A könyvesbolt ajtaja fölé akasztott kis csengő dallamos csilingeléssel jelezte az érkezésemet. Hangtalanul lépkedtem a bejárattal szemben lévő, magányosságot sugárzó eladópult felé. Szinte félelmetes volt az a csend, ami körül lengte a helyiséget, ami inkább hasonlított egy könyvtáréra mint egy könyvesboltéra. Elővigyázatosan jártam körbe, de a katonasorba rendezett, szabadon álló könyvespolcok sorai között keresgélve sem találtam egy lelket sem. Biztos, hogy nyitva vannak? Remélhetőleg igen. Máskülönben hogy tudtam volna lenyomni a kilincset... Megvontam a vállam, majd mély levegőt véve megembereltem magam, és köszönésre nyitottam az ajkaimat; de ekkor egy hórihorgas orrú, ősz hajú férfi robbant ki jókedvűen a hátsó helyiségből, amit a könyvespolcok takarásából eddig valamiért nem vettem észre. Mosolyogva figyeltem az idős eladót, aki látszólag mélyen belemerült a kezében pihenő könyv lapjaiba. Ujjaimat összefűztem a testem előtt, és mozdulatlanul vártam, hogy észrevegyen. Minél közelebb került hozzám, annál barátságosabb mosoly terült el az arcomon. Fontos az első benyomás! És különben sem tudhatom, hányan jelentkeztek már előttem az állásra.

- Merre lehetnek a romantikus lovagregények? - mormogott a könyv felett, majd feltolta az orrára a szár nélküli olvasószemüvegét, végül nagy lelkesedéssel így kiáltott: - Á, meg is van! Harmadik sor, negyedik polc. - Majd egy golyóstoll jelent meg ráncos ujjai között (ismétlem: csak úgy megjelent a semmiből), és valamit belefirkantott a könyvébe, ami valószínűleg sokkal több információt tartalmazott a szórakozott könyvárus számára. Egy darabig még toporgott a pult előtt, majd - nem zavartatva magát, a leltáros jegyzeteibe merülve - eltűnt a magas polcok sorai között. Ahogy sarkon fordult és minden szó nélkül elbattyogott mellettem, úgy éreztem magam, mintha csak egy megbújó árny lennék a félhomályban. Végül rájöttem, hogy nem álldogálhatok itt örökké.

Halkan megköszörültem a torkomat, de a hórihorgas orrú férfi ugyanúgy folytatta a megkezdett tevékenységét, vagyis a készleten lévő kötetek számontartását.

- Csak türelem, kisasszony, nem kell idegeskedni! - lesett ki mosolyogva a polcon heverő irományok közötti szűk résen keresztül. Meglepetten pislogtam rá. Szóval egész végig tudta, hogy itt vagyok, mégsem bagózott rám. Hát, ez igazán... bizalomgerjesztő!

- Nem is vagyok... - kezdtem bele, de a jobb lábfejem dobolása és az ujjaim tördelése rögtön elárult. Valóban nyugtalan voltam. De miért is? Hiszen ez csak egy állásinterjú, ahol az irón csak úgy belevarázsolódik az ember jövendőbeli főnökének a kezébe.

Bizonytalanul megráztam a fejem, és a farzsebembe nyúltam, hogy előhalásszam a tegnapi cetlit, ami hazafelé menet a combomra tapadt. Sikerült fantasztikusan összegyűrnöm. Szinte olvashatatlanná mosódott rajta a nyomtatott írás, pedig a ma reggeli zápor csak félúton kapott el. Apropó, időjárás. Legalább tíz fokot hűlt a hőmérséklet odakint, ha nem többet. Pedig tegnap szinte csak úgy tombolt a nyár, ma meg... Teljesen őszi hangulata lett az embernek reggelre virradóra. Még szerencse, hogy egy farmernadrágot és egy szürke hosszúujjú felsőt húztam magamra, miután sikerült kikászálódnom Matt ágyából és átvánszorognom a saját lakásomba. A reggelem borzasztóan telt, és az az igazság, hogy még most sem éreztem teljesen fittnek magam. Nem sokon múlt, hogy ne a szobám szőnyegére dobjam ki a taccsot. Még épp időben voltam ahhoz, hogy minden baleset nélkül eljussak a fürdőszobámig. Az éjszaka eszméletlen volt, de a pizza... Matt szerint lehet, hogy a gomba, amit az enyémre raktak feltétként, nem épp a legfrissebb szerzeményük volt. Erősködött, hogy felhívja az éttermet, és jól megfenyegeti őket egy bevizsgáltatással, de én csitítgattam, hogy hagyja a fenébe. Később már amúgy sem ismétlődött meg ez a borzasztó rosszullét.

- Ezt a szeszélyes időjárást! - csapta be előttem a noteszét az idős férfi, én pedig összerezzentem, olyannyira elmerültem a gondolataimban és Matt éjszakai emlékében. Nagyokat pislogva kerestem a velem szemben lévővel a szemkontaktust, aki csak jót szórakozott a reakciómon. - Tudja, mit mondanak errefelé ilyenkor a babonás emberek? - Megráztam a fejem. - Azt, hogy a városban felerősödött a mágia. - Majd egy aprócska időre felcsillantak a szemei, és elmosolyodott. - Vagy, van egy másik legenda is, ami ehhez köthető. De az a história már nagyon-nagyon régi, és az én szülőföldemről ered. - Felsóhajtott, és üveges tekintettel az utcán siető emberekre meredt, akik igyekeztek az újabb hirtelen jött zápor elől menedéket találni. Úgy bámult kifelé az eső áztatta ablakon, mintha mély hipnózisba zuhant volna.

Légy együttérző, Natalie! Lehet, hogy az öregnek röpködő irónjai vannak, de attól még neki is lehet családja, akik hiányoznak neki - szidtam le magam gondolatban, majd mély levegőt vettem, és megkértem, hogy beszéljen kicsit a szülőföldjéről és arról a legendáról, ami tudat alatt ily rabul ejtette őt. Bár ne tettem volna! Ugyanis újra végighallgathattam a magasztos tündérkirálynő jótetteit, de volt valami, amit még a nagyszüleim egyszer sem említettek. Egy tündér és egy földműves szerelme, és egy fiúgyermek, akit mindkét világ megvetett a szülei tiltott kapcsolata miatt. Vajon milyen sorsra juthatott így, hogy senki sem védelmezte már őt? Volt valaki, kinek szíve mégiscsak megesett a csecsemőn? Nem mintha érdekelne bármi is, ami a tündérekhez köthető... A tündérmesékből pedig már rég kinőttem.

Habár... Miért is ne? Végül is, Bloomwellben vagyunk. Fogjunk mindent azokra a hegyesfülűekre. Még az időjárást is. Legszívesebben szemforgatva a plafon felé néztem volna, de ehelyett inkább lágyan elmosolyodtam, amit a könyvárus azon nyomban le is reagált. A kinti időjáráshoz hasonlóan az ő mosolya is ugyanolyan szeszélyes volt. Kedvességet, de ugyanakkor kiismerhetetlenséget is sugárzott. Ahogy jobban szemügyre vettem a férfit, feltűnt, hogy az átlagos kinézete ellenére, jóval erősebb kisugárzással áldotta meg az ég. Igaz, a fejbőrét nem sok ősz hajszál takarta - és azok is inkább úgy álltak, mintha egy konnektorba nyúlt volna -, de a barna öltöny, amit viselt, makulátlanul elegánsan simult nyúlánk testalkatára.

- A tündérmesék már csak ilyenek - vontam vállat hanyagul, nem törődve a férfi vizslató tekintetével, amit a kijelentésemmel sikerült elérnem nála.

- Nem hisz bennük?

Kérdésére mély levegőt vettem, ami egy megmagyarázhatatlan érzéstől bennem rekedt. Míg másnak a tündérek a reményt, a jólétet, a szerencsét és magát a megtestesült csodát jelentették, számomra nem voltak többek egy rémálomnál, ami minden egyes alkalommal fojtogató emlékeket idézett fel bennem.

Megmakacsoltam magam, és ahelyett, hogy elhúztam volna előtte a mézesmadzagot, miszerint osztozom a varázslatos nézeteiben, inkább témát váltottam, és egyből a lényegre tértem.

- Az állásajánlatra jöttem - nyújtottam át neki az összegyűrt papírt. Hangom magabiztosságára enyhén felvonta mindkét szemöldökét. Odakint egy újabb futózápor áztatta el a macskaköves utcákat. A zivatar jött s ment, s ha netalántán épp szünetet tartott, verőfényes napsütés vette át a helyét. Harry jutott az eszembe, amitől szomorúan félig a bejárat felé fordultam. A mai nap aligha számíthatott elfogadható bevételre. Ha enyém lesz az állás és végre megkapom az első rendes fizetésemet, meghívom egy kiadós vacsorára, az már biztos. Bizakodó tekintettel fordultam vissza az idős férfihez, és udvariasan kezet nyújtottam neki, hogy illően bemutatkozzam. Mozdulatomat a legbájosabb mosolyom kísérte, ami látszólag határozottan a kedvére való volt. - Natalie Healer.

- Alfred Silentio - fogta közre mindkét tenyerével az enyémet, és egy félmosoly kíséretében lágyan megszorította. - Örülök, hogy megismerhetem, kisasszony! Ami azonban az állásajánlatot illeti... - Jaj, ne! Nagyon nem tetszik ez a hangsúly.

A bejárat fölé akasztott csengő erőteljes neszezéssel vonta el az eladó figyelmét rólam, és bárki is lépett be azon az ajtón, látszólag teljesen ledermesztette. Hiába szorongatta a tenyerem, a pillantása riadtá vált, mintha maga az ördög lépett volna be az ő békés uradalmába. Kíváncsi természetemnél fogva megfordultam, és a látvány engem is zsigerből letaglózott. Az esőtől nedves sötét tincsei a szemébe lógtak, így nehezen volt kivehető az idegen arca, de pimasz mosolya és hegyes fülei rögtön elárulták őt. Az ajtó üvegén beragyogó napsugarak aranyló glóriát varázsoltak magas, szikár alakja köré.

- Ez nem egy könyvtár. - Mr. Silentio hangja felettébb elutasítóan csengett. Egy eladótól nem ez lenne az első reakció, amit egy frissen betérő vásárló várna. Nemesi testtartással közelebb lépett az ajtóban állóhoz. Így tett az esőáztatta férfi is, habár ő valamivel óvatosabban közelítette meg az idősebbet.

- Tudom, de szükségem van rá. - A fiatal férfi arcán egy pillanatra a szomorúság árnya suhant át. Hangja suttogássá halkult. - Tényleg nem akarok bajt. Ha kell, fejet hajtok a tudásod előtt...

- Csend, te pimasz fajankó! - harsant a könyvárus markáns hangja, amitől észrevétlenül és felettébb gyáva mód a pult mögé lopóztam. Onnét valahogy biztonságosabbnak éreztem figyelni a két férfi kezdetleges vitatkozását. Az ajtóban álló engedelmesen, ugyanakkor nemtetszően összepréselte az ajkait. Látszott rajta, hogy nehezére esik türtőztetnie magát, de nem vágott vissza. Az öreg könyvárus szinte már pofátlanul közel került a fiatal férfihez, amitől kettejük személyes aurája láthatatlan pajzsként vetődött egymásnak. A helyiség atmoszféráját halk pattogás töltötte be, mint ahogy a hagyománnyá vált tábortűz ropog a nyári napforduló éjszakáján, bearanyozva ezzel a köréje gyűlt emberek jósággal telt lelkét. De ezek a szikrák most mások voltak: feszültséggel telítődtek, amik fenyegetőzve vibráltak a két szembenálló fél feje felett. A vészjósló csendet az idősebbik fél törte meg, meglepődöttségemre már kevésbé ellenségesen. - A véred együtt dalol a természettel, de a lángok.... azok...

Próbáltam nem túlságosan odafigyelni a párbeszédükre, inkább arra koncentráltam, hogy tudnék angolosan távozni, de a furcsa megfogalmazások akarva-akaratlanul döbbent arckifejezést váltottak ki belőlem. Mit csinál a vére? Dalol? A természettel? És miféle lángokról van szó? Ijedten forgattam szélsebesen körbe a fejem a könyvespolcok sorai között. Ha tűz ütne ki, ugye van riasztó, ami előre jelezné? Furcsa bizsergető érzés térített magamhoz. A napokban történt furcsaságok megtapasztalásával már felismertem azt a vibrálást, ami újra felélesztette bennem azt a megfoghatatlan érzést.

Le sem kellett pillantanom, már tudtam, a csillámok saját útjukra indultak. Ugyanúgy, ahogy a szökőkútnál Harryt, a két ajtóban álló férfit is körbejárták, amitől mindketten meglepődve pillantottak felém, én pedig zavarodottabb arckifejezést nem is vághattam volna. Ugyanis a feszültség, ami percekkel ezelőtt még körbelengte őket és a helyiséget, átalakult valami mássá... valami sokkal békésebbé. De miért érzékelem én ezt az egészet, és miért látok bizonyos dolgokat? Mr. Silentio rám mosolygott, miközben egy könnycsepp rakoncátlanul végigszántotta ráncokkal tarkított arcát, a fiatal férfi pedig - kinek nevét még mindig nem tudom - hálásan bólintott egyet.

- Én... - dadogtam zavaromban. Azt sem tudtam, mi történik körülöttem, és valahogy minden annyira megfoghatatlan volt a számomra. Újra bizonyosságot nyert a tény, hogy hallucinálok, ugyanis Mr. Silentio valódi tejfehér ködbe burkolózva termett előttem, mintha teleportált volna, és egy kulcsot nyomott a tenyerembe. A hirtelen jött hidegre, amit a tárgy súlyos markolata nyújtott, megborzongtam. Nagyokat nyelve pislogtam értetlenül az öregre, aki megállás nélkül csak mosolygott rám. Semmi kétség sem fér hozzá: ugyanarra a sorsa jutok majd, mint édesapám.

- A fiatalúr egy könyvet keres. Kérem, segítsen neki!

- De én nem is dolgozom itt - szólaltam fel tiltakozva, miközben erősen koncentráltam arra, nehogy úgy tűnjön, hogy nem akarom a munkát -, és azt sem tudom mit hol kell keresni.

- Fel van véve! - csapta össze jókedvűen a tenyereit Mr. Silentio. Még fel sem fogtam igazán a kijelentését, de már szaladtam is ki a pult mögül, és esetlenül kezet fogva vele, bárgyú mosollyal az arcomon szorítottam magamhoz az öreget, aki meglepődve ugyan, de kacagva hagyta, hogy gyermek módjára ölelgessem.

- Köszönöm! - távolodtam el tőle örömkönnyektől nedves szemekkel.

- Indulhatunk? - Fejem búbját egy lágy fuvallat cirógatta meg. Arcomra pír szökött a felismeréstől. Indulhatunk, de hova is? Kérdőn az idős férfire néztem, aki rébuszokban ugyan, de készségesen válaszolt a szemeimben felbukkanó bizonytalanságra.

- Az irodám bármikor nyitva áll a kollégák előtt, kisasszony, egészen addig, amíg meg nem lopnak.

Kikerekedett szemekkel pislogtam rá. Talán úgy nézek én ki, mint akit tolvajok neveltek? Még egy csomag rágót sem lennék képes kicsempészni a boltból. Meg egyébként is... ez egyáltalán nem helyes. Vagy az is lehet, hogy ez a kijelentés nem is nekem szólt, hanem... Ősszeszűkült szemmel fordultam hátra. Nincs az az isten, hogy egy idegen miatt veszítsem el az újonnan szerzett munkámat!

- Mik a terveid a könyvvel? - vágtam hozzá nemes egyszerűséggel.

- Elolvasom, nyilván - vont vállat a tündérfanatikus tettetett hanyagsággal, de volt egyfajta él a hangjában, amitől egy erős megérzés azt súgta, hogy ne bízzak meg benne. Na meg persze itt voltak még a tündérfülek is... Nemtetszően végignéztem rajta. Tudom, hogy nem tehetett róla, hisz a zivatar őt is megtréfálta, de ebben a vizes öltözékben biztosan nem fogom múlékony könyvek közelébe engedni. Főleg nem a főnök irodájában. - Talán van valami, ami nem tetszik? - Szája sarkában egy hamiskás mosoly jelent meg. Igen, a pimaszságod! - vágtam vissza gondolatban.

- Nincs - morogtam végül az orrom alatt, majd keresztbe fontam a karomat a mellkasom előtt. - Mr. Silentio, én... - fordultam meg hirtelen, de az öreg már sehol sem volt, még a motoszkálását sem hallottam a közelünkben. Hova tűnhetett? Máris ennyire megbízik bennem? Már csak emiatt sem okozhatok csalódást. Minden szó nélkül elhaladtam az idegen mellett, és amikor kérdőn visszafordultam, hogy mire vár még, biccentettem, hogy kövessen.