-Kettő kibaszott éve vagy itt.- borult ki teljesen majd felállt és idegesen elkezdett fel-alá sétálni.

-Kettő Madison, kettő!- ordított.

-Hé! Kuss legyen- pattantam fel és befogtam a száját.

-Miért csak mi vagyunk ebben a kicseszett erdőben.- jelentette ki magabiztosan de amikor meglátta aggódó arckifejezésem rögtön alábbhagyott a bátorsága.

-Te még nem találkoztál vele?- néztem rá lepetten.

-Mégis kivel?- lesett rám értetlenül.

Ebben a pillanatban mintha egy filmben lettünk volna és sorsunk meg lett volna írva, az ötös megragadta Hunter lábát és kifelé kezdte cibálni. Elhagyta a fiú száját egy, kettő nőies sikoly. Utánna futottam, mikor már láttam hogy esélytelen hogy az erőm nélkül megmentsem a hisztérikát, kezeimet felemeltem mire Hunter megállt a levegőben. Nekem jobbról érkezett egy csáp, másik kezemmel megállítottam. Majd mikor éreztem hogy sokáig nem bírom egy határozott mozdulattal véget vetettem ennek a rémálomnak. Leszakítottam a csápjait. A hím a földre esett majd egy hangos nyögés hagyta el a száját.

-Francba.- dünnyögte.

Szerintem ezt nekem szánta.

Odasétáltam mellé és lenéztem rá.

-Minden rendben?

-Persze! Azon kívül hogy előbb megakart enni egy valami te pedig megölted a puszta kezeddel. - táplászkodott fel.

-Ez merő tévedés! Nem döglött meg.- mosolyogtam rá mire szemei elkerekedtek.

Végtagjai remegni kezdtek, légzése felgyorsult. Jobb karját felemelte és kiegyenesítette mutatóújját. Ujját figyeltem ahogy a hátam mögé bök vele.

Hátrafordultam és megláttam az ötöst. Én neveztem el őket, a tizes a legveszélyesebb, az egyes értelemszerűen a legbiztonságosabb.
Jobb kezemmel hátam mögé gyűrtem Huntert majd a szörny szemébe néztem. Lihegett és nyáladzott. Nem meglepő.

Bal kezem felemeltem azzal együtt a szörny is megemelkedett. Löktem egyet rajta így a fák között végezte. Megfordultam és a fiú sokkolt arcával találtam szembe magam.

*

-Te szuperhős vagy!- ugrándozott a tűz körül mint egy öt éves.

-Ez nem igaz- mosolyogtam viselkedésén.

-De akkor hogy lehetnél képes erre?- ült le a velem szemben lévő helyre.

-Úgy gondolom hogy egy robbanással szereztem. Amikor elöször voltam itt akkor voltak még mások is. Más emberek.- néztem rá de arcáról csak ámulatot tudtam leolvasni.

-Megpróbáltam kihallgatni őket de nem hallottam semmit csak egy nagy robbanást. Az emberek meghaltak de mivel én egy szikla mögött rejtőztem így életben maradtam.- piszkáltam a földet egy bottal.

-Szerintem akkor kaptam az erőt és akkor szabadultak ki a szörnyek is.

-És mit tudsz még?- nézett rám izgatottan a fekete.

Válaszul erőm segítségével felemeltem a táskámat majd újból a földre tettem.

-Ezen kívül megérzem ha jön egy szörny.- mondtam a hajamat piszkálva.

-De most beszélj te magaról.- biccentettem felé mire ő elmosolyodott.

-Hunter Miles vagyok mint ahogy már tudod.- nézett rám és mosolygott.

-Húsz éves múltam és utálom a családom. Igazi seggfejek. Apám vert, anyám pedig egy szajha. Nem viccelek.- nevetett fel kínjában.

-Anyukám abból kereste a pénzt hogy kiállt az utcasarokra. Volt egy hugom. - sütötte le a szemét.

-Sophia. Meghalt mert nem bírta a kínzást amit a szüleink mértek rá.- birizgálta fekete, göndör haját.

-Hat éves volt! Hat!- sírta el magát.

Szívem összeszorult, sírhatnékom támadt. Odasétáltam hozzá majd szorosan az ölelésembe vontam.

-Biztosan fáradt lehetsz- suttogtam.

-Nézd ott a matrac.- néztem le rá mert ebben a helyzetben én sokkal magasabb voltam.

Elhúzódott tőlem majd rám nézett. Szemei könnyekkel teli voltak. Ahogy a tűz fénye megvilágította arcát rájöttem hogy szeplős. Gyönyörű kis szeplők borítják az arcát.

-Köszönöm- állt fel nehézkesen de újból visszaesett.

Segítettem neki, kezét átraktam nyakamon és átkaroltam a hátát. Így sétáltunk el egészen a matracig.

Ez egy kicsit hoszabb rész lett. Remélem tetszik.❤