ASHER
_____________

Néma csend telepedett a temetőre. Ettől a hangulattól béke és nyugalom járta át a lelkem. Feketébe öltözve és egy csokor virággal léptem át a temető kapuján. Kezem remegett az esőcseppekkel borított rács felületén. Tenyeremet néztem, éreztem a hűvös hátborzongató érzést. Fekete nadrágomba töröltem, tekintetemmel kerestem a sírkövet, amit gyönyörű friss virágok borítottak. A márvány kő felületén rózsából készült koszorúk voltak, lila és fehér virágokkal. Gyertyák, amikben még égett a láng, a nagymamám emlékéért. Nem tudtam közelebb menni, a combom remegett a bizonytalanságtól. Nem mertem oda lépni. Szerettem a mamát, rá mindig számíthattam. Nem tudom, hogy miért vette el az Úr, miért ragadta el, de óriási fájdalmat és hiányt követelt az elvesztése. Csak pár lépés választott el tőle, pár hosszú lépés. Hajamat hátra túrtam, az eső ismételten esni kezdett. Az égen szürke felhők jelentek meg, eltakarták a napot, és szomorú hatást keltett a jelenlétük. Éreztem, hogy az eső keveredik a friss fű illatával. Nem a drogra gondoltam...ma tiszta voltam. Inkább a természetre, a madarak csicsergésére és a galambok halk turbékolására. A jelen...szép volt, mégis szomorú. De nem tudtam, hogy oda tudok -e menni. - Oda menjek veled? - vágta zsebre a kezét. Csak fél szemmel pillantottam felé, de erős vágyat éreztem az iránt, hogy elküldjem az anyja picsájába.

- Egyedül is oda tudok menni - súgtam mérgesen. Ő csak mellkasát pacskolta, kezét megadóan feltette.

- Ahogy gondolod! Csak tudod...mellettem is volt valaki, mikor vissza jöttem a mamához - a hangja mély és férfias volt. Őszintének tűnt, a tekintetében csillogott a könnycsepp ami ellen küzdött. Mély sóhaj hagyta el a számat, a temetőt nézve a fejemet ráztam.

- Kösz Szabolcs! Komolyan! - minden lépésemet követte, valahogy úgy gondolta, hogy szükségem van rá. Szabolcs mindig is ilyen volt. Gondoskodó, őszinte, becsületes, önzetlen... Fruzsina ilyennek nevelte. Az ő fia tényleg egy példakép, valóban büszke lehet rá. A világon sok önző és szánalmas ember él. Olyanok is, akik bárányoknak mutatják magukat, de belűl rosszak, akár a farkasok. Ő volt az egyetlen, aki egyik csoportba sem tartozott. Kiskorában sokat bántották, hátba szúrták és kinevették, de Szabolcs nem változott. Bár arra nem számítottam, hogy a nők kedvence lesz. - Szaladnak utánad a nők, mi? - vontam fel a szemöldököm. Ő csak tarkójára helyezte kezét és a hosszú fűben sétálva vállát rántotta.

- Akadnak - válaszolta szűkszavúan. Az arcát fürkésztem. A férfias vonásait, mosolya vonalát, szeme csillogását és rájöttem arra, hogy ő az élő példa arra, hogy kisfiúból férfi lesz.

- Bár az nem jutott a fülembe, hogy te is az ELTEre fogsz járni - pillantottam felé barátságtalanul.

- Két unokatestvér akik nem tartják  a kapcsolatot mégis miért beszélnének ilyen dolgokról?

- Jogos - mikor megálltunk a sírkő előtt könnyes szemmel eltakartam a szemem, a virágcsokrot az egyetlen szabad felületre helyeztem, leguggoltam és Szabolcs is mellém guggolt. - Ó Istenem! - suttogtam a mama nevét fürkészve. - Én...ezt nem akarom elhinni! Még mindig nem akarom elhinni - helyeztem tenyeremet a márványkő vizes felületére. Szabolcs is felsóhajtott. Kettőnk közül ő volt az, aki megjelent a temetésen. Én is kaptam értesítést róla...szegény Sofián töltöttem ki a bánatomat és a haragomat. Nem érthette, hogy miért fordultam ki önmagamból, én pedig nem mondhattam el. Fájt a hiánya és az agyam nem tudta felfogni. Ezért nem tudtam róla beszélni, inkább próbáltam egyedül elfogadni, csak néha helytelenül viselkedtem. Sofia kiábrándult belőlem.

- Gyönyörű volt a temetése - suttogta hallkan. - Bárcsak te is itt lettél volna!

- Nem tudtam volna eljönni...én...szégyellem magam miatta, de képtelen voltam eljönni! Azt hiszem, hogy ezt a síromig fogom cipelni magammal - túrtam hátra az esőtől vizes hajam. - Sajnálom, hogy nem tiszteltem meg!

- Szomorú volt de...a mama most már papa mellett van - nézett a szemembe. Ekkor összehúzott szemekkel oldalra pillantottam. Az emlékek miatt felsóhajtottam. 

- Papa tavaly nyáron ment el! Emlékszek, hogy Sofiával akkor jöttünk haza a Balatonról! Nagyon szép nap volt, tudod? - egyenesedtem fel, mert időközben elzsibadt a lábam. Szabolcs együttérzően bólintott. Ő volt az egyetlen aki megértette. Ő is unoka, akárcsak én. Ő is gyászol, akárcsak én. Bár mindenki máshogy,  mindenkit másféleképpen érint, engem... teljesen összetört. A néma temetőben a sírköveket nézve rájöttem arra, hogy a bánat és a fájdalom már mindig velem lesz. A gyász...a veszteség és egy elhunyt személy hiánya nyomott hagy az ember lelkében és nem lesz képes elengedni, csak elfogadni a tényt, hogy nem lesz többé. Én is ezen mentem végig, én is küzdöttem és próbáltam pontot tenni a végére, elköszönni tőle, de a francba is! Nem lesz többé! Nem láthatom az arcát, nem érinthetem, nem ehetek a főztjéből... - Akkor láttam utoljára, amikor Sofia miatt elutaztam hozzá! - a szomorú helyzet miatt, mégis elnevettem magam. - Az a lány oda is utánam jött! - pillantottam az ég felé.

- Szeretitek egymást, igaz?

- Igen - pillantottam Szabolcs szemébe. - Bár sokat bántottam őt az utúbbi időben - mivel tudtam, hogy ez a téma nem ide tartozik, a torkomat köszörülve lassan bólintottam. - Hiányozni fog - nyeltem egyet. - De te...hogy hogy ezt az egyetemet választottad?

- Anyám mindig azt mondta, hogy olyan egyetemre menjek ahol szívesen tanulok és ahol jó a légkör is! Ezért választottam az Eötvös Lorándot - rántotta meg a vállát. - Amúgy... - összehúzott szemekkel láttam, hogy tarkójára helyezi kezét. Mintha kellemetlen dolgot szeretne mondani, ezért feszülten vártam.  - Neked akartam legelőször elmondani, hogy mit céloztam meg - vallomása miatt annyira meglepődtem, hogy csípőre helyeztem a kezem. Kicsit meghatódtam, bár  a hangulat és a helyszín miatt bármikor elsirhatom magam. - De nem tartottuk a kapcsolatot - rántotta meg a vállát.

- Ez változhat - még magamon is meglepődtem. Idejét sem tudom annak, hogy mikor beszéltem vele utoljára. Szabolcs és köztem jó volt a kapcsolat, de valami tönkre ment. Felnőttünk és sokszor nagyobb vitába kezdtünk. Ezek a viták nem zárultak jól, utána napokig vagy hetekig nem beszéltünk. Bár rengeteg rokonságban van az, hogy az unokatestvérek nem értenek egyet...a mi esetünk más volt. Komoly volt. Nem egyszerű veszekedésből indult...mi elválaszthatatlanok voltunk, ő még Kíráról is tudott. De volt valami, ami szépen lassan véget vetett a jó kapcsolatunknak. Az ő hibája volt? Az én hibám volt? Kettőnk hibája volt? Nem tudom. Nem tudom, hogy mit lehetne rá mondani. Azt tudom, hogy bár nem mutatom ki, ő sem sejti, de nekem hiányzik.

- Valóban?! - lepődött meg, kicsit elnevette magát. - Tudod ránk tökéletesen jellemző a tűz és víz kifejezés - tette hozzá felvont szemöldökkel.

- Ja - húztam el az ajkamat. 

Mivel hétvége volt, nem az egyetemre, hanem haza mentünk. Mivel Szabolcs életében először járt nálam, rendeltem két doboz pizzát. Késő este bekapcsoltam a tévét, rányomtam a Netflixre és Szabolcs személyiségét ismerve, kerestem egy szar...khm...mármint remek sport filmet...a lényeg, hogy a sportról szóljon. - Te ki nem állhatod az ilyen filmeket - dobta le magát a kanapé másik oldalára. Felvont szemöldökkel megrántottam a vállam, lábamat a dohányzóasztalra helyeztem. Az asztalról kezembe vettem a doboz cigarettát, egyet kivettem és meggyújtottam. Szabolcs elkerekedett szemekkel nézett rám.

- Mi a baj, angyalkám? - dobtam vissza az asztalra. Mélyen beszívtam a cigit, majd ujjaim közé vettem és kifújtam a füstöt.

- A házban dohányozni nem illetlenség?

- A saját házadban dohányozni illetlenség? - kérdeztem vissza nevetve. - Szóval ez valamilyen focis film! Te úgyis szereted a focit! Jó lesz ez - vettem a kezembe a kapcsolót. Talán a kedvében akartam járni, talán azt akartam, hogy a kapcsolatunk olyan legyen mint az előtt. A szívem mélyén reménykedtem, hogy vissza épül a kapcsolatunk és úgy tudunk beszélni, mintrégen. Bár tudtam, hogy Szabolcs azóta távolságot tart tőlem, ez a viselkedésén is megnyilvánul.

- Nézhetünk olyan filmet is, ami téged is érdekel - vette a kezébe telefonját, majd benyomta rajta a Netflixet. A filmek közt kutakodva felvonta szemöldökét. - Sárkánylovasok - Hajsza Az Aranyásrkány után, jó lesz?

- A mi után? - nevettem el magam.

- Ez egy mese! - mutatta felém a telefonját. A film borítóját nézve könnyes szemmel elnevettem magam. Egy arany színű bébi sárkányhoz hasonló sárkány mosolygott rajta.

- Hasonlít rád! Jó! Jó! Legyen - írtam be a keresőbe a film nevét. - Hat karikás... üti a mi szintünket, igaz? - kacsintottam.

- Hogyne ütné! Hű de állat! - pulcsiját kigombolta, ledobta és a feje alá gyűrte. Szabolcstól megszokott a sportos viselet. Mindig mez számmal ellátott csapat pulcsit visel. 

- Te ez nagyon menő! Komolyan mondom életem legjobb filmje!

- Életed legjobb meséje! - javított ki, miközben valaki kopogott az ajtón.

- Gyere! - tudtam, hogy anya este meglátogat engem, mert írt egy üzenetet, hogy beugrik hozzám. Örültem neki, bár arra szerintem nem számított, hogy a felnőtt fia egy sárkányos mesét fog nézni az évek óta nem látott unokatestvérével. Én örültem Szabolcsnak, és mikor anya meglátta, alig akart hinni a szemének.

- Szabolcs?! Szia! Hogy vagy?

- Remekül Flóra! Te hogy vagy? - pillantott anyára, aki kicsit meglepetten válaszolt. 

- És mit néztek? - amikor a tévére pillantott, lefagyott a mosoly az arcáról. - Az egy bébi sárkány? 

- Hát nem cuki?! - válaszoltam. Szerintem anya úgy gondolta, hogy ennyi kommunikáció elég volt így estére, mert Lilihez sétált, aki a konyhában aldut.

- Bár inkább minthogy pornót nézzenek, igaz Lilikém!

- Az még nincs kizárva! - és miközben Szabolcs nevetett rajtam, addig én a szemébe pillantottam, mert láttam, hogy mondani szeretne valamit.

- Sofia jól van? - kérdésére oldalra pillantottam, szemöldökömet ráncoltam és a félhomályban széttártam a kezem. - Nem beszéltek? - ekkor felnyitottam a telefonomat és Lili beállított képe nézett vissza rám háttérképként.

- Szakított velem - válaszoltam. - Ja... elhagyott!