A nagyi szerető ölelésének enyhe fahéj illata volt, miközben vékony karjait a derekam köré fonta, enyhítve ezzel az Ivy búcsúzása okozta zsigeri félelmet a szívemben. Mögötte a kiskapu nyikorogva nyitódott s csukódott, ahogy a kósza szél egy kis üdeséget csempészett a melegedő reggeli órába. Ujjainak érdes, bőrkeményedéses felülete - ami az évtizedes földművelés űzése mellett vált azzá -, végigkaristolta az arcbőrömet, ahogy gondoskodóan megsimogatta azt. Évek teltek el az utolsó találkozásunk óta, de szeretetteljes tekintete egy cseppet sem fakult. Törékeny testalkatát egy köténnyel fedett indigókék alapon fehér pöttyös ruha mögé rejtette; ősz, vékonyszálú haját kontyba rendezte, amit egy hasonló színű kendővel rögzített. A fejét díszítő kiegészítő láttán halványan elmosolyodtam. Ugyanis a nagyi csakis akkor hordta, ha sütésre került a sor. Talán nem hiába volt olyan kellemes fahéj illata. A hasam halkan korogni kezdett, amint emlékeimből felsejlett annak az isteni almás pitének az íze, amit csakis a nagyi volt képes olyan omlósan elkészíteni, hogy a tésztája szinte szétolvadt az ember szájában.

- Gyertek csak beljebb, drágáim - invitált minket a nagymamám kedvesen a melegséget sugárzó otthonába, részben az én otthonomba is. Ahogy a nagyi elindult, fél szemmel láttam, hogy az eddig mögöttem álldogáló tündér boldogan lódul a nyitott kiskapu irányába. Lelombozva a lelkesedését, fenyegetően elé álltam, majd mutatóujjammal a mellkasára bökve megállásra késztettem. A nagyi mindebből semmit sem vett észre. Igyekeztem minél gyorsabban és érthetőbben megfogalmazni az idegennek, ami jelen pillanatban jobban nyugtalanított még a saját testi épségemnél is. Értetlen, karamell színű íriszek meredtek rám.

- Mi nem vagyunk egy pár - böktem ki gyorsan, lehetőleg minél halkabban és minél fenyegetőbben. Az előttem álló szerzet homloka mély ráncokba szaladt, ahogy felvonta a szemöldökét. Valahol irigykedtem rá, mert ha én tenném ugyanezt, a mozdulatnak valószínűleg már borzasztó nyoma lenne; főleg így, harminc felett.

- Egy szóval sem említette senki sem - vigyorgott rám pimaszul, majd jelzésképpen megemelte a kezében lévő két sporttáskát, és a nagyi után biccentett, aki lassan már a veranda tetejére ért. Megadóan felsóhajtottam, de nem hagyott nyugodni a tudat, a nagyi milyen boldognak tűnt, amikor megpillantotta a mögöttem posztoló idegent. Igaz, egy szót sem szólt, de az ajkaira kiülő büszke mosoly enyhe jelzés volt a számomra, hogy az udvarlómként tekint a sötét hajú idegenre. A két sporttáska, pedig - gondolom én - még jobban megerősítette benne a gyanút.

- Ismerem a nagyit. - Ó, egek, de még mennyire! - Én vagyok az egyetlen unokája.

- Még mindig nem értem, mi is a problémád.

Talán jobb is. Felesleges lenne elmagyaráznom neki azt, hogy a nagyi mindig is azért imádkozott, hogy egy rendes és felettébb jóképű férfivel áldjon meg az ég, kinek oldalán boldog feleséggé válhatok majd. Hát, a felettébb jóképű meg is érkezett Matt személyében: a lehető legelcseszettebb formában.

- Nem számít - indultam a kis házikó felé, de pár lépés után mégis megtorpantam, és újra szembefordultam vele. - Ne akard megszerettetni magad velük. Kérlek - csúszott ki szinte könyörögve a számon, majd tekintetem azokra a fránya füleire tévedt.

- Zavarnak? - tette fel a kérdést, amit hirtelen nem tudtam mire vélni.

- Micsodák?

- A füleim.

Igen? Igen. Muszáj őszintének lennem hozzá?

- Te sem viszonyultál valami barátságosan az enyémekhez - dörgöltem inkább ezt az orra alá, ami valójában hazugság volt, de gyűlöltem azt az érzést, amit ujjának puha érintése kiváltott belőlem a fürdőszobában, gyűlöltem, ahogy a testem reagált akkor a közelségére. Viszont nem felejtettem el azt, mennyire körülölelt a félelem, amikor a zárt ajtó mögött azért könyörögtem, hogy hagyjon magamra.

- Valóban? - Közelebb lépett. Makacsul próbáltam kerülni a szemkontaktust, de nemtetszést jelző ciccegése valósággal felborzolta a már amúgy is pengeélen táncoló idegeimet, így hát elkaptam a tekintetét, ami hatalmas hiba volt. - Nekem valahogy teljesen más emlékeim vannak arról az estéről. - Karamell színű íriszeit elhomályosította egy sajnálatosan számomra is túlontúl ismerős érzés.

Matt volt az a férfi, akiért még a világ végére is elmentem volna, csak hogy végre észrevegyen. És most, hogy ez megtörtént, azt kívánom, bár sose találkoztam volna vele. Ez az ellentmondás pedig még mindig fájdalmas arculcsapásként ért, ahányszor csak az eszembe jutott.

- Csak hagyd ki a nagyszüleimet ebből az egészből - zártam le a beszélgetést, beletörődve, hogy bármit is mondanék, csak újabb okot adnék neki arra, hogy egy értelmetlen szócsatába elegyedjen velem.

- Valóban még mindig azt gondolod, hogy én vagyok itt az igazi veszélyforrás? Tudod, nem csak veled történtek kegyetlen dolgok. - Düh burjánzott a szavai mögött. Tagadhatatlanul.

Én azonban igenis éreztetni akartam vele, hogy amiért az életem a napokban fenekestül felfordult, még a közelében lennem sem volt egy sétagalopp: főleg Matt valódi énje láttán; de valamiért most mégis kellemetlen bűntudat hasított belém, ahogy fogta magát és sértődötten elviharzott mellettem. Földbe gyökerezett lábakkal meredtem távolodó alakja után.

A nagyi már az ajtóban mosolygott rá, és sarkig tárta, hogy beléphessen rajta, de amilyen lendülettel trappolt fel a lépcsőn, olyan elánnal torpant meg, közvetlen a küszöb előtt. Teljes testében megmerevedett, majd kitágult szemekkel fordította felém a fejét. Hirtelen megállt az ütő bennem, és rémülettel bámultam a bejártai ajtóra, ahol a nagyi még mindig kedves arckifejezéssel várt mindkettőnket. A szívem versenyló sebességét meghazudtolva kezdett zakatolni a bordáim között.

A tündér tekintete egyértelműen azt sugallta, hogy valami nagyon nincs rendben. Levegő után kapkodva szaladtam fel a verandára, és védelmezően - nem túl feltűnően - beljebb kísértem a nagymamámat, miközben a kint ácsorgó szerzet egy tapodtat sem mozdult a helyéről.

- Valami baj van, kincsem?

Az adrenalintól zúgott már a fülem is, de megpróbáltam a lehető legnyugodtabb hangnemben minél távolabb invitálni őt.

- Minden a legnagyobb rendben, nagyi. Készítenél egy jó erős kávét, amíg bepakolunk? Kicsit hosszúra nyúlt az éjszakám - mosolyodtam el olyan kedvesen és nyugodtan, ahogy csak tőlem tellett. Az utolsó pillanatban azonban megremegett a szám széle és talán még a jobb kézfejem is, ami épp a nagymamám karját ölelte közre. Hálás vagyok azért, hogy a nagyi most kivételesen nem a mimikámra, hanem a kimondott szavaimra figyelt, főleg azokra, amik az utolsó mondatot tették teljessé.

- Jól van, kis unokám - paskolta meg mosolyogva a kézfejemet, majd elindult az aranyló napsugárral körbevont konyha felé. Miközben elfoglalta magát és a bögrék között zörögve kávés csészék után kutatott, addig én hatalmas léptekkel a küszöbön túlra értem. A két sporttáska már a földön, a tündér lábai mellett pihent.

Dühödten meredtem a még mindig mozdulatlanul álló, sötét hajú férfira, kinek az arca valamiért még az enyémnél is zaklatottabb volt.

- Nemrég még azt mondtad, nem te vagy a legnagyobb veszélyforrás. Akkor mégis mire véljem ezt a viselkedésedet?

- A barátnőd valahogy elfelejtette közölni velem azt, hogy az egész ház varázslat alatt áll - magyarázta, mire egy hitetlen sóhaj tört fel belőlem. Ez még nem mentség az aggályos viselkedésére. Hosszúra nyúlt a csend közöttünk, ezért folytatta: - Tündér nem léphet a küszöbön túlra, amíg a nevét kimondva be nem invitálják, kivéve persze azt a személyt, kinek mágiája teremtette azt.

A haragom egy szempillantás alatt foszlott szinte semmivé, amint szavai elértek a tudatomig, és a kíváncsiságom gyermeki izgatottsággal éledt fel.

- Miféle varázslatról beszélsz?

Válaszul hátrébb lépett, és hanyagul az aprócska ház felé intett. Értetlenkedve ráztam meg a fejem, majd közvetlenül mellé álltam, és tekintetemmel próbáltam arra a pontra fókuszálni, ahová ő is. Helyette azonban újfent azokra az átkozott tündérfülekre tévedt a pillantásom. Olyan közel voltam hozzájuk, hogy teljesen ki sem kellett volna nyújtanom a karomat ahhoz, hogy megérintsem őket. Vajon milyen lehet a tapintásuk? Lehetséges, hogy - az emberi fülhöz hasonlóan - ugyanúgy csak egy bőrrel borított porc, semmi más, vagy... Minél hosszabb ideig tanulmányoztam őket, rájöttem, hogy valójában igencsak érdekesek. Ismeretlen kíváncsiság lett úrrá rajtam, ami ösztönösen erősítette fel bennem a megérintésük iránti késztetésemet. Szinte már éreztem az ujjbegyeimen bőrének puhaságát.

Mégis mi a fenét művelek?

Magamat korholva sütöttem le a szemeimet, majd hátrébb léptem, és a ház tetejét fedő, itt-ott mohával tarkított cserepekre emeltem a tekintetem; de hiába próbáltam bármi különlegeset keresni rajtuk, nem találtam. Kénytelen voltam néhány lépést hátrafelé tenni, hogy az egész fedél a látóterembe kerüljön.

- Én nem látok... - A mondatot befejezni azonban már nem tudtam, mert talpam alól hirtelen eltűntek a tornác ütött-kopott falécei.

Felsikkantottam, de nem a zuhanás - hisz csak két alacsony lépcsőfok választotta el a talajt a verandától -, hanem a tündér gyorsasága miatt, aki pár másodperccel korábban még a tetőt fixírozta, most pedig a derekamat körülölelve bámult félig felvont szemöldökkel rám. Hirtelen déjà vu érzésem támadt, ahogy az acélerős ujjak gyengéden az oldalamba vájtak.

- Nem adtam rá engedélyt, hogy hozzám érj - figyelmeztettem. Szavaim hallatán csintalan fény csillant meg a szemeiben. Valami apró kis gonoszság szöget ütött a fejében, volt egy olyan érzésem.

- Szóval... azt szeretnéd, ha elengednélek?

- Igen - csökönyösködtem, de ahogy arcának rezdüléseit figyeltem, elöntött a bizonytalanság. Lehet, hogy nem épp így kellett volna kifejeznem magam. De már túl késő volt. Válaszom hallatán ajkai csintalan mosolyra húzódtak, ami minden egyes másodperc elteltével szélesebbnél szélesebb lett.

- Ahogy óhajtod, hercegnő.

- Ne hívj így - szűrtem meg a szavakat a fogaim között, de ő csak tovább mosolygott, miközben én... úgy éreztem, zuhanni kezdek. Ha nem lettem volna olyan közel a fakorláthoz, egyenesen a rózsabokrok között kötöttem ki volna ki. Dühödten kaptam rá a tekintetem, miközben visszanyertem az egyensúlyomat. - Te most komolyan csak úgy hagytad volna, hogy...

- Te akartad - emelte magasba megadóan a kezeit, miközben hátrálni kezdett, de az a pimasz vigyor csak nem akart eltűnni a képéről.

Szóval így játszunk? Hát legyen. Nem felejtettem ám el, amit korábban mondott, miszerint csakis akkor léphet be a nagyi házába, ha név szerint hívom be őt. Felszegett állal haladtam el mellette, majd minden szó nélkül felkaptam a két sporttáskát, és becipeltem a nappaliba. Ahogy visszafordultam, hogy rácsukjam a bejárati ajtót, még félvállról odavetettem neki:

- Jó szórakozást odakint. - Fellélegezve dőltem neki a már csukott ajtó felületének. A túloldalon csend honolt, ami valamiért nem nyugtatott meg. Sokáig nem is kellett várnom a visszavágóra.

- Azt hiszed, ezzel most büntetést szabtál ki rám? - Felkacagott, de a nevetése nem hangzott túl őszintének. Hallottam, ahogy közelebb sétál a csukott ajtóhoz és lejjebb veszi a hangerejét. Szinte már suttogott, mintha tisztában lenne vele, hogy a füleimet az ajtóra tapasztva hallgatózom. - Az évek alatt rengetegszer táncoltam pengeélen, ha a túlélésről volt szó. El tudod te képzelni, egy békát hányféle élőlény akar felfalni? - Nem válaszoltam. - Igen, én sem tudtam, egészen addig, amíg a saját bőrömön meg nem tapasztaltam. Nem hazudtam arról, amikor azt mondtam, megmentetted az életem, mert valóban így volt. - Hát újra ennél a nevetséges témánál vagyunk. Szemforgatva eltávolodtam az ajtótól, majd a konyha felé vettem az irányt, ahonnét már szállingózott a frissen lefőtt kávé élénkítő illata, és valami másé is. A zamatos aroma tagadhatatlanul a nemrég elkészült almás pitéhez tartozott. - Én voltam az. - Hallottam meg újra a tündér most már erőteljesebb hangját, így megtorpantam. Csak egy szívdobbanásnyi idő telt el. Gondolom, arra várt, hogy megsajnálom és beengedem; de ma épp nem a kedvességemről voltam híres, és mindennek tetejében még édesanyám rejtélyes levele is a zsebemben lapult. - Én voltam az a béka a szökőkútnál.

Hogy tessék?

Hezitáltam, végül úgy döntöttem, itt az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk abba a bizonyos rég túlcsordult pohárba. Semmittelen arckifejezéssel tártam ki az ajtót, és néztem várakozóan a tündérre, aki ugyanezt tette, de az ő tekintetében - az enyémmel ellentétben - nem a türelmetlen sürgetés köszönt vissza, sokkal inkább egyfajta megkönnyebbülés. Válaszokat akartam, de ami ezután következett, teljesen felkészületlenül ért.

- Nem hiszek neked - szakadt ki belőlem igencsak erélyesen.

- Pedig igaz - bólintott megfontoltan, majd pillantása érthetetlen módon az ajkaimra vándorolt. - Itt és most be is tudom neked bizonyítani. - Karamellszínű íriszei újra megtalálták az enyémeket. Összeszűkült szemmel gyanakodva méregetni kezdtem őt, majd egy lépést tettem felé, ami láthatólag meglepte őt. Már épp ki akartam oktatni - hogy ha így akar megpuhítani, hogy behívjam a nagyi házába, akkor sokkal jobban kell próbálkoznia -, mikor a hátam mögül halk léptek és néhol összekoccanó csészék zaja nem hallatszott.

- Elkészült a kávé, kedveskéim. - Nagymamám hangjának kedvesen csilingelő dallamára hátrafordultam, és mosolyogva így feleltem:

- Mindjárt megyek, nagyi. - Még véletlenül sem többesszámban reagáltam. Arcomat újra szigorú vonásokkal ruháztam fel, és teljes testtel a tündér felé fordultam. Ajkaimat szólásra nyitottam, de arra nem volt már időm, hogy egy ártatlan szót is kipréseljek magamból.

A fahéj édeskés aromáját a virágzó mező esővel keveredő, összetéveszthetetlen illata vette át. Nyári zivatar zúdult a tájra szinte a semmiből. A ház teteje csak minimálisan védte a verandát, így automatikusan hátrébb húzódtam, ahogy az egyre rohamosabb ütemben koppanó esőcseppek a fadeszkákkal együtt a hajkoronámat is áztatni kezdték. A váratlan időjárásváltozás azonban semmi sem volt ahhoz képest, ahogy a tündér ujjait lágyan a csuklóm köré fonta, magához rántott, és ajkait az ajkaimra nyomta.

**********************

Kedves Olvasóim!

Ez lett volna az új fejezet. :) Köszönöm, ha szavazol és véleményt írsz.

Szép hétvégét mindenkinek! :)

Puszi: Hope