Az is lépett felém egyet. Szemem sarkából láttam, hogy a többiek kiürítettek egy buszt és elkisérték onan a civileket. A szörnyetek eszeveszett rohanásba kezdett felém.
Én ott álltam egyhelyben. Tehetetlenül. Majd eszembe jutott valami. Megragadtam a buszt és berántottan magan elé. Az nekiment majd eszméletlenül a földre rogyott. Oda sétáltam hozzá majd fejét medfogva kifordítottam azt.

*

Visszaérve a toronyba mindenki ment a dolgára. Mostmár nyugodtabban aludtam el. Én is próbáltam elaludni de egyszerűen nem jött össze. Forgolódtam jobbra, balra de nem sikerült. A végén már feladtam és a plafont bámultam.

-Jarvis!- szólítottam a mesterséges inteligenciát.

-Igen hölgyem?- jött a válasz szinte azonnal.

-Mit tudsz Robert Mayfield és Elizabeth Newnan haláláról?- nehezen ejtettem ki a szavakat mintha több ezer kilójúak lennének.

-Mr. Mayfield és Ms. Newman Sokoviába költöztek hogy elfelejtsék a lányuk halálát.- ahogy ezt kimondta a torkom összeszorult a szívem pedig ezer apró kis darabra tört.

-Robert feltalálóként dolgozott, Elizabeth pedig ápolóként. Egy nap bomba akciót szerveztek és egy rossz helyre esett, egy lakópark közepébe. Az pedig felrobbant, lerobbantotta a lakóparkot a házakkal és az emberekkel együtt.- Jarvis megállás nélkül hadarta a szüleim történetét nekem pedig a könnyeim lábat eresztettek és mihamarabb elakarták hagyni a szememet.

-Nem tudod hogy milyen név állt a bombán?- szipogtam.

-Sajnos ehez nincs hozzáférésem.- közölte velem a hírt majd újra csönd lett a szobámban.

Csak az én szipogásomat lehetett hallani majd egy kopogást. Gondoltam csak eltévesztették az ajtót. De a kopogás ismét megtörtént. Vettem egy mély levegőt, letöröltem a könnyeimet és mosolyt erőltettem az arcomra majd elkiáltottan magam.

-Gyere!

Az ajtó lassan kinyílt én pedig szembe találtan magam a kócos hajú Pietroval. Ilyedten fürkészte arcomat amin még mindig a magabiztos mosoly foglalt helyet. Pedig egyeltalán nem így volt.

-Minden rendben?- kérdezte a fiú majd közelebb lépett egy lépést.

-Igen persze. - mosolyogtam még mindig.

-Nekem nem kell hazudnod!- mondta majd leült mellén az ágyba.

Sóhajtottam egyet majd hanyatt dőltem.
-Bomba balesetben haltak meg.- kezdtem bele közben eltűnt az a magabiztos mosoly a képemről.

Pietro is hanyatt vágta magát, mélyen beszívta a levegőt.

-Az én szüleim is bombabalesetben haltak meg.- suttogta majd fejét felém fordította.

Kezemet felemeltem majd letöröltem az arcomról lefolyó könnyeket. Bevallom egy kicsit zavarban voltam hiszen a fiú megállás nélkül az arcomat fürkészte és csak húsz centi volt közöttünk.

-Alig ismertem őket. -fakadtam ki a fiúnak aki még mindig arcomat nézte.

Tekintetem elhomályosult végül már semmit sem láttam. Egy könnycsepp folyt le arcom oldalán majd az ágyamra esett. Hirtelen emeltem fel kezemet és letöröltem a sós könnyeket.
Nem akartam gyengének tűnni elötte. Főleg nem most. Ha ezt most meglátja, hogy sírok akkor tudni fogja hogy mivel tud megtörni és ezt fel is fogja használni ellenem.

Idegesen kezdtem kezeimmel takargatni arcomat bár a sírás nem hagyott alább. Majd egy kezet éreztem csuklómon ami óvatosan arrébb húzza az enyémet így a kéz gazdája félig rálátást nyer a törött tekintetemre.

-Ne takard magad!- mondta lágyan Pietro.

Kezemet kirántottam szorításából, vissza akartam rakni arcomra de ő megakadályozott.

-Így is gyönyörű vagy.- suttogta közben száját féloldalas mosolyra húzta.