyan kedves tudott lenni amikor együtt voltunk, és most olyan szomorú is volt- ˝Levi...Köszönöm.˝

Lassan mentem tovább, visszanyeltem az érzelmeim.

Készültünk elmenni, eltűntek a titánok. Tudjuk honnan jönnek, de ő nem érte meg. Pedig annyira akarta, láttam. Láttam, hogy szinte szétnyomta a vágy, hogy ismerhesse a titkot, amire feltette az életét.

-Levi!

Hange futott felém, azzal az idióta mosollyal az arcán. A fél szeme be volt kötve- soha nem fog helyrejönni. Odaugrott hozzám és hátbavágott.

Nem érdemlem meg, hogy még mindig barátjaként kezeljen, de hálás vagyok érte.

-Mi az Hange? -a hangom morgós volt mint mindig, tudtam, hogy az arcomon nincs érzelem. 

-Enned kéne, nem ettél mióta!

Persze, mert nem volt étvágyam. Nem csak szimplán nem akartam enni- nem is tudtam volna. Ahogy aludni sem. Mindig ő jutott az eszembe.

Hogy mindent megadott nekem.

Hogy meghalt miattam.

Hogy nem teljesítettem a neki tett ígéretem.

-Törődj a magad dolgával, te kotnyeles nőszemély. Mit akarsz?

-Őszintén szólva megverni téged, de így megelégszem azzal, hogy megkérdezem. Miért Armint választottad? Azon felül, hogy egyy 16 éves kölyök. 

-Mondtam...

-De nekem nem elég! -kiáltotta, és láttam, hogy az ökle elindul az arcom felé, de nem mozdultam el. Megérdemlem. 

Taszítást éreztem a mellkasomon, az ütés helyett. Értetlenül ránéztem, ő meg felnevetett, keserű vidámsággal.

-Nos, legyen. Te szeretted őt, nekem a barátom volt. Bízom az ítélőképességedben.

Összerezzentem a mondat hallatán amit én mondtam mindig Erwinnek.

-Jó -mondtam, és továbbmentem.

-Levi, válogasd ki a holmijait.

Megtorpantam.

-Tessék?

-Az irodájában a papírokat, majd a személyes holmiait. Ő is így akarná. Ez parancs -zárta rövidre mielőtt tiltakozhattam volna, majd otthagyott.

Sóhajtva az irodájához mentem. Kinyitottam az ajtót és egy pillanatra minta láttam volna őt. Ahogy ott ült, egyenes háttal, szigorú arccal olvasva egy jelentés. Megtorpantam, de a jelenés eltűnt, hiányérzetet hagyva maga után. Becsuktam és bezártam az ajtót, majd a székbe ültem. 

Sosem ültem közvetlenül itt, egyetlen egyszer pedig Erwin ölében. Túl magas volt, az ő mérete. Az asztal úgy volt, ahogy hagyta- néhány félkész irat, levél, mind gondosan szortírozva. Néhány törött hegyű töltőtoll- miután elveszítette a domináns karját megtanult a másikkal írni, de azzal sosem ment olyan könnyedén és gyorsan. Az írása kissé görcsös lett, nehezen írt, de nem hagyta abba a munkát.

Más talán nem vette észre, de én láttam, hogy mennyire szenvedett a karja elvesztése miatt. Hogy nem tudott ugyanúgy dolgozni, harcolni, edzeni. De az ő mérhetetlen küzdőszelleme ezt is átvészelte, meg nem változtatta. 

Elkezdtem kipakolni a felső fiókból. Tollak, könyvjelzők, jegyzetek. Egy bontatlan doboz szivar amit Nile-től kapott. Pecsétnyomók, egy bicska, egyéb értelmetlen mütyürök. Ami használható volt visszaraktam, ami szemét kidobtam. A szivart megtartottam, díszcsomagolás, valakinek jó lesz.

A többi fiókban iratok voltak, térképek, tervrajzok. Összeszoruló szívvel néztem Erwin régi írását.

Egy papírmappában megtaláltam azokat a papírokat amiken írni tanított engem. 

Amikor idejöttem, még nem tudtam, ő pedig azt mondta, hogy tudnom kell. Türelmes, de határozott tanár volt, de sosem bánt velem lenézőn. Nem tudtam, hogy megőrizte ezeket.

Végigpörgettem a lapokat, a kezem megakadt az egyiknél, ahol  ˝gyakorlásképp˝  őt szidtam. Akkor sem volt mérges, csak kritikusan nézte a papírt.

˝A rohadj-ot nem gy- vel hanem dj-vel kell írni. Az én nevemet pedig w-vel˝

Mondta, és leíratta velem még ötször. 

Ezeket a papírokat abba a táskába süllyesztettem amit magammal vittem. Ez csak a miénk, nem tartozik másra. Ekkor vettem észre, hogy remeg a kezem. 

Nekem nincs jogom ezeket átkutatni. Ezek Erwin holmiai. 

Aztán az jutott eszembe, hogy még valamelyik Rendőrségi seggfej nézné át, és megújult erővel válogattam. 

Tele volt olyan jegyzettekkel amit csak ő értett, olyan követhetetlen gondolatmenete volt. Persze, ő mindig ezt csinálta- mintha teljesen más dimenzióban élt volna néha, egy lépéssel mindenki előtt. Ez volt ő, enélkül nem lett volna ugyanaz.

Aztán megtaláltam a borítékot.

Rajta a nevemmel. A rossz kezével írta, de az L betűt még így is ugyanúgy kanyarította. Ahogy elolvastam a nevem, hallottam a fülembe, ahogy kimondja- kedvesen, lágyan.

Kinyitottam, kivettem a lapot és olvasni kezdtem.

Levi.

Tudom hogy ezt te fogod megtalálni ha meghaltam. Biztos vagyok benne, hogy téged kérnek meg arra hogy átnézd a holmiaimat, ahogy abban is biztos vagyok, hogy nem is hagynád másnak.

Összeszorult a torkom, majdnem elejtettem.

Tudta, tudta, tudta, ez a rohadék mindvégig tudta.

Nem vagyok jós, hogy tudjam mi fog történni, de szeretném hogy tudd, akármi történt én soha nem haragudtam rád, és ez nem is fog megváltozni. Biztos vagyok abban, hogy te helyesen döntöttél, még ha én nem is. Levi, én bízok benned. Kérlek ne emésztd magad értem. Tudom, hogy fogod, de azt is, hogy nem fog felemészteni. Mert te vagy az emberiség legerősebb katonája, Levi Ackerman. Az egyik legnagyobb remény.

Tudom, nem mondtam sokszor, de szeretlek Levi. Kérlek vigyázz magadra. 

Erwin

A szavakra meredtem, szinte belém martak. És évek óta először könnyek csordultak  ki a szememből. 

Sosem mondtam neki.

Soha. Nem tudtam. Most pedig elkéstem, már elveszítettem. 

A mellkasomhoz szorítottam a levelet, Erwin szavait. 

-Én is szeretlek, te megátalkodott bolond- suttogtam, és összegörnyedtem a fájdalomtól.