Becsuktam a szemeimet, és minden elképzelhető módon igyekeztem enyhíteni testem remegésén. Nem tudom, mennyi idő telhetett el azóta, hogy az ismeretlen magához ölelt, de bőrömön libabőr szaladt végig, ahogy a hőmérséklet folyamatosan hűlni kezdett a fürdőszobában. El akartam lökni magamtól a sötét hajú ismeretlent, de a testem nem engedelmeskedett az agyam kétségbeesett kiáltásának.

Összerezzentem, amikor meleg tenyereivel gyengéd köröket kezdett el leírni a hátamon; gyűrűi finoman karistolták a bőrömet, én pedig továbbra is kővé dermedve meredtem az általam bezárt fürdőajtóra. Nem zokogtam fel, mégis, sós könnyeim úgy folytak végig az arcomon, mintha kötelező lett volna nekik. Újabb nyugtató simítások követték egymást a lapockáim környékén, amitől a fojtogató félelmem és testem remegése érthetetlen módon enyhülni kezdett. Tudtam, hogy ez nem önszántamból következett be, ugyanis sosem voltam az a könnyen megnyugtatható típus. Mintha ezt az idegen is megérezte volna, nagy megkönnyebbülésemre elengedett, viszont nem távolodott el tőlem és nem hagyott magamra, mint szerettem volna. Ehelyett iszonyatos lassúsággal ereszkedett le előttem, majd guggolótámaszba helyezkedett, és olyan önmegtartóztatásról tett tanúbizonyságot, amire valószínűleg a legtöbb férfi képtelen lenne. A földön heverő törölközőmért nyúlt, miközben karamellszínű tekintete egy tizedmásodpercre sem eresztette az enyémet. Végül kínzó lassúsággal felemelkedett, majd a kezembe nyomta a puha anyagot, én pedig eszeveszett gyorsasággal tekertem fedetlen testem köré.

- Nem akarlak többé így látni. - Hangját valami furcsa, megfejthetetlen érzelem színezte komorrá. De én csak arra tudtam gondolni, hogy amíg csak élek, sosem fogom megadni neki ezt az örömet.

- Ebben egyetértünk - horkantottam fel ösztönösen, amitől egy kis bátorság költözött belém. Az idegen erre zavarodottan félrebiccentette a fejét, szemei összeszűkültek. Talán neki is leesett, miféle szituációba is keveredtünk az imént, de valamiért mégsem fűzött semmi pimasz hozzászólást a kijelentésemre. Mígnem...

- A könnyektől áztatott arcodra gondoltam, és az arra kiülő rettegésre. Soha nem akarlak így látni.

Olyannyira megdöbbentett az, amit mondott, hogy még a levegő is bennem rekedt egy pillanatra. Arcom furcsa grimaszba torzult. Ha feljebb emeltem volna a tekintetem, biztos voltam benne, hogy minden erőlködés nélkül megtaláltam volna az övét. Az lett volna a helyes, ha rettegek tőle, de... ez a túl nagy elővigyázatosság velem szemben...

Ugyanakkor egy pillanatig sem nézett őrültnek, amikor a csillámokat említettem.

Mi történik körülöttem?

És miért akarok megfoghatatlan dolgok megfejtője lenni?

Apa - vagy legalább anya - bárcsak írt volna egy naplót, amiből megérthetném, hogyan kezdődött ez az egész pontosan, és hogy miért érintette ilyen mélyen a családunkat... Legalább akkor tudnám, mennyi időm van még hátra, míg végleg elveszítem az eszemet.

- Kérlek, most menj el! - suttogtam a kettőnk teste közötti szűk térbe lehajtott fejjel, majd védekezésképpen összefűztem karjaimat a mellkasom előtt. Az idegen erre hátrébb lépett, és a nadrágja zsebébe nyúlva előhúzta azt a furcsa ékkővel díszített ezüstgyűrűt, amit Mr. Silentiótól kaptam; végül halk koppanással a mosdókagylóra helyezte.

- A szipoly újra rád talált. Érzem - állt meg mellettem, mielőtt távozott volna. Ő a mögöttem függő fürdőszobai tükörre meredt, én pedig a még mindig zárva lévő ajtóra. - Húzd fel a gyűrűt, kérlek! Legalább adj egy esélyt magadnak arra, hogy jobban átláss a dolgokon. Most magadra hagylak, de vigyázni fogok rád. - Majd tartott egy kis hatásszünetet, és folytatta. - Szükségem van rád, Natalie! És nem csak azért, hogy holmi porosodott könyveket keresgess nekem az öregnél. Képtelen lennék bántani téged, emiatt felesleges aggódnod. - Hangjában nem csengett fenyegető él, de a korábbi furcsa akcentusa már a múlté lett, mintha mindig is Bloomwell városában élt volna.

Figyelmes volt, megértő és...

Elég legyen, Natalie! - csattant egy haragos hang a fejemben, talán az eszem azon része, ami még nem dilizett be. És ez a része most nagyon is ellentétesen kattogott a jelenlegi gondolatmenetemmel.

- Mi vagy te? - leheltem a szavakat érzelemmentesen, miközben tekintetem félve a hegyes füleire tévedt. Fogalmam sem volt, miért pont ez a kérdés bukott ki belőlem. Egyszerűen csak... meg akartam találni az aranyközéputat. Talán ha megpróbálnék úgy viszonyulni ehhez a betegséghez, hogy nem harcolok ellene, hanem inkább elfogadom azt, amit a felszínre hoz...

A szemem sarkából láttam, hogy az idegen furcsamód elmosolyodik és arcát felém fordítja. Aztán valamit észrevehetett rajtam, mert álmélkodó tekintettel az orcám felé nyúlt, mire én ösztönösen olyan erősen szorítottam le a szemhéjaimat, hogy szinte már fájtak. Nem akartam, hogy hozzám érjen. És valójában nem is ért, hanem mindössze csak egy lassú mozdulattal feljebb emelte a hajamra csavart törölközőt, szabaddá téve ezzel a hozzá közelebb lévő fülemet.

Mit művel már megint?

Épphogy csak végigsimított fülem kerek formáján, ujjbegyeinek forró érintésétől mégis jóleső libabőr ült ki nyakam puha bőrére.

- Káprázatos. - Hangja egy oktávval mélyebbre siklott, amire a sejtjeim nem épp ellentmondásosan reagáltak. Végül Mattre gondoltam, és arra, mennyire faképnél hagytam őt korábban. A mellkasomba szorongató érzés született és egyben egy kis büszkeség is, ugyanis sikeresen eltereltem a gondolataimat más, sajgó emlékek irányába, távol ettől a hívogató érzéstől.

- Még nem válaszoltál a kérdésemre - pattantak ki a szemeim hirtelen, de az idegen már köddé vált. Már csak egymagam toporogtam a kihűlt fürdőszobában, ide-oda forgolódva.

- Jól tudod, csak el kell fogadnod. - Hallottam meg elhalkuló válaszát magam mellett, mintha csak a fülembe suttogott volna. Azonban ez egy cseppet sem nyugtatott meg, és még véletlenül sem arra a kérdésre adott magyarázatot, amire kíváncsi voltam. Mi több, ez még inkább felzaklatott. Kínosan és hangosan nevettem fel a képzelőerőm újabb abszurd megnyilvánulására. De mégis távozott, és bárhogy is nézem, nem az ajtón keresztül, mert az még mindig zárva volt.

***

Csak el kell fogadnod - visszhangzott a fejemben az idegen kevésbé sem sokat mondó válasza, ami csak azt érte el nálam, hogy egy újabb, kevésbé sem nőies korttyal ritkítottam meg az üvegben lévő bor tartalmát. Az alkonyat elhozta a szürke félhomályt, miközben az erkélyemen ücsörögve Ivyra vártam.

Vajon felhozzam neki a témát? Azt, hogy miket látok mostanában, és ezt az idegent, aki éjt nappá téve követ? És Mattet, hogy megkérte a kezem? Nem, ez így túl sok lenne neki egyszerre.

Hát még nekem...

Amióta kiléptem a fürdőből, egy percet sem tettem annak érdekében, hogy csinosba vágjam magam, és kész legyek, mire Ivy berobban az ajtómon. Megadóan sóhajtva hajtottam hátra a fejem a székemben. A hajam köré tekert törölköző így lecsúszott nedves hajzuhatagomról, és az erkély padlóján kötött ki. Figyelmen kívül hagytam a dolgot. Nem moccantam, csak bámultam a felettem elterülő égboltra, ahol az Esthajnalcsillag a szürkeség ellenére már fényesen ragyogott. Képtelen voltam elfogadni azt a tényt, hogy az embereken kívül más teremtmények is léteznének...

... akik ugyanúgy két lábon járnak, gondolkodnak, lélegeznek és kommunikálnak, mint mi.

Lehunytam a szemem és felidéztem a napot, amikor - a saját észjárásom szerint - minden kezdődött. Az aranyló csillámokat, amik akkor jelentek meg először, miután azt a fura kis szerzetet kimenekítettem a gonoszkodó gyerkőcök markai közül. Azt a kis békát, kinek teste már akkor aranyló fényben szikrázott.

És az a pimasz idegen is azután a nap után jelent meg a főtéren...

Már az emlékére is felmorrantam, megfeszülve kihúztam magam a székemben, majd háborogva összevontam karjaimat a mellkasom előtt. Frusztráló egy alak... És még volt bőr a képén olyat kijelentenie, hogy csókolóztam vele. Én?! Na ne nevettessen! Arra azért emlékeznék. Undorodva, legalábbis.

Idegességemben a nedves hajamba túrtam, és ahogy visszafelé simítottam az ujjaimat, egy pillanatra megálltam a füleimnél, kiváltképp annál, amihez az idegen is hozzáért. Úgy cirógatta végig, mintha még sosem látott volna ilyet, vagy legalábbis sosem érintett volna ehhez foghatót. Egy emberi fület...

- Ha akarnám, se tudnám megérteni, mit is akarok ebből kihozni - sóhajtottam fel, majd homlokomat megadóan az üvegasztal langyos felületére fektettem. - Mennyivel könnyebb dolgom lenne, ha én is úgy tudnék gondolkodni, mint egy magánnyomozó... mint anyu - mormogtam kéretlenül az asztal felületére, majd ismételten a borosüveg után nyúltam, ám morcosan vettem tudomásul, hogy bizony már nem sok maradt benne az édes nedűből. Jól eliszogattam idekint, amíg a kavargó gondolataimba merültem.

Hát ezért nem jutottam semmire sem...

- Nat! Kinyitnád az ajtót? - Ivy türelmetlen kopogására megráztam a fejem, hogy kicsit összeszedjem magam. Botladozva ugyan, de elértem a bejárati ajtómig. Ülve valahogy kevésbé érződött ilyen intenzíven a vörösbor mámorító hatása.

Barátnőm nagyokat pislogva meredt rám a küszöbről. Szép látványt nyújthattam egy törölközővel magamon és a csapzott hajammal, kiegészítve ezt az összképet sok-sok korty itallal. Ivy most is gyönyörűen festett, mint mindig. Tökéletes alakját egy méregzöld rövid csipkecsodával emelte ki, melynek dekoltázs részét ugyanolyan színű hálószövet fedte. Mondhatni, nem sokat hagyott a képzeletnek. Ruhájának eleganciájával ellentétben intenzív vörös haját bohém kontyba rakta. Smaragdzöld szemeit feketére húzta ki, ami még mélyebb és csábítóbb hatást keltett. Már épp el akartam neki mondani, mennyire csodásan néz ki, mikor is csípőre vágta a kezeit, és dühösen méregetni kezdett.

- Berúgtál, és még el sem készültél. Valami nincs rendben veled mostanában - ciccegett.

- Nekem mondod? - csúszott ki a számon, amit egyből meg is bántam.

- Gyere! - Ivy csuklón ragadott, és beljebb húzott, ahol végül lehuppantunk az ágyam végébe. Velem szemben ülve kezeimet az ölébe húzva figyelt várakozóan. Gondterhelten felsóhajtottam, mire Ivy az egyik szemöldökét megemelte, belőlem pedig előtörtek a mai nap eseményei, kezdve azzal, hogy:

- Matt megkérte a kezemet.

Általában ilyenkor az emberek a filmekben olyan intenzíven szokták lereagálni a dolgot, hogy legtöbbször még a hangerőt is lejjebb kellett venni, de Ivy... ő csak hallgatott. Tenyerei felforrósodtak az enyémek alatt, amitől az én testemet is egyfajta hőhullám járta át. Szemei furcsa zöldellő fénnyel izzottak fel, ahogy az arcomat kémlelte. Talán amiatt láttam így, mert félig-meddig be voltam csiccsentve, és a szoba falilámpája is épp abban a pillanatban villant egyet. Már a zárlatos vezetékek miatt is aggódnom kellene? Teljesen csődbe visz ez az albérlet.

- És mit válaszoltál neki? - szólalt meg Ivy hosszas hallgatás után. Próbált izgatottnak tűnni, de a hangja egy ponton megremegett.

- Nemet, egyértelműen - emeltem fel a hangomat spicces állapotomban, mire barátnőm fesztelenül felnevetett.

- Nem kell túlkiabálnod senkit sem, Natalie - mosolygott rám, majd tekintete ellágyult, és ujjaival gyengéden végigsimított az arcomon, míg másik kezét továbbra is az ölében pihentette. Miközben nedves tincseimet igazgatta a fülem mögé, smaragdzöld írisze az ajkaimra vándorolt. Egy pillanatra mintha közelebb is húzódott volna hozzám. Zavarba ejtően közelebb. Szabad kezemmel megigazgattam a testem köré csavart törölközőt, majd megköszörültem a torkomat, mire Ivy hirtelen hátrébb húzódott, mintha rajta kaptam volna valami szégyentelenségen. Nem mintha ő foglalkozna az ilyesmivel...

- Van itt még valami - vallottam be nehezen, de basszus, Ivy volt a legjobb barátnőm. Képtelen voltam eltitkolni előle bármiféle dolgot is, pláne nem egy ilyen bizarr és zűrős esetet.

- Hallgatlak - biccentett.

- Van egy idegen férfi, aki követ. - Ivy erre idegesen felkapta a fejét, talán még fel is pattant volna, ha nem fogta volna még mindig a kezemet. - Képtelen vagyok lerázni. Bárhová megyek, rám talál. Még a lakásomon is járt ma - fokoztam tovább, mire Ivy szemei ezzel párhuzamosan teltek meg dühvel és temérdeknyi aggodalommal.

- Micsoda?! Ki volt az? Hogy nézett ki? - robbant ki Ivyból, csak úgy záporoztak a kérdései, én meg csak pislogtam rá értetlenül. Sosem volt ennyire zaklatott semmi miatt sem. Ő volt a megtestesült hanyagság és a halál nyugalom. Bulizott, pasizott... - Van a lakásban bármi, amit megérintett? - Hüledezve újabb pislogási rohamot kaptam. Miért olyan fontos ez? - Natalie!

- Igen, van. A... a hűtőszekrény - mutattam az említett tárgy felé, mire Ivy felállt és a konyharésznek szánt helyiségbe lépett. Egy darabig vizsgálgatta a hűtőt, majd csalódottan felsóhajtott.

- Ez túl kevés lesz. Bármi más? - sétált elém.

- Nem mehetnénk inkább bulizni? - néztem fel rá az ágyam végéből könyörgően. Elegem volt a mai napból, és minél előbb el akartam felejteni ezt a káoszt, és ha lehet egy kis időre magam mögött is hagyni. De Ivy nem tágított, így megadóan magamra mutattam. - Én.

- Ez mit akar jelenteni pontosan? - döntötte oldalra a fejét, amitől néhány tincse kiszabadult a feje tetejére rakott kontyból.

- Megölelt.

- Meg-megölelt?! - Smaragdzöld szemei újra vakító fénnyel szikráztak fel, amitől összerezzenve húzódtam hátrébb az ágyamon. Nem, ez nem a lámpa fénye miatt volt. Korábban sem. Lehetetlen!

A gyűrű!

"Húzd fel a gyűrűt, kérlek! Legalább adj egy esélyt magadnak arra, hogy jobban átláss a dolgokon." - jutottak eszembe az idegen szavai, én pedig megpróbáltam legalább olyannyira összekapni magamat, hogy ne essek hanyatt, amikor majd rohanva elindulok a fürdőszoba felé.

Nem akartam durva lenni Ivyval, de kénytelen voltam félrelökni az utamból, miközben egy másik figyelmeztetés is ott lebegett a fejem felett:

"Ne bízz meg senkiben! Még a hozzád legközelebb álló emberben sem."

**************

Kedves Olvasóim!

Meghoztam az új részt! :) Köszönöm, aki itt van velem, szavaz és véleményez.

Puszi mindenkinek: Hope :*