Drága Olvasóim!

Fogadjátok sok szeretettel az új fejezetet. Köszönöm az eddigi csillagokat, véleményeket. Igazán jólesik, hogy így érdeklődtök a történet iránt. :)

Puszi: Hope

********************************

Képtelen voltam mindezek után reális szemmel tekinteni az életemre, és már attól elnehezedett a mellkasom, hacsak az édesapámra gondoltam. A nagyszüleim elmondása szerint akkor kezdődtek a hallucinációi, amikor a világra jöttem. Már a kórházban, rögtön a születésem első éjszakáján aranyló csillámokról számolt be, ahogy a karjaiban ringatott, édesanyám pedig csak mosolygott a látványon, hisz az a pillanat valóban varázslatos volt a szüleim életében.

Gondolataim tornádóként kavarogtak bennem, és bármennyire is akartam, semmi logikát sem találtam az eddig történtekre. Tanácstalanul felsóhajtottam, majd fejemet a taxi ablakának döntöttem, úgy figyeltem egyik pompázó termőföldet a másik után. Összerezzentem, amikor valaki a tenyerét lágyan jobb a combomra simította. Zavartan pillantottam a mellettem ülő barátnőmre, aki megértő szemekkel mosolygott rám.

- Minden rendben lesz, Natalie - vigasztalt halkan.

Legszívesebben felemeltem volna a hangomat, és számon kértem volna tőle mindazt, amit eddig eltitkolt előlem. De képtelen voltam rá. Fáradt voltam, és a gyomrom még mindig háborgott az éjszaka folyamán elfogyasztott alkoholtól. Válaszul megadóan felsóhajtottam.

- Hazudsz. - A nyers hang a hátsó ülés túloldaláról érkezett. Ha nem vett volna körül ekkora káosz, még fel is kacagtam volna. Két tündérrel egy taxiban: mekkora banális őrültség! Ivy ötlete volt, mivel mint kiderült, a repülés nem pontosan azt takarta, amire én gondoltam. Mindössze csak meg volt a képességük arra, hogy egy aprócska lendület segítségével is a levegőbe tudjanak emelkedni; és emellett gyorsak voltak, villámgyorsak. Így már számomra is érthető volt, Ivy hogy jutott el olyan szélsebesen hozzám a földrengés éjszakáján. - Te is tudod, hogy amíg Virion életben van, nincs biztonságban. Szólni fog a...

- Hallgass! - Ivy a jobbján ülő tündérre vicsorgott, de közben ujjaival olyan erősen a combomra mart, hogy felszisszentem. - Ne haragudj, annyira sajnálom - búgta lágyan, de én már rég nem rá fókuszáltam, hanem a másik tündérre, aki minden pislantás nélkül és komor ábrázattal figyelt maga elé. Majd mintha megérezte volna a riadalmamat, rám emelte karamell színű íriszeit, és minden fogát kivillantva egyenesen az arcomba vigyorgott. Hegyes füleivel egy valódi, megtestesült rémkép nézett velem farkasszemet. Kirázott a hideg a látványától, ami, biztos vagyok benne, az arcomra is kiült. -  Halálra rémiszted - korholta a fiatal férfit Ivy, majd előbbre dőlt, hogy kitakarja előlem a kevésbé sem impozáns kilátást.

- Jobb, ha tisztában van a jövőjét illetően. Virion sem a két szép szeméért akarta elcsábítani. De igazad van, ne is foglalkozzunk vele... - Szavai vészjóslóan csengtek, de közben mégis olyan közömbösen feleselt, hogy nem igazán vettem komolyan a mondanivalóját.

Már csak azért könyörögtem, hogy mihamarabb érjünk oda a nagyiékhoz, és hogy belebújhassak gondoskodó ölelésükbe: remélhetőleg fenyegetőző tündérek nélkül.

- Fogalmad sincs, miket beszélsz. - Ivy még mindig nem higgadt le kellőképpen, pedig inkább nekem kellene felháborodottnak lennem helyette. Igaz, minden történetnek két oldala van, de valahogy nem bírtam végighallgatni és elviselni a vitatkozásukat. Lüktetett a halántékom, és egy enyhe hányinger is felütötte már a fejét.

Az ülésen előbbre csúsztam, és közelebb hajoltam az alattunk zötykölődő taxi sofőrjéhez. Valószínűleg nem lehettünk messze a nagyszüleim farmjától, mivel egy ideje már nem az aszfalttal borított főúton folytattuk az utunkat.

- Elnézést, körülbelül mennyi idő még, míg odaérünk?

A taxisofőr a visszapillantó tükörben kapta el a tekintetem.

- Még legalább félóra. - Válaszára egy fájdalmas grimasz ült ki az arcomra, majd sóhajtva süppedtem vissza az ülésembe. - Esetleg szeretne előre ülni? - ajánlotta fel barátságosan, amitől akarva-akaratlanul elmosolyodtam, és roppant módon fellelkesedtem.

- Nem bánná?

- Nem én - kacsintott a köpcös sofőr, majd lassítani kezdett, végül megállt, én pedig fellélegezve szálltam ki és kerültem meg a taxit, hogy bevágódjak az anyósülésre.

- Igazán köszönöm - súgtam oda a bajszos férfinak, miközben becsatoltam a biztonsági övet.

Csodák csodájára egyetlen egy rossz szó sem hagyta el ezek után a hátul ülők száját. Percekig hallgattam a motor halk, egyenletes zúgását. A rádióból egy lassú ütemű dal szólt, ritmusa az álmok világába hívogatott, aminek rövid időn belül meg is adtam magam.

***

Szaggatott dudaszóra ébredtem. Egy ásítás kíséretében megdörzsölte a szemeimet, majd a sofőr felé fordultam, mivel olybá tűnt, az autó egy tapodtat sem mozdul a helyéből.

- Mi a baj? - kérdeztem álmosságtól rekedtes hangon.

- Ezek a fránya birkák - legyintett a férfi bosszúsan az út irányába. Nevetni támadt kedvem, amint a dudaszóval egyidejűleg a bárányok bégetése is a fülembe kúszott.

- Majd én elintézem - dörzsöltem össze a tenyereimet, mint aki biztos a dolgában, majd ismételten kiszálltam. Egy mély levegővétellel felfrissítettem a tüdőmet, végül egy alapos nyújtózás kíséretében a nem túl kis létszámú birkanyáj felé indultam.

Tapsikoltam, hadonásztam, ahogy csak bírtam; még hessegettem is - nagyokat artikulálva -, de a gyapjas állatok makacs bégetéssel csúfoltak ki engem.

- Talán szebben is megkérhetnéd őket, hogy vonuljanak le az útból.

Az állati ricsaj közepette meg sem hallottam, hogy valaki a hátam mögé oson. A hang ismerősen csengett, így már automatikusan csípőre tett kézzel fordultam a mögöttem posztoló felé.

- Ennél kedvesebben? - forgattam meg a szemem, majd Ivyra pillantottam a magas tündér válla felett. A nyitott taxiajtóra támaszkodva figyelt minket, testtartása egyértelműen azt mutatta, hogy bármikor képes lenne másodpercek alatt kettőnk közé ugrani, csakhogy megvédjen tőle.

- Így csak kinevetnek - a tündér kijelentésére egy hangos és egyöntetű bégetés volt a válasz -, amit meg is értek. Valóban viccesen festettél, ahogy csapkodni kezdtél a karjaiddal. - Újabb bégetés. Kezdtem azt hinni, még az állatok is ellenem vannak ebben a játszmában.

Az előttem álló ajkai félmosolyra húzódtak, majd elindult a nyáj felé, és ahogy elhaladt egy-egy juh mellett, végigsimított a puha gyapjújukon. Nem értettem, miért teszi ezt, de aztán - azt hiszem - rájöttem. Egy ideig megbabonázva figyeltem a fekete öltözékben bolyongó tündért, kinek minden egyes megérintett bárány a nyomába szegődött. Követni kezdték, akár egy vezetőt. Hitetlenkedve megráztam a fejem, végül én is beszaladtam - egyenesen a nyáj közepébe -, és utolérve a tündért, tartózkodóan ugyan, de feltettem a fejemben bugyután zengő kérdést.

- Te értesz az állatok nyelvén?

Tévedtem, kimondva még abnormálisan hangzott. Habár a parkban Mattnek sem kellett megerőltetnie magát, hogy a kutyusok szót fogadjanak neki.

A tündér erre megállt és megfontoltan felém fordult. Hunyorogva nézett rám, ugyanis a reggeli nap élénksárga sugarai épp az arcába ragyogtak. Karamell színű íriszei így világosabb árnyalatban tekintettek le rám. Az egyik bárány ekkor a lábamnak dörgölőzve felbégetett, magára terelve mindkettőnk figyelmét.

- Ha te mondod. - A tündér kijelentése nem az én kérdésemet válaszolta meg, hanem a mellettem hízelgő bárányka bégetését. Mindeközben a nyáj nagyobb része már átvonult az út túloldalára, és békésen legelészve szabad járást hagyott a taxi sofőrjének, aki szintén döbbenten figyelte az eseményeket. De a társaságunkban lévő, gyapjas négylábú egy percre sem hagyta, hogy szóhoz jussak, mert türelmetlen bégetésbe kezdett. - Jó, jó, megmondom neki - fújt egyet a tündér, majd kócos fürtjei közé túrt, és pajkos mosolyt villantva így folytatta: - Szerinte is vicces vagy és... - Elhallgatott, majd a vállam felett elnézve a taxi felé pillantott. Másodpercek alatt hervadt le az a pimaszság az arcáról, valószínűleg Ivy gyilkos tekintetének hatására.

- És? - vontam fel a szemöldököm érdeklődésem gyanánt. Kész őrület. Egy birkával beszélget, én pedig mégis meghallgatom, sőt, követelem a folytatás.

- Vicces és... gyönyörű.

Az utolsó szó úgy pörgött le az ajkairól, mint aki maga is így gondolja, ami egy lélegzetvételnyi időre valamiért megbénított, és olyan érzés kerített a hatalmába, ami mélyebb és furcsább volt az eddig megtapasztaltaknál. Nem említve azt a gyengéd rántást, ami a bal kisujjamra fókuszálva olyan hatást keltett, mintha valaki egy láthatatlan fonalon keresztül ide-oda húzkodná azt; hol erősebben, hol pedig gyengébben: épp az előttem álló irányába. Hogy elrejtsem ezt a kellemetlenül felbukkanó mozzanatot, igyekeztem nem feltűnést keltve megmasszírozni a kisujjamat. Mintegy záró akkordént végigsimítottam az ezüstgyűrűn, amit még Mr. Silentio adott nem is olyan rég. Végül megköszörültem a torkomat, és így szóltam:

- Köszönöm a... tolmácsolást. - Figyelmemet inkább az újra nekem hízelgő jószágra összpontosítottam, aki egy bégetést hallatva nézett fel rám. Kedvesen a szelíd juhra mosolyogtam, majd amint elpártolt mellőlem és a többiek után szaladt, magamra maradtam. Illetve... Egyfajta borzongás kerített a hatalmába, amint tudatosult bennem, hogy kettesben maradtam a nyájat figyelemmel kísérő tündérrel. Fel sem tűnt, mikor fordított hátat nekem, olyannyira el voltam foglalva ezzel a kellemetlen helyzettel.

- Natalie, indulhatunk? - Ivy hangja szelte át a tágas teret. Türelmetlen volt, és ezt jól hallhatóan el sem akarta rejteni előlem; de legfőképp előle nem.

Gyors léptekkel siettem vissza a taxihoz, egyetlen egy másodpercre sem pillantottam magam mögé, hogy vajon a nyomomban van-e vagy sem. Épp a kocsi kilincséért nyúltam, amikor Ivy - nem zavartatva magát - elém állt, ujjai közé fogta az enyémeket, majd aggódva és változatlan zaklatottsággal nekem intézte a kérdését:

- Tett valamit veled? - Tekintete ide-oda cikázott az arcom és a kezei közt pihenő ujjaim között.

- Ezt... hogy érted? - pislogtam zavarodottan. Vártam, hogy végre felvilágosítson, de hiába. Nem válaszolt, csak megrázta a fejét, és elengedve engem a kocsiba szállt.

- Induljunk! - adta ki a parancsot ridegen a barátnőm. A taxisofőr beleegyezően bólintott egyet.

- Már szabad a terep, hála nekem - hencegett szorosan mellettem a sötét hajú tündér, amitől ösztönösen összerezzentem. Egyrészt nem értettem, Ivy miért viselkedik így velem, másrészt viszont még mindig váratlanul ért, ha nesztelenül, csak úgy megjelenik valaki a közelemben. Végül feladtam, hogy mindent és mindenki viselkedését megértsem, helyette inkább a nagyszüleimre gondoltam és az ő határtalan szeretetükre.

***

Már messziről feltűnt az oly ismerős, hatalmas cseresznyefa lombkoronája, amitől gyermeki izgalommal fészkelődni kezdtem az ülésemben. A nagyiék otthona egy cseppet sem változott. A kiskaputól egészen a kopott verandáig egy szűk macskaköves út vezetett, szemet gyönyörködtető virágágyással szegélyezve. A virágzó növények és az aprócska házikó látványától kipattantam az épphogy csak lefékező taxiból, és megkerülve a járművet, már akasztottam is le a mohás lécekből eszkábált kertkapuról a madzagot, ami meggátolta abban, hogy magától kinyíljon. A nagyszüleimnek sosem volt elég pénze ahhoz, hogy az ehhez hasonló kis hibákat rendbe tetessék; de ez engem nemhogy tinédzserként, felnőttként sem zavart. Valahogy át tudtam érezni a helyzetüket, pedig ők sem voltak lusta emberek. Kis gazdaságuk volt, de büszke voltam rájuk, mert minden élethelyzetben meg tudták teremteni mindazt, amire csak szükség volt egy finom étkezéshez a nap bármely szakában.

- Natalie, csak egy pillanatra. - Ivy gyengéd hanglejtése visszarántott a gyermekkoromból a valóságba, és eszembe juttatta, miért is vagyunk itt valójában. Mellkasomban szorongató kellemetlenség kezdett kavarogni. Ezzel a borzasztó érzéssel fordultam barátnőm felé, és néztem smaragdzöld szemeibe. A válla felett elnézve láttam, ahogy a taxisofőr fütyörészve kipakolja a csomagjaimat a kerítés tövébe, míg a fajankó tündér - akár egy gyermek - csodálkozva fürkészi a távolban elterülő zöldellő dimbes-dombos legelőket. Nem sok mindent csomagoltam az útra, két sporttáskányi ruhával és egy váltócipővel indultam a nagyszüleimhez, abban reménykedve, hogy a régi szobám gardróbjában még az én cuccaim fogadnak majd. - Ezt a levelet édesanyád bízta rám. - Majd a farzsebéből egy fehér kis borítékot húzott elő. Ahogy csodálkozva a kezembe fogtam, egyből megéreztem a tartalmának a súlyát.

Tudtam, nem véletlen az időzítés. A szívem elszomorodott a gondolatra.

- Fájni fog?

Nem akartam tudni, mi áll a levélben, főleg úgy, hogy az édesanyám írta; de a lelkem mélyén bíztam benne, hogy a sorai között választ fogok kapni az évek alatt lavinává dagadó kérdéseimre.

- Ez csakis rajtad múlik, de én melletted leszek. Mindig - suttogta, majd tenyerei közé fogta az arcomat, és csak mosolygott, mint egy büszke szülő a gyermekére. - Szeretlek, Natalie! Az életem a tiéd. Most és mindörökké.

Szavaitól gyomromat görcs rántotta össze, rossz előérzet szele csapta meg az érzékeimet.

- Ivy, én... nem... tudom, hogyan tovább. - Szemeimet a kibuggyanni készülő könnycseppek szúrták.

- Tudom, tudom - nyugtatgatott, majd egy csókot lehelt a homlokomra. Ajkainak melegségétől és gyengédségétől azok a fránya könnycseppek szemtelenül utat törtek maguknak, miután eltávolodott tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni. - Ne sírj! - Olyan erősen ölelt magához, hogy azt hittem, rögvest bordatörést szenvedek, de jólesett, felesleges lenne tagadnom. Ivy az életem minden területén mellettem volt. Jóban és rosszban egyaránt. Habár ahhoz még lesz egy-két szavam, hogy hogy a fenébe volt képes ennyire emberinek maradnia és így eltitkolnia előlem, hogy ő egy természetfeletti légy, aki csak a mesekönyvekben létezik. De ez a pillanat most nem erről szólt, hanem a színtiszta szeretetről, ami mindig is ott vibrált közöttünk.

Mély levegőt vettem, amitől enyhült a testemet rázó kezdetleges remegés. Halkan, szipogva bontakoztam ki barátnőm öleléséből. Azon nyomban rendeztem a vonásaimat, amint Ivy mögött észrevettem a pajkosan vigyorgó tündért, kezében a cuccaimmal. Szemöldökét vonogatva szólt hozzánk:

- Megvolt a szerelmi vallomás?

Ivy válaszul egy hirtelen fordulatot tett, öklét maga előtt tartva, de ütése nem ért célt, mert az, akinek a nyaklevest szánta, leguggolva tért el előle. Barátnőm arcán a nemtetszés jelei mutatkoztak, és egy igencsak emberi érzés, ami erősen hajazott arra, ha valaki beletrafál a dolgok közepébe.

- A viselkedésed nem méltó egy... - morogta Ivy, majd megrázta a fejét. - Hagyjuk is. - Ismét felém fordult, majd ahogy tenyereit a felkaromra csúsztatta, melegség áradt szét a mellkasomban, amit csak egy valaki tudott tovább fokozni.

- Natalie?

A halk és bizonytalan idős női hang nem messze tőlem sejlett fel. Ő még nem ismert meg, hisz háttal álltam neki, és mondhatni, nem csak én tébláboltam a kapuban, de amint megfordultam, felragyogott a tekintete, és egyből könnybe is lábadt. Mérhetetlenül hiányoztak a nagyszüleim, és legbelül átkoztam magam, amiért épp egy ilyen dolog miatt és ily hosszú ideig nem látogattam meg őket; csak a telefonbeszélgetésekből tudtam: rendben van az életük és makkegészségesek.

A nagyi arca csak úgy sugárzott, amint berakta maga mögött a külső, szúnyoghálóval ellátott ajtót. Lassú, kissé bizonytalan léptekkel sétált le azon az egy pár lépcsőn, és csoszogott végig a kapuig vezető szűk kis utcán; néha megállt, hogy egy-egy rózsabokorról ujjaival lecsípje az elszáradt virágokat.

- Szia, nagyi! - köszöntöttem temérdek kedvességgel a hangomban. Szívem szerint már rohantam is volna hozzá, de Ivy meggátolt abban, hogy bármerre is mozduljak: csuklómat lágyan megszorítva arra késztetett, hogy a szemibe nézzek.

- Natalie, nekem vissza kell mennem a városba, hogy szemmel tartsam Viriont, és hogy meggyőződjek róla, nincs nagyobb veszély.

Értetlenül pislogva bámultam a smaragdzöld szempár tulajdonosára.

- Azt... azt hittem, itt maradsz. Velem.

- Bármennyire is szeretném, nekem más küldetésem van, de ő - biccentett hanyagul a mögötte álló hegyesfülűre, aki unottan az egyik szemébe lógó tincsét fújkálta - veled marad. Vigyázni fog rád.

- Tessék?! - tiltakoztam felháborodottan, miközben arra gondoltam, mennyire gyerekes ez a fazon, és nem mellesleg a nevét még mindig nem árulta el nekem. Pont ő fog bármitől is megvédeni, amikor inkább ahelyett, hogy segített volna Ivynak a Matt elleni harcban, gyáván futásnak eredt.

- Az én életcélom ezennel bevégeztetett - mosolyodott el lágyan barátnőm, de szemében a fájdalmas felismerés árnya suhant át. Annyira szomorúnak és elveszettnek tűnt. Újabb hátborzongató érzés lett úrrá rajtam. Úgy hangzott, mint aki a végső és egyben halálos csatájára készül a gonosz ellen. - Már értem, miért volt oly' kedves a királynőm számára az emberek világa. Minden érzés annyira intenzív a számotokra. Annyira valódi. Legyen szó akár egy gyerekkori barátságról vagy egy olyan szerelemről, mely sosem teljesülhet be.

Ezek voltak Ivy utolsó szavai, mielőtt könnyes búcsút vettünk volna egymástól, és mielőtt azzal a személlyel hagyott volna magamra - számomra érthetetlen okokból -, akivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni.