Dübörgő szívvel a mellkasomban figyeltem a tündért, aki továbbra is bizakodóan mosolygott rám. Felszegett állal álltam a tekintetét, mire ő visszabiccentette a fejét, és felém nyújtotta a kezét, ami elől egyértelműen el kellett volna hajolnom, de valami láthatatlan erő mozdulatlanságra ítélt.

- Én gyönyörű hercegnőm - susogta éteri hangon, amitől kirázott a hideg és undorodva hunytam le a szemeimet.

Aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy Matt, vagyis Virion száját egy kínkeserves ordítás hagyja el, amitől szemhéjaim rögvest felpattantak. Nem akartam elhinni, amit látok. A sziszegő férfi tenyeréből - épp abból, ami nemrég még meg akart érinteni - egy különleges mívelésű tőr állt ki, ami úgy vágta keresztül az izmot, mintha nem lenne több puha vajnál. 

És ezzel együtt tökéletes pontossággal is.

Kapkodó levegővételek közepette pördültem Ivy felé, aki enyhén rogyasztott térddel még mindig abban a pozícióban volt, ahogy elhajította az éles tárgyat. Zöld ruhája felszakadt a combja mentén, de ez egy cseppet sem foglalkoztatta. Smaragdzöld szemeiben harcias tűz égett.

- Kár volt téged figyelmen kívül hagynom - morogta Viron, miután a döbbenettől meg tudott már szólalni. Az arcán egyértelműen látszott, hogy meglepetésként érte Ivy közbelépése.

- Bármiféle herceg is vagy, egy ujjal sem érhetsz hozzá!

Virion felnevetett. Úgy, mintha senki más akarata nem számítana az övén kívül, majd összeszorított ajkakkal kihúzta tenyeréből a tőrt, és egy nyögéssel az aszfaltra hajította, épp az én lábaim elé. Vérétől vöröslött a penge, engem pedig újra elkapott a hányinger: most kivételesen a vér láttán. Mégis, talán a túlélésért való küzdelem miatt, ösztönösen érte akartam nyúlni, hogy Ivy után én is egy újabb sebet ejtsek rajta. A lehetőség nekem kedvezett, hisz Virion figyelme lankadt az irányomba: most a vörös hajú támadója volt a célpontja.

- Menekülj, Natalie! - bökött az állával Ivy a főút felé, tekintetét le nem véve egy másodpercre sem Virionról.

Nem kellett kétszer mondania, habár kellett egy kis idő, mire képes voltam rohanásra ösztönözni a remegő végtagjaimat. Szerencsém volt, mert az ébenfekete hajú tündért olyannyira lesokkolta Ivy lépése, hogy még mindig hitetlenkedve meredt a barátnőmre. Mielőtt elszaladtam volna, egy szívdobbanásnyi időre elfelejtettem minden eddigi szörnyű érzést, ami Ivy titkolózása miatt felsejlett bennem, és a segítségére akartam sietni. De olyan elszántan tekintett rám, hogy tudtam, akár az életét is képes lenne feláldozni értem, és talán hátráltatnám is a jelenlétemmel.

Így csak egy valamit tehettem. Rohanni kezdtem. Egyenesen hazafelé. Borzasztó ötlet volt épp oda tartanom, ezzel tisztában voltam én is, de talán Ivynak sikerül feltartóztatnia Viriont addig, amíg összeszedek pár cuccot, és...

A levegő ki-beszaladt a tüdőmből. Nem sokkal később az oldalam fájdalmasan szúrni kezdett, ahogy egyre gyakrabban friss oxigén után kapkodtam, a lábam pedig már kellőképp sajgott a magas sarkú szandálom vékony talpa miatt. A macskaköves úton a kétségbeesett, rohanó lépteim zaja vert visszhangot a házak falairól. A virágok ugyanolyan gyönyörűen nyíltak és édesen illatoztak az erkélyeken, mint minden áldott nap, amikor errefelé sétáltam, hogy szórólapokkal a kezemben a szökőkúthoz siessek. Ahhoz a szökőkúthoz, ami Daenestinát ábrázolta.

A tündérkirálynőt.

Az én állítólagos ősömet, kinek a vére az ereimben kering.

Még mindig nem fogtam fel ép ésszel, de most, ebben a kiszolgáltatott helyzetben minden lélegzetvételemmel őt hívtam. Kétségbeesetten könyörögtem a segítségéért.

A félelem mardosva vágott utat a tudatom legmélyebb bugyrába, szemeim égtek a visszafojtott könnyektől. Éreztem, hogy már nem bírom tovább. A lábaim előbb-utóbb fel fogják mondani a szolgálatot, és fogalmam sem volt, hogy egy olyan tündérnek, aki egyben herceg is, miféle képességei vannak.

És ha megöli Ivyt ? Utána vajon én következem?

Nem, ezt nem engedhetem! Küzdeni fogok. Minden egyes lélegzetvételemért.

Nem állhatok meg. Ha megteszem, képtelen leszek tovább rohanni. A szívem vadul kalapált a mellkasomban, minden egyes ütése olyan erőteljes volt, hogy már a fülemben dobolt.

Az utcán egy árva lélek sem volt, hisz már a kora hajnali órákba nyúlt az idő, mégis, megrögzötten kutattam bárminemű segítség után, miközben megállás nélkül magam mögé tekintgettem. Habár nem hiszem, hogy bárki útját állhatná egy olyan teremtménynek, mint Virion.

Már nincs messze a lakásom, akár pihenhetnék is - merült fel ez az aprócska, igencsak kecsegtető, kósza gondolat, ám ekkor egy kéz nyúlt ki a jobb oldalamon lévő, szűk és sötétbe burkolózó utca felől.

Olyan gyorsan történt minden, hogy esélyem sem volt reagálni rá. Még sikítani sem volt alkalmam, ugyanis egy meleg tenyér tapadt a számra. Hiába fészkelődtem: hátam a hűs téglafalnak nyomódott, mellkasomhoz pedig egy megingathatatlanul masszív felsőtest préselődött. Ösztönösen felhúztam a jobb térdemet, és igyekeztem a támadóm leggyengébb pontjára célozni, de pechemre másik kezével szerencsésen kivédte azt. Megsemmisülve, kiszolgáltatottan mocorogtam tovább. Még lefejelni sem tudtam, hisz tenyerének a szorítása egy cseppet sem enyhült az ajkaimon.

Talán, ha ráharapnék az ujjaira, jött a hirtelen ötlet, de ekkor egy karamellszínű tekintet villant a sötét utcában, pár centire az enyémtől.

A könnyeim megállíthatatlanul csorogni kezdtek lefelé az arcom ívén, miután realizálódott bennem, hogy kevesebb, mint egy este leforgása alatt egyik tündér markából a másikéba estem. Szívem még mindig vadul kalapált, én pedig annál vadabbul vergődtem az erős szorítása alatt.

- Nyughass már! Segíteni akarok!

Meglepődve pislogtam ki az újabb könnyeket a szemeimből, amikor ellépett tőlem, és elengedett. 

Most vagy soha! 

Több sem kellett. Amint kiszabadultam a karjai közül, rohanni kezdtem. Azonban olyan koromfeketeség vett körül, hogy vakon indultam az ellentétes irányba, és balszerencsémre sikerült azt az egy kavicsot megtalálnom, ami az utamba került. Hülye magassarkú! 

Bokám csaknem kificamodott, ahogy szandálom talpa megcsúszott rajta, de sikerült visszatalálnom az egyensúlyomhoz, és egyet szusszanva, fellélegezve maradtam a kiszemelt utamon, aminek végén halovány lámpafény derengett. De messzebb sajnos nem jutottam, ugyanis a karamellszínű szempár tulajdonosa hátulról elkapta a derekamat, erősen maga elé vont, és ismét a számra tapasztotta a tenyerét.

- Tényleg segíteni akarok - suttogta a fülembe. Hangjában semmi fenyegető él nem volt. Lehelete végigcirógatott a meneküléstől kimelegedett tarkómon. - Most szépen, lassan elengedlek, és ajánlom, hogy ne sikíts, mert akkor könnyebben ránk talál.

Ezzel nem vitatkoztam. Igaza volt. Nem tehettem mást, muszáj volt megbíznom benne. Sajnos nem volt más választásom. Lassan egy biccentés-félét imitáltam, amit beleegyezésem jeléül vett. Először az ajkaimat tette szabaddá, másik tenyerét azonban egy szívdobbanásnyi ideig még a derekamon pihentette.

- Jól van - felelte, majd végleg elengedett.

Mozdulatlanságba burkolóztam, egészen addig, amíg a rettegést fel nem váltotta a tettrekészség. 

- Ivy - suttogtam magam elé, majd hirtelen megpördültem, és az idegent kerestem a sötétség leple alatt. - Meg fogja ölni őt?

- Az attól függ. - Hallottam meg karcos hangját nem messze tőlem.

- Mitől? - Nem akartam, de sokkal hisztérikusabban csúszott ki a kérdés a számon. 

Most nagyon boldog lennék, ha a telefonom nálam lenne, és bekapcsolhatnám rajta az elemlámpa funkciót. Gyűlöltem, hogy szinte semmit sem láttam a saját, fehér ruhámon kívül. Az legalább valamelyest látszódott a távolból beszűrődő, éjszakai fények hatására.

Egy lemondó sóhaj hallatszott tőlem balról, majd egy apró, pislákoló láng világította be a sötét hajú idegen szórakozott arcát. A falnak dőlve, lehajtott fejjel figyelte az aprócska fényforrást, amit a jobb kezének egyik ujjáról a másikára táncoltatott, mint egy pénzérmét. Igazán nem akartam siettetni, de most valahogy nem voltunk abban a szituációban, hogy az ilyen-olyan varázstudományát csillogtassa előttem.

- Te is tündér vagy! - csattantam fel, mikor rájöttem, hiába várok választ tőle. A kijelentésemre egy pillanatra megállította a lángocska táncát, és a pislákoló fény felett, fekete szempillái alól tekintetét az enyémbe fúrta. Karamellszínű íriszeiben az apró láng vöröses színben táncolt, világos bőrét szintén meleg fénye alá vonta. A tekintete mégsem volt valami túl bizalomgerjesztő. Képtelen lennék bántani téged, emiatt felesleges aggódnod, mondta korábban, tehát ennek tudatában mertem tovább faggatni őt. - Miért menekültél el? - szögeztem neki a kérdést. Természetesen erre sem érkezett válasz. - Segíthettél volna Ivynak - haraptam az arcom belső felébe. Belegondolni is szörnyű volt, hogy amíg mi itt cseverészünk, ő az életéért küzd. Miattam. - Miért nem küzdöttél meg vele?

Felnevetett, mintha valami bődületes őrültséget mondtam volna, majd csettintett egyet a nyelvével, végül az ujjaival is. A lángocska eltűnt, és újra sötétség borult ránk. Hallottam, ahogy ellöki magát a faltól: a vakolat karistoló hangja a bőröm alá kúszott.

- Furcsa - szólalt meg közvetlenül mellettem, amitől felállt a szőr a hátamon -, hogy mindkettőnket így megvezettek eddigi életünk során. - Összeszűkült szemmel fordítottam a jobb oldalamra a fejem, mivel a hangjából arra a következtetésre jutottam, hogy talán itt lehet. Már épp szólásra nyitottam a számat, amikor úja a falnak préselt, és ismét az ajkaimra tapasztotta a tenyerét. - Valaki épp errefelé rohan.

A kijelentésére még az a kevéske levegő is a tüdőmben rekedt. Ha nem lennék így leszedálva, megkérdezném tőle, mégis honnan tudja ezt, végül pár másodperc múlva már én is meghallottam. 

Kipp-kopp. Kipp-kopp. Kipp-kopp.

A vészjósló hangok túlságosan is gyorsan és egyre közelebb értek a szűk utca bejáratához. A szívem úgy verdesett a bordáim között, hogy azt hittem, a szívroham visz el a tündér karjai között. Az a valaki túl sebesen futott el előttünk, mielőtt én bármit vagy bárkit is kivehettem volna az elsuhanó sziluettjéből. De az idegen ellépett tőlem, amit úgy könyveltem el magamban, hogy már nincs veszély. Ám miközben próbáltam feljebb húzni a ruhám pánt nélküli részét, egy lágy hang hasított a levegőbe.

- Hát itt vagytok!

Ivy.

Tekintetem az utca bejárata felé kaptam. Csípőre tett kézzel, enyhén szétterpesztett lábakkal meredt ránk smaragdzölden izzó tekintetével. Azt nem tudhattam, mennyi sebet szerzett, míg értem küzdött, de nekem annyi épp elég volt, hogy életben van.

- Hol... hol van... Virion? - bátorkodtam feltenni a kérdést. Még mindig nehéz volt megállnom, hogy ne Matt nevét ejtsem ki a számon. A szívem összeszorult a gondolatra, hogy ami Matt és köztem történt, az csak egy gusztustalan terv része volt, semmi több. El akartam felejteni a gyengéd érintéseit, a csókjait, mindent, ami csak hozzá köthető.

- Egy darabig még biztos a sebeit nyalogatja majd - válaszolt Ivy elégedettséggel a hangjában. Biztos voltam benne, hogy mindeközben egy büszke mosoly is csücsül az ajkain. De kénytelen voltam komolyra fordítani a szót, így bármennyire is sajgott a lábam ebben a borzasztó szandálban, robajló léptekkel indultam meg barátnőm irányába.

- Ivy! Magyarázatot akarok... erre... erre az egészre. - Majd nagy elánnal legyintettem egyet a levegőbe.

Minél közelebb értem Ivyhoz, annál tisztábban láttam az arcát és a... a vöröslő vércseppeket, amik beterítették az álla vonalát, a nyakát és a dekoltázsával együtt zöld ruhájának hálós anyagú részét is. Észrevette, hogy min akadt meg így a tekintetem, majd az állán elkenve az apró cseppeket, arckifejezése megkeményedett, szemeiben újra felvillant a vakító smaragdzöld.

- Majd később. Most el kell vinnünk téged a nagyszüleidhez - felelt ellentmondást nem tűrően.

A nagyszüleimhez? Talán ők is...?

- Bajban vannak? - Gyomrom liftezett egyet a gondolatra, hogy Virion hidegvérrel végezne velük is.

- Nem. Viszont csak náluk vagy biztonságban. - Majd tekintete mögém villant. - Menjetek haza, és szedjetek össze mindent, ami szükséges. Várjatok meg ott. Még kell pár perc, de utánatok fogok menni.

- De Matt... vagyis Virion a szomszédom - szólaltam meg aggódva. - Simán betörhet a lakásomba, és...

- A tőröm pengéje olyan anyagban kovácsolódott, ami lelassítja a tündérek gyógyulási folyamatát.

- Jó tudni - horkant fel mögöttem az idegen, mire Ivy egy rosszalló pillantást vetett felé, amitől egyből elhallgatott. Ha most nem aggódnék ennyire a saját és mások életéért, biztosan felnevettem volna, habár ez az egész abszurd dolog a tündérekkel több volt, mint nevetséges.

- Szóval, nem hiszem, hogy amilyen állapotban most van, megtámadna minket - folytatta, majd szája vészjósló mosolyra húzódott. - Induljatok! Ott találkozunk - biccentett, majd egy ugrással eltűnt a szemünk elől.

Tátott szájjal rohantam ki a macskaköves út közepére, és tekintetemet elképedve az ég irányába emeltem. Barátnőmet keresve körbe-körbe forogtam, míg már olyannyira megfájdult a nyakam a kényelmetlen póztól, hogy kénytelen voltam visszatérni az idegenhez.

- Ő most tényleg... elrepült? - kérdeztem a sötét hajú tündért, kinek karamellszínű íriszei pajkosan megcsillantak a sötét éjszakában.

- Szeretnéd kipróbálni?

- Mármint a repülést?

Az idegen biccentett, amitől egy sötét tincs rakoncátlanul a homlokába hullott.

Egyáltalán nem.

De a fene egye meg, morgolódtam magamban, ha még egy lépésnél többet kell megtennem ebben az átkozott cipőben...

Csak nem lehet olyan borzasztó, pláne amilyen kecsességgel Ivy elrugaszkodott a földtől.

Így hát beleegyeztem.

************

Kedves Olvasóim!

Ha hiszitek, ha nem, ezt a fejezetet a rakoncátlan kis szereplők alkották, nem pedig én. :D Egyáltalán nem így terveztem a folytatást, de aztán Natalie közbeszólt, és így született meg ez a rész.

Köszönöm, hogy elolvastátok! :) A szavazatotokért, a véleményetekért pedig külön hálás vagyok. ❤️

Puszi mindenkinek!

Hope