Kedves Olvasóim!

Végre itt is be tudtam hozni a lemaradásomat, remélem, sikerrel. :) Kellemes időtöltést kívánok mindenkinek. Legyen szép hétvégétek.❤️

Puszi: Hope 😘

*****************************

Ha tudtam volna, hogy ennyire tériszonyom van, inkább kiszenvedtem volna a hazafelé vezető utat ebben a fránya magassarkúban, minthogy igent mondjak erre az őrült ötletre. Pedig gyerekkoromban egy fikarcnyi félelmem sem volt a magasban, hisz nem egyszer megmásztam a nagyszüleim háza előtt álló hatalmas cseresznyefát.

De ez most más volt...

Gyomorforgatóan más.

***

- Pattanj fel a hátamra! - A velem szemben álló tündér egy kacsintással egyetemben fordított nekem hátat. Nagyokat pislogva meredtem a félhomályba. Ajkaimat szólásra nyitottam, de egy ép mondat sem akart kikívánkozni belőlem, úgyhogy inkább összecsuktam őket. - Mire vársz? Nem álldogálhatunk itt egész reggelig.

Hangja komolyan, ugyanakkor pajkosan csengett. Szerintem igenis élvezte ezt a helyzetet, amibe kerültünk. Tekintetemet akarva-akaratlanul végigvezettem széles vállain, melyeknek kontúrja beleveszett a kis mellékutca derengő félhomályába.

Mégis hogy a fenébe kellene a hátára másznom?

Kételkedve és morgolódva araszoltam közelebb hozzá. Minden egyes lépésemet egy halk kopogás és egy szitkozódás kísérte. Egek, de fáj már a talpam!

- Ha a hátadra mászok, akkor hogy fogod használni a szárnyaidat? - kérdeztem zsigerből, amikor megálltam közvetlenül mögötte. A tündér erre megfordult. Fölém tornyosulva nézett le rám, szemeiben vidámság csillogott, íriszében apró, aranyló pettyek jártak táncot, amik kacérkodva hívogattak közelebb szikár tulajdonosukhoz. De mielőtt még bármit is léptem volna, megköszörültem a torkomat, amitől az előttem álló teremtmény ajkai pajkos félmosolyra húzódtak.

- Miféle szárnyakat? - kérdezte suttogva. Éreztem, ahogy nyakam bőrére pír szökik, amiről tudtam, hogy lassan, de biztosan az arcomat is elönti majd. Elkaptam a tekintetem róla, egyenesen a rideg téglafal felé, és hálát adtam az égnek, hogy még nem kelt fel a nap, hogy láthatóvá váljon, mennyire kellemetlenül érzem magam ebben a jelenlegi helyzetben, amit magam sem értettem, miért.

Ami neki olyan természetesnek tűnik, nekem nem biztos, hogy az...

- Tündér vagy. Biztos vannak szárnyaid - érveltem, ami teljesen logikusnak tűnt, hisz szárnyak nélkül egyetlenegy élőlény sem tud repülni. Egyszerűen képtelenség.

És különben is, a mesékben sincs másképp, még a város mendemondájában is ragyogó, gyönyörű szárnyakkal illetik őket. De mi van akkor, ha a valóság eme szépség rút arcát mutatja? Egyáltalán volt valaha is ember, aki találkozott ezekkel a varázslényekkel?

Igen - jutottak eszembe Mr. Silentio szavai, amik lassan kezdtek értelmet nyerni -, a földműves, kinek fellángoló, tiltott szerelme okozta a vesztét: épp egy tündér miatt.

Ha Ivy nem ment meg, talán már én is ezen a tévúton járnék. A gondolatra libabőr ült ki a bőröm felületére, majd egy karcos hang szelte át a hosszúra nyúló csendet.

- Nem, nincsenek.

Már épp ideje volt, hogy visszatérjek a valóságba. Kis időbe telt, mire rájöttem, mire is válaszolt az előttem pajkosan vigyorgó tündér.

- Nincsenek? - kérdeztem szájtátva. Természetesen ezt költői kérdésnek szántam, hisz az imént vallotta be, hogy ha repülni is fogunk, azt bizony szárnyak nélkül fogjuk megtenni.

- Mindig ennyit csicseregsz, ha ideges vagy? - csilingelte mély baritonján.

- Nem vagyok ideges, mindössze csak a legalapvetőbb kérdéseket teszem fel, ha ezt eddig még nem vetted volna észre - daráltam le egy szuszra a mondatot, majd az alsó ajkamba haraptam. Ahogy a karamellszínben szikrázó szemeit résnyire szűkítette, nem úgy tűnt, mint aki elhitte.

És mennyire igaza volt. Hihetetlenül féltem. Még a tarkómon is felállt a szőr a gondolattól, hogy perceken belül olyan őrült dologba fogok belevágni, ami... valóban megrémiszt. Jelen esetben talán még Virionnál is jobban. Hisz még repülőgépen sem ültem sohasem.

Hogy fogom túlélni, ha minden védőfelszerelés nélkül csak úgy a magasba röppenünk? Mi lesz, ha egy óvatlan pillanatban elenged és lezuhanok?

Gondolataim kavalkádjából egy jóízű nevetés szakított ki. Az a fajankó tündér hátrahajtott fejjel kacagott, miközben hosszú ujjaival végigszántott sötét és dús hajkoronáján.

- Most mi olyan vicces? - kérdeztem grimaszolva, majd a karjaimat keresztbe fontam a mellkasom előtt, és összeszűkült szemmel méregetni kezdtem a fölém magasodó tündér alakját. Talán még hunyorogtam is hozzá, amitől újra kiült az az idióta félmosoly az arcára, de épp csak egy pillanatra, mert valami megváltozott a tekintetében, és ezzel együtt ujjainak az érintése is meglepetésként ért, ahogy tapintatosan körülölelték az állam alsó ívét. Váratlan érintésétől teljesen inamba szállt a bátorságom; amikor pedig közelebb hajolt és megéreztem meleg leheletét a homlokom felületén, szívem a torkomba ugrott - talán még a levegő is bennem rekedt. Képtelen voltam ilyen közelségben a tekintetébe nézni.

- Nem foglak ledobni, ne aggódj, kismadár - suttogta homlokom puha felületére.

Kismadár? Kismadár.

Ha azt hiszi, hogy ettől a csöpögős szövegtől puszipajtások leszünk, hát akkor nagyon is téved.

- Szóval? - húzódott távolabb tőlem. - Készen állsz életed legélvezetesebb repülésére? - Természetesen nem hagyta ki, hogy egy bizonyos szót nyomatékosabban ejtsen ki a többinél, és nem is tért el nagyon a tárgytól, mert tovább emelte a tétet: - Inkább legyen csak a második, az elsőt tartogassuk későbbre - kacsintott, majd ismét hátat fordított nekem, és körözött párat a vállaival, valószínűleg azért, hogy felkészüljön az érkezésemre.

Szemforgatva felhorkantottam. Még ha tündér is, úgy tűnik, nem sokban különbözik a többi férfitól.

***

Közelebb léptem a tündérhez. Egyet, kettőt, hármat. Szinte már éreztem ujjaim alatt ingének puha anyagát, de mégis megtorpantam.

A repülés iránti kíváncsiságom izgatottsága egy másodpercre félelembe csapott át - a gyomromba kellemetlen görcsöt szülve. Olyan zavaros gondolatok hada zúdult rám hirtelenjében, hogy az elmém minden kitaktikázott lépésemre ugyanazt a szörnyű bizonytalanságot kommunikálta a szívem felé.

Vajon megbízhatok Ivyban?

Igaz, megmentette az életem, felülkerekedett Virionon, de cserébe... Mi van akkor, ha ő is fel akar használni majd, vagy...? Te jó ég! Lehet, hogy ő már sokkal régebb óta várakozik - természetfeletti türelemmel -, hogy megkaparintson. Mindent.

És itt volt ez a másik tündér is, aki túlságosan is könnyen került a közelembe, és sosem rejtette el előlem a valós alakját: ellentétben Matt-tel. Hiába mindez, túl naiv lennék, ha azt mondanám, teljességgel megbízom bennük; de sodródom az árral, főleg ha a nagyszüleim épsége függ attól, hogyan is reagálok ezen élőlények cselekvéseire. Talán ha - Ivy szerint - ott én is biztonságban leszek, akkor a nagyiék sem lehetnek olyan borzasztóan fenyegető veszélyben.

Egy apró melengető reménysugár ébredt a belsőmben, mikor is Ivy elég érthetően a tudtomra adta, hogy a nagyszüleim miatt ne aggódjak. Így úgy gondoltam, ezután a hirtelen jött szörnyűségkavalkád után megengedhetek egy kis nyugalmat magamnak. És talán nem is kell, hogy egy idegen hátán tengessem a hazafelé vezető utat. Csak egy kis szusszanásnyi időre van szükségem - és némi talpmasszázsra. Egek, de csodálatos is lenne!

Fél szemmel az előttem posztoló tündérre sandítottam, aki ugyanúgy tett a válla felett. Karamellszínű tekintete kíváncsian és várakozóan vizslatott. A felkelő nap első halovány sugara bekúszott a szűk zsákutcába, és a félhomályt kitaszítva egyenesen az idegen arcát vonta aranyló fénye alá, mintha ő is tisztában lenne vele, hogy egy másik világ szülötte. Árnyékom vékony sziluettjét elnyelte a szikár testét fedő, sötét öltözéke.

Egyáltalán, hogy a fenében lehet ilyen feszes ruhában bármi kényelmeset is csinálni az ácsorgáson kívül? Mondja az, aki ugyanúgy egy testhez simuló miniruhában várja a csodát, néztem végig magamon.

Arcom fancsali grimaszba torzult, végül durcás gyerekként vágtam le magam a földre, amitől mintegy szuszra távozott tüdőmből a gondterheltségtől benntartott levegő. Ennyit a helyénvaló reagálásról... A napközbeni forrósághoz képest nem túl kellemes hőmérséklet fogadta az alsó felemet. A hűs kő felülete incselkedve tapadt a felcsúszott ruhám alól kikandikáló combomhoz; de nem sok figyelmet szenteltem az érzésnek. Lassan lehámoztam magamról a magassarkú szandálomat, és jólesően felnyögve megmasszíroztam elgémberedett talpaimat.

- Mit csinálsz?

A tündér eddigi jókedve egy pillanat alatt foszlott semmivé, amikor így válaszoltam neki:

- Pihenek.

- Erre nincs most időnk - jelentette ki merev arcizmokkal, majd hatalmas léptekkel elindult felém.

Mielőtt kettőt pisloghattam volna, erős ujjak fonódtak a csuklóm köré, és úgy rántottak fel a földről, hogy lábujjaim egy pillanatra még el is rugaszkodtak a talajtól, majd olyan könnyed mozdulattal dobott a vállára, hogy még meglepődni sem volt időm. Már csak azért sem, mert ahogy csontos válla a gyomorszájamba nyomódott, az a kis mennyiségű alkohol is a földön landolt, amit utoljára ittam. Jó, valószínűleg nem az a buliban elfogyasztott pár korty volt a felelős ezért, sokkal inkább az az egész üveg bor, amit az erkélyemen szépen kiürítettem, de a vége ugyanaz: nem sokon múlt, hogy telibe ne hányjam a fickó hátát.

A gyomrom egy újabbat liftezett, amikor a tündér elrugaszkodott a földtől. A tekintetem az egyre gyorsabb ütemben távolodó aszfaltra meresztettem, majd ahogy ismételten elkapott a hányinger az emésztőrendszeremre nehezedő kellemetlen nyomástól, ösztönösen mocorogni kezdtem a karjai között, keresve a kényelmesebb pozíciót. Másodpercek múltán sem lett komfortos ez az utazási forma, úgyhogy még erőteljesebben - mondhatni szinte már - vergődtem, amivel csak azt sikerült elérnem nála, hogy miközben épp a két épület közti távolságot szeltük át, egy határozott mozdulattal a seggemre csapott. Reakciója olyan mértékben megdöbbentett, hogy egy lélegzetvételnyi időre abba is hagytam a mocorgást; de csak addig, amíg a tudatomig el nem ért, mit is tett valójában. Egy tizedmásodperc alatt olyan felháborodás robogott végig rajtam, hogy az eddigi vergődésem semmi sem volt ahhoz képest, ahogy püfölni kezdtem őt ott, ahol értem. Közben pedig olyan szitokszavak hagyták el a számat, amit jobb, ha nem részletezek.

Ütöttem, vergődtem.

Szitkozódtam, ütöttem, ő pedig egyre jobban mélyesztette ujjait a térdhajlatomba, ugyanis a nagy hév közepette nem egyszer ki is billentem az erőszakkal beállított testhelyzetemből.
Még akkor is fújtattam dühömben, amikor az albérletem erkélyén landoltunk. Az én lábam előbb ért földet, mint az övé. Még az az aprócska tény sem kötött le, hogy a szobámat lámpafény töltötte be. Most én tettem felé két hatalmas lépést, majd minden erőmet bevetve egy hatalmas pofont kevertem le az előttem álló tündérnek, aminek öblös csattanása visszhangot vert körülöttünk. Miközben vérben forgó szemekkel meredtem rá, csend ereszkedett le közénk, mellkasom zihálva emelkedett fel s alá. Vártam, mit lép.

Nem is tudom, mire számítottam... Talán arra, hogy ő is a fejemhez vág néhány érthetetlen szitokszót tündérnyelven, erre olyasmit tett, amitől csak még ingerlékenyebb lettem. Tenyerét teátrálisan végigsimította a kegyetlen ütésem helyén, végül karjait keresztbe fonta a mellkasa előtt, és ajkait pofátlan félmosolyra húzta, egy pillanatra sem eresztve a tekintetem.

Ez a futóbolond most tényleg ennyire poénosnak találja ezt az egészet? Végigcibál a városon, majd a képembe mosolyog azzal az önelégült vigyorával? Ezt nem hagyhatom. - És már lendítettem is a karomat, hogy egy újabb vöröslő folttal ajándékozzam meg túlontúl tökéletes bőrét, de eltervezett mozdulatomat egy erős szorítás állította meg. Ujjai ismételten a csuklóm köré fonódtak, de nem érte be ennyivel: magához rántott, nekem pedig még elég lélekjelenlétem volt ahhoz, hogy bal tenyerem a mellkasába mélyesztve eltoljam magam tőle, máskülönben egy milliméternyi hely sem lett volna kettőnk között. Hiába rángattam nemtetszően a csuklómat, esze ágában sem volt elengedni engem. Most már teljes szívemből szeretném ezt az önelégült mosolyt letörölni a képéről, de úgy tűnt, ez nem a mai napon fog bekövetkezni.

- Szeretnéd, ha megkarcolnám a csinos kis pofiját a tőrömmel?

A hangra mindketten a szobám felé kaptuk a fejünket. A nyitott erkélyajtóban Ivy támaszkodott hanyagul, tőrével játszadozva a körmeit piszkálgatta. Nem nézett ránk, látszólag túlságosan is lekötötte a megkezdett tevékenysége. Fekete leggingset és hozzá egy fehér, rövid állású pólót viselt sportcipővel. Köldökpiercingje ezüstösen csillogott a szobából kiszűrődő fényben. Göndör vörös haját magas lófarokba kötötte, épp a feje tetején. Nem emlékszem rá, hogy bármikor is hasonló laza cuccokat öltött volna magára, a köldökpiercingre meg aztán végképp nem.

Valóban ő lenne a legjobb barátnőm, akivel eddig mindent kölcsönösen megosztottunk egymással?

Furcsa, fájó érzés kavargott a mellkasom környékén, és miközben őt néztem, csak az járt a fejemben, mennyire gyönyörűnek és veszélyesnek tűnik így.

- Szóval? - emelte ránk smaragdzöld íriszeit Ivy, majd látva mozdulatlanságunkat, óvatosan becsúsztatta az éles tárgyat a combja belső feléhez rögzített tartójába. - Ha nem, hát nem - sóhajtott, majd tekintete hirtelen vészjóslóan a csuklómat szorongató férfira villant. - Ha még egyszer az engedélye nélkül érsz hozzá, megöllek. És abban a pillanatban egy cseppet sem fog érdekelni, kinek a fia vagy, hercegecske. Megértetted?

Hercegecske?

Döbbenten meredtem az előttem álló fiatal férfira, aki Ivy fenyegető szavaira végre-valahára eleresztett. Akkor ezt jelképezte volna az a pecsétgyűrű az ujján? A származását? De ha ő is herceg, ugyanúgy mint Virion, akkor...? Vajon köze lehet így Matthez?

Egek, miféle nevetséges játszmába keveredtem én?

Szárnyak nélkül repülő tündérek, hercegek, védelmezők...

És vagyok én, egy ember, aki mindennek az őrültségnek a közepébe csöppent, kezdve azzal, hogy megmentett egy ártatlannak tűnő békát.

Ami talán nem is csak egy egyszerű kis kétéltű volt, hanem egy elvarázsolt tündérherceg.