Hétfő reggel Kanashima dúdolva lépett be az osztályba. Minden szempár reá szegeződött. Arcáról boldogság sugárzott, szemei szebben csillogtak, mint éjszaka a csillagok. A lányok lemondóan sóhajtottak. Ha a fiúk nem is, ők tudták, hogy ez a viselkedés csak egyvalamire utalhat, egy lány van a dologban. Habár eggyel sem látták még, biztosak voltak benne, hogy gyönyörű. Akárki nem csavarhatta el így a fejét.

Amint ezt fejtegették, az ajtóban megjelent Sasayaki, szintén dúdolva. Mikor belépett, szája mosolyra húzódott. Ez persze természetes volt, szinte minden reggel így jelent meg, ám szemei most csak egyvalakit fürkésztek. Amint elhaladt mellette, kezével lágyan hozzáért, csak futólag, nehogy észrevegyék, ennek ellenére Kanashima fülig pirult.

A pénteki beszélgetésük után, miszerint kipróbálják, milyen az, ha két fiú jár, Sasayakit nehezen lehetett visszaterelni a tanulás ösvényére. Örömtől kicsattanó arca melengette szívét. Habár még igen furcsa volt Kanashimának, de újdonsült szerelme folyton egy csókot kért tőle, aztán még egyet, és még egyet... Jó érzés volt. Először érezte, hogy valaki szomjazza a közelségét, az érintéseit. Sasayaki egyszerre volt gyengéd és érzéki, mégis szenvedélyes és birtokló. Egy félóra után mégis leállította a matek miatt. A fiú nagy nehezen beleegyezett, de kért cserébe valamit. Míg jobbjával a feladatokat írta, baljával az ő kezét fogta. Csak akkor engedte el, mikor meghallották, hogy húga rohanni kezd a szoba felé. Azt az örömöt nehéz lehetett volna szavakba önteni. A kislány édesebb volt, mint a méz. Még vele is közvetlenül viselkedett. Miután Sasayaki úgy mutatta be, mint egy személyt, aki nagyon fontos számára, Kana még barátságosabb lett.

Ez volt az első eset, hogy addig maradt, míg a család többi tagja haza nem ért. Mindenki nagyon kedvesen bánt vele, mikor kedvese bemutatta. Sasayaki édesanyja biztosította, akkor mehet hozzájuk, amikor csak akar, s megköszönte azt a sok fáradozást, amit fiáért tesz nap mint nap. Örült a fogadtatásnak, de egy pillanatra eszébe ötlött, ugyanígy bánnának-e vele, ha tudnák, ő fiuk újdonsült szerelme.

Meginvitálták vacsorára, de ő nemet mondott. Úgy vélte, nem lenne illendő elfogadni. Már épp a bejárati ajtót nyitotta volna, mikor Sasayaki ránehezedett, s visszanyomta. Ő megfordult, s csupán pár centiméter választotta el arcukat.

- Mit csinálsz? – suttogta meglepve.

- Kérem a búcsúcsókom – mondta halkan. – Csak így tudlak elengedni egész hétvégére.

- De megláthatnak – motyogta kipirulva.

- Ne aggódj – fogta meg állát -, nem lesz semmi baj!

Aztán ajkaik összeértek. Akkor először fordult meg a fejében, hogy jobb volna félretenni a tanulást, és a hétvégét Sasayakival tölteni, majd eszébe jutott, miért is tanul, s ez észhez térítette.

- Alig várom a hétfőt – súgta fülébe.

- Én is – mondta szégyenlősen.

- Ennek örülök – simogatta meg arcát búcsúzólag. – Azért ne tanuld halálra magad!

- Te pedig gyakorold, amit átvettünk!

- Igenis, uram! – vágta vigyázzba magát, s kezével szalutált, akár egy katona.

- Bolond – csípett bele karjába, majd gyorsan, mielőtt meggondolta volna magát, megpuszilta, aztán kinyitotta az ajtót, s távozott.

Sasayaki még percek múlva is ugyanúgy állt, szemei azonban megteltek könnyel. Boldog volt és szerelmes, úgy érezte, ennél többet nem is kívánhatna az élettől.

Mikor a harmadik óra véget ért, Kanashima kiment a mosdóba. Háromból kétszer írtak, még szerencse, hogy hétvégén átvett mindent. Habár elég nehéz volt koncentrálni azok után, ami történt.

Épp a kezét törölte volna meg, mikor kinyílt az ajtó, s betoppant Sasayaki. Azonnal megfogta még vizes kezét, s az egyik fülkébe húzta. Miután bezáródott az ajtó, mohón ajkaira tapadt.

- Ne itt! – próbált ellenkezni, mindhiába.

- Csak még egyet – suttogta -, már annyira hiányzott.

Végül megadta magát. Átkarolta szerelmét, s viszonozta a csókot. A csengő megszólalása törte meg hevesebbre sikerült ölelkezésüket.

- Most hagyjuk... abba – zihálta Kanashima.

- Rendben – mosolyodott el Sasayaki, ahogy meglátta kedvese kipirult arcát. – Induljunk! – s maga után húzta.

Ebédszünetben ismét a tetőre mentek. Leültek az egyik falhoz, s Sasayaki, akár egy romantikus hősszerelmes, etetni kezdte kedvesét. A fiú azonnal zavarba jött, mikor a szája elé tartotta az ételt, s azt kérte, nyissa nagyra.

Nem tudta, hogy ilyen jó érzés szerelmesnek lenni. Az örökös érintések és csókok melegséggel töltötték el. Sasayaki boldogan csillogó tekintete elvarázsolta. Egy kicsit idegeskedett, mivel elég tapasztalatlan volt ezen a téren, de ha szerelme átölelte, vagy megfogta kezét, máris nyugodtabb lett. Akkor elhitte, semmi baj nem történhet.

Ahogy a napok teltek, egyre jobban kötődött hozzá. Eddig nem igazán nyílt meg neki, de, mióta egy pár lettek, kezdett érlelődni benne a gondolat, hogy bizonyos dolgokat elmeséljen. Még nem mindent, hiszen voltak igazán fájó sebek, de néhány dolog elmondásával bizonyíthatná, mennyire fontos neki Sasayaki.

Így pár héttel később, az egyik ebédszünetben, mikor ismét a tetőn rejtőztek el, elkezdett megnyílni. Szomorúan mesélte el, hogy öccse halála után apja inni kezdett, s dühét először édesanyján, majd rajta akarta levezetni. Könnyezve árulta el, mennyire rettegett minden egyes nap. Habár még csak négyéves volt, mikor ez kezdődött, örökre az emlékezetébe vésődött.

Elmondta, hogy két év után, egy bizonyos napon, anyja fellázadt, s a rendőrséggel fenyegetőzött. Ekkor apja beleegyezett a válásba, majd, miután lezajlott, eltűnt örökre. Azóta nem látta, s nem is állt szándékában megkeresni. Olyan mély sebeket ejtett rajtuk, melyek még tizenegy év elmúltával sem hegedtek be.

Mikor Sasayakira nézett, megdöbbent. Szemeiből könnyek csordogáltak.

- Veled meg... - kérdezte volna, de a fiú azonnal átölelte.

- Annyira szörnyű – mondta remegő hangon -, hogy ilyen dolgokon kellett keresztül menned.

- Ne is törődj vele! – sóhajtotta. – Ez már a múlté.

- De... én nem akarom, hogy szenvedj. Megígérem, hogy boldoggá foglak tenni, és kitörlöm ezeket a borzalmas emlékeket a fejedből.

- Bolond – mosolyodott el -, én már most is boldog vagyok – ekkor a fiú még jobban rákezdett. – Ne sírj! – simogatta hátát.

- Szörnyű vagyok, igaz? Te tárod fel a szíved, és mégis én zokogok. De nem tudok ellene tenni, mindenkinél jobban szeretlek.

- Én is szeretlek – suttogta, mire kedvese megdermedt.

- Mit mondtál, Kuro-kun? – húzódott el.

- Én azt mondt... - s neki is leesett, mi csúszott ki a száján.

- Tényleg szeretsz?

- Úgy látszik – pirult el.

- Ez életem legboldogabb napja – s lassan szerelme ajkaihoz közeledett. – Szeretlek – csókolta meg, s könnyei apadni kezdtek -, szeretlek – még egy csók -, szeretlek – s immár mohón tapadt szájára.

Két hétre rá Sasayaki felmérhette, mennyit sikerült megtanulnia szerelme segítségével. Isa-sensei aggódva rakta le elé a papírlapot.

- Ne aggódjon, sensei – suttogta -, menni fog – s rákacsintott.

Tanára azonnal meghökkent, majd elmosolyodott.

- Remélem is, Sabaki-kun – majd továbbment.

Másnap izgatottan várták az eredményeket. Kanashima, mintha saját hírneve forogna kockán, a pad alatt tördelte kezeit. Az övé hibátlan lett, nem is ezért aggódott. Mikor Isa-sensei Sasayaki padja előtt megállt, pár másodpercig hallgatott. Mindenki feszülten figyelte, mit fog mondani.

- Sabaki-kun, nagyon sajnálom – sóhajtotta, s erre a levegő vészterhessé vált. – Sajnálom, hogy nem bíztam jobban a képességeidben. Majdnem kiváló dolgozat – tette le elé. - Szép munka, csak így tovább!

- Köszönöm, sensei – érzékenyült el kissé, s az első sor felé pillantott. Tekintetük találkozott, s egymásra mosolyogtak.

Mikor véget értek az órák, nem mentek haza. Úgy érezte, ez a nap az ünneplésé. Legalábbis az az egy-két óra, amit együtt tölthetnek.

Valami különlegességgel akarta meglepni kedvesét. Habár az anyagi helyzetükről még nem mesélt, kezdett körvonalazódni, hogyan is élhet. Amiket megtudott, például, hogy édesanyja keményen dolgozik, hogy eltartsa mindkettejüket, már nem csodálkozott régebbi viselkedésén a házuk láttán, s azon sem, hogy sose hoz ebédet az iskolába. Ezért is rakott be több ételt, így rá tudta venni, hogy egyen, hiszen úgyse tudta volna egymaga elfogyasztani.

A jó jegy tiszteletére pedig egy kis édességgel akarta meglepni. Tudta, hogy még nem járt cukrászdában, ezért is örült, hogy ő viheti el először. Mikor beléptek, mennyei illatok terjengtek. Észrevette, ahogy Kanashima beleszagol a levegőbe, s ezen mosolyognia kellett. Úgy gondolta, egyetlen sütemény se lehet olyan édes, mint kedvese.

Helyet foglaltak az egyik asztalnál, s Sasayaki azonnal rendelt.

- Remélem, nem baj – fordult szerelméhez -, ha én választok.

- Nem – rázta meg fejét. – Még úgysem ettem édességet.

- Mi néha eljárunk ide. Anya és hugi imádják – kacagott fel halkan. – Le sem tagadhatnák, hogy nőből vannak.

Aztán megakadt a szeme Kanashima aggódó tekintetén.

- Valami baj van? – érdeklődött.

- Khm – kezdte zavarodottan -, biztos nem olcsók ezek – nézett a pult felé, ahol szebbnél szebben díszített sütiket helyeztek el.

- Emiatt ne aggódj! – mosolyodott el. – Ma ünneplünk, úgyhogy én fizetek. Neked köszönhetem, hogy ilyen sokat fejlődtem pár hónap alatt. Ezt az apró csekélységet igazán nem utasíthatod vissza.

- Rendben – bólintott megkönnyebbülve.

Percekkel később kihoztak két szelet epertortát. Sasayaki kíváncsian várta kedvese reakcióját. Örömmel látta, hogy elmosolyodik.

- Szóval ízlik? – kuncogott vidáman.

- Ühüm – bólintott, s élvezte, ahogy az eper és a tejszínhab melengeti ízlelőbimbóit.

Mikor befejezték, felajánlotta, hogy kér még, de Kanashima visszautasította. Érezte, hogy szeretne még, de valószínűleg rosszul érezné magát, ha ő fizetné. Ezért sem erőltette. Inkább eldöntötte, évfordulójukra, vagy szülinapjára egy egész tortával lepi majd meg.