Reggel majd' kiugrott a bőréből. A tény, hogy újból együtt lesznek, annyira feldobta, hogy még az sem érdekelte, ismét szembe kell néznie a matekóra nevű szörnnyel.

Ahogy a buszon ült, azon gondolkodott, hogyan viselkedjen, ha meglátja. Talán olyan aranyos lesz, mint előző nap, vagy visszatér a hűvösebb természete? Csak köszönjön neki, vagy kezdjen el beszélgetni? Egyáltalán milyen témát hozhatna fel? Elmesélhetné, mennyire jól magyaráz, a dicséret talán megolvasztja egy kissé. Vagy kérdezzen rá, tudott-e még eleget tanulni? Esetleg érdeklődhetne a hobbijáról...

Annyi kérdés, de vajon akar-e rájuk válaszolni? Hiszen nem azért tanítja, mert barátok, hanem, hogy ne essen csorba az osztály hírnevén. Talán túl sokat képzel bele. Egyetlen napja beszéltek, és ő már a fellegekben jár.

Mire a busz megállt, már nem is volt olyan boldog. Feleslegesen ábrándokba hajszolta magát, mikor még semmi nem történt. Feszülten besétált az iskolába, majd a terembe, s végül a legutolsó sorba, aztán várta, hogy megjelenjen.

Tíz percnél nem telt el több, ő mégis egy örökkévalóságnak érezte. Mikor meglátta, kihúzta magát, izmai megfeszültek. Kanashima azonnal felé nézett, s ekkor visszaférkőzött szívébe a boldogság és a remény. Pillanatok voltak csupán, mégis több ideig tartott, mint kellett volna. Aztán a fiú leült, s nem nézett hátra többé. Nem bánta, egyelőre ennyivel is megelégedett.

Egyik szünetben sem mert odamenni. Gyáva nyúlnak érezte magát, de félt, elutasító lesz vele, habár a reggeli hosszú pillantás épp az ellenkezőjéről árulkodott. Aztán eljött az ebédszünet, erőt merített a kedves emlékekből, s mégis támadásba lendült.

- Kuro-kun – szólította meg félénken -, nem lenne kedved velem ebédelni? – motyogta.

A fiú meglepetten nézett rá.

- Úgy értem...

- Én nem hoztam ebédet – válaszolta halkan.

- Ó, én szívesen adok az enyémből – mosolygott rá -, most úgyse bírok annyit enni. Tudod, vigyáznom kell az alakomra – nevetett halkan, majd meglepődve hallotta, ahogy Kanashima kuncogni kezd.

Az osztály nagy része már elment, de a többiek sokkoltan figyelték őket.

- Rendben – mosolyodott el -, veled megyek.

A tetőn nem tartózkodott senki. Általában nem volt szabad feljönni ide, de Sasayaki egy nyugodt helyet akart, ahol zavartalanul társaloghatnak.

Elmentek a tető széléig, a bentot letette a párkányra, s beszélgetni kezdtek. Először csak az iskoláról, tanárokról, aztán, mikor épp rátértek volna a személyesebb dolgokra, jelzett a csengő, s találkájuk véget ért.

Késő délután, miközben otthon tanultak, minden erejét latba vetve összpontosított. Azonban néha muszáj volt elkalandoznia. Kanashima ajkai, melyekből a magyarázatok csak úgy áradtak, elvonták a figyelmét. Nem sokszor, csak egyszer-egyszer gondolt arra, hogy szeretné megízlelni őket, de aztán fülei ismét aktiválódtak, s a fiú komoly hangja ráébresztette, miért van itt.

A napok gyorsan teltek, s mire észbe kaptak, már túl is voltak az első héten. A hétvégét is szerette volna vele tölteni, de Kanashima elmondta, csak ilyenkor tud többet készülni a versenyre, s habár szívesen segítene neki, nem teheti. Ezt ő is belátta. Nem akarta, hogy valami baja származzon ebből.

A következő hét úgy kezdődött, ahogy a másik befejeződött. Szünetekben semmi, közös ebéd, habár egyre jobban furcsállta, hogy a fiú sosem hoz magával semmit, aztán pár óra múlva korrepetálás, csupán egy óra, mégis maga a mennyország.

A jég a harmadik héten tört meg igazán. Míg ettek, a családról beszélgettek.

- Én az anyámmal élek albérletben – közölte Kanashima.

- És az édesapád? – kérdezte érdeklődve, mire a fiú megdermedt. – Talán meghalt?

- Számomra igen – válaszolta keményen, majd elfordult.

- Sajnálom, ha olyat mondtam... - kért elnézést, s kezével épp hozzá akart érni, azonban megtorpant.

- Régi história, szót sem érdemel – motyogta, s mintha hangja kissé megremegett volna.

Úgy szerette volna átölelni, de félt, az ellenkező hatást éri el. Így hát hagyta, hogy magától nyugodjon meg, s a csengő megszólalásakor higgadtabban menjenek vissza a terembe.

A következő héten, egy hasonlóan komoly beszélgetés során, úgy érezte, el kell mondania egy titkát. Remélte, ha a fiú látja, mennyire nyílt vele szemben, ő is hasonlóan fog cselekedni, mert hiába próbált közelebb kerülni hozzá, a családjáról szigorúan hallgatott.

Elmesélte, hogyan érezte magát, mikor megtudta, kisbaba érkezik a házba, mennyire fájt látnia, hogy a létezése, mintha értelmét vesztené.

- Magamba zuhantam és úgy éreztem, nincs kiút.

Kanashima érdeklődve hallgatta.

- Egy nap kimentem a vasútállomásra, és a sínek közé álltam.

Barátja elképedt.

- Meg akartam halni – motyogta. – Nem vagyok büszke magamra. Azt hittem, erősebb vagyok annál, hogy ilyet tegyek. Gondoltam, majd a kisbaba miatt úgyse fog fájni nekik... Meg voltam róla győződve, hogy senkinek sem fogok hiányozni. Épp közeledett a vonat, mikor egy férfi rám kiáltott. Azonnal észhez tértem. Mint kiderült, egy rendőr volt az, s nem restellte elmesélni a szüleimnek, mi történt. Aznap rengeteget sírtunk. Anyáék biztosítottak róla, hogy ugyanúgy szeretnek, mint eddig, és eszük ágában sincs különbséget tenni köztünk. Még pár napig zaklatott voltam, de folyamatosan tért vissza az életkedvem – mosolyodott el.

- Örülök, hogy nem tetted meg – suttogta Kanashima.

- Tessék? – kerekedtek ki szemei.

- Ha öngyilkos lettél volna, sosem ismerlek meg – motyogta kipirulva.

- Ezek szerint a barátodnak tekintesz? – ámult el.

- Idióta, hát persze, hogy az vagy – nézett rá durcásan. – Te vagy az első igazi barátom – mondta halkan, miközben zavarában elfordította fejét.

Sasayaki is elpirult. Habár az ő érzései inkább a szerelem felé hajlottak, már annak is örült, hogy elnyerhette a fiú barátságát.

- Jó ezt hallani tőled – kuncogott.

- Pedig neked sok barátod van – fordult vissza hirtelen.

- Van úgy, hogy egy ember barátsága mindennél többet ér.

Sasayaki, amint kimondta e szavakat, mintha édes csillogást látott volna Kanashima szemeiben felvillanni. Nem akarta elhinni, de mintha abban a pillanatban többet tükrözött volna a tekintete a barátságnál. Persze ez lehetetlen, hiszen nem látszik olyannak, aki a fiúkat szereti, de még lányokkal se mutatkozott, szóval, habár eddig teljesen kilátástalannak tűnt a helyzete, az a csillogás reményt keltett benne. Épp közelebb lépett volna, hogy olyat tegyen, amit már rég meg akart, de a csengő megszólalt, és sóhajtva hagyta el a tetőt barátjával együtt.

Péntekig nem történt semmi. Az a délután is úgy indult, ahogy a többi. Egy kis frissítő és pár perc pihenés után nekiültek tanulni. Kanashima, mint mindig, profin magyarázott, de Sasayaki figyelmét más kötötte le.

Nem akarta, de vallomása óta másra se tudott gondolni, mint arra a csillogó tekintetre. Továbbra is kételkedett, de kétségeit hamar elfújták a képzelet szellői. Szabad perceiben minduntalan felidézte, ahogy rá néz, de álmaiban ő tovább ment. Közelebb lépett hozzá, bal kezét csípőjére tette, jobbjával megsimogatta arcát, majd a füléhez hajolt, s belesúgta azt a szót, melyre ő is mindennél jobban vágyott. S mire a péntek délután elérkezett, cselekedni akart.

Kanashima még mindig beszélt, mikor odahajolt, s lágyan ajkaira simult. Nem ellenkezett, de nem tudta, azért, mert ő is kívánja, vagy csupán megilletődött. Ám, amint elhúzódott, rá kellett döbbennie, a második a helyes.

- Én... sajnálom – ijedt meg kissé a rémült tekintet láttán.

- Nekem... - próbálta hangosan kimondani, de száját csak suttogás hagyta el. – Nekem most mennem kell – állt fel, s izgatottságában beleakadt a lába a székbe. Egyensúlyát vesztve zuhanni kezdett, mígnem egy erős kéz meg nem szorította, s visszahúzta magához. Majd barátja karjai ráfonódtak. Nem tudta, Sasayaki mit csinál, de érezte, ahogy beleszagol a hajtincseibe. Kanashima megijedt, s az erős szorítás ellenére könnyedén kiszabadította magát.

- Bocsáss meg, nem akartam – mentegetőzött, mindhiába. A fiú lóhalálában felkapta táskáját, s mint egy őrült, kiszaladt a szobából.

Utána akart rohanni, de tudta, csak rontana a helyzeten. Lehuppant az ágyra, ajkait lassan megsimította, s elmosolyodott. Az a csók... Csodálatos volt.

Másnapra az eufória eltűnt, helyébe aggodalom lépett. Felhívta volna, de azt se tudta, van-e telefonjuk, elment volna hozzá, de fogalma sem volt, hol lakik. És Kanashima a hétvége folyamán nem jelentkezett.

A bűnös izgalom, mely először bizsergéssel töltötte el, immár félelmet szült. Hiszen lehet, elveszti azt a személyt, akit szeret. Talán az a csillogás mégse az volt, aminek gondolta. Tán csak meghatotta a fiút, hogy valaki ennyire fontosnak tartja, elvégre azt mondta, ő az első igazi barátja. Emészteni kezdte magát azért, amit tett. Kanashima bízott benne, ő pedig elárulta. Várhatott volna ezzel, hátha az idő múltával még jobban összebarátkoznak, és lassanként adagolhatta volna neki érzéseit.

Az a rémült tekintet megijesztette. Nem gondolta volna, hogy ilyen rosszul fog reagálni. Mi van, ha az volt az első csókja? Ha még fiúkkal se nagyon barátkozott, akkor lányokkal kizárt. Ezek szerint ő volt neki az első? Hétfőn majd ismét bocsánatot fog kérni tőle, és be fogja vallani az érzéseit. Nem engedheti el. Az utóbbi hetekben olyan szorossá vált a kapcsolatuk, nem ülhet tétlenül, és nézheti, hogy mindez szertefoszlik.

Hétfő reggel idegesen foglalt helyet, s ahogy a percek teltek, úgy lett egyre feszültebb. Már közeledett a csengetés ideje, de Kanashima még sehol nem volt. Talán rosszabb a helyzet, mint gondolta? Annyira sokkolhatta mindez, hogy még iskolába se akar jönni? Nem, azt sose tenné... Vagy mégis? Már csak két perc maradt, aztán egy, majd egy fél, s csengettek. Kanashima az utolsó másodpercben toppant be. Az osztály nagy része döbbenten nézte, mivel ez elég szokatlan volt tőle. Sasayaki várta, hogy a tekintetük találkozzon, ahogy minden reggel, de a fiú nem szándékozott rá pillantani.

Szíve szúrni kezdett. Ezek szerint szeretné figyelmen kívül hagyni? A közösen eltöltött napokat elfelejteni, véget vetni a közös munkának...? Szemei könnybe lábadtak. Ez olyan igazságtalan. Végre talált egy olyan személyt, akit tiszta szívéből szeret, és erre elveszíti. Mellkasához kapott.

- Sabaki-kun - figyelt fel rá az éppen betoppanó tanár -, jól vagy?

- Elmehetnék a gyengélkedőre? – kezdett el zihálni. – Nem érzem jól magam.

- Rendben. Valaki elkísérné? Kuro-kun? – nézett Kanashimára. – Ez az anyag úgyse fog neked gondot okozni.

- Kérem, ne... - próbált ellenkezni Sasayaki, de barátja közbeszólt.

- Igenis, sensei – s a következő pillanatban már fel is állt.

Szótlanul lépdeltek a folyosón. A csend szinte kínozta őket. Sasayaki nem mert rá támaszkodni a fiúra, hiába ajánlotta fel a segítségét. Olykor meginogva sétált, s csak ostorozta magát.

- Nem kellett volna – motyogta.

- Ez a dolgom – válaszolta hidegen.

- Tehát csak egy teher lettem számodra – suttogta. – Sajnálom – s bekopogott a gyengélkedő ajtaján.

Egy ötvenes éveiben járó nő invitálta be őket. A beteget leültette egy ágyra, s vizsgálgatni kezdte.

- Hőemelkedésed van – nézett rá a hőmérőre. – Kezdesz belázasodni. Van még valami panaszod?

- Fáj a szívem – motyogta leszegett fejjel.

- Jobb lenne, ha egy kicsit lepihennél – s az asztala felé indult. – Te biztos a barátja vagy – szólította meg Kanashimát. – Vigyáznál rá, míg elugrok az igazgatói irodába? Elég sürgős, csupán öt-tíz perc az egész.

- Igenis, asszonyom – hajolt meg.

- Köszönöm – fogta mellkasához a dossziékat, s kisietett az ajtón.

Sasayaki lehúzta cipőjét, levette felsőjét, s bebújt, barátja pedig leült egy székre.

- Tudod, miért fáj a szívem? – motyogta az oldalán fekve, háttal a fiúnak. – Mert összetört. TE törted össze.

- Ezt nem itt kellene megbeszélnünk – mondta közönyt színlelve.

- Akkor mégis hol? Ha jól érzem, többet szóba sem akarsz állni velem.

- Most is beszélünk.

- Mert muszáj, de ha ez nincs, nem is szólnál hozzám. Jól gondolom?

- Nem tudom – sóhajtotta. – Megijesztettél.

- Már bocsánatot kértem. Sajnálom, hogy nem tudtam uralkodni magamon – ekkor könnyei eleredtek. – Sajnálom, hogy másfél éve kedvellek, és az utóbbi hetek után úgy érzem, végleg beléd szerettem. Sajnálom, hogy nem vagyok lány, hogy úgy könnyebb legyen neked. Sajnálom, hogy élek!

- Idióta! – förmedt rá, s odasétált, hogy karon csípje. – Hogy mondhatsz ilyet?

- Talán nincs igazam? – fordult hátára, s a fiú szemeibe nézett. – Nem lenne neked jobb, ha én nem is léteznék?

- Nem!!!

- Tessék?

- Azt mondtam, nem! Habár azt tetted velem... - sütötte le szemeit, miközben elpirult -, én nem haragszom rád. Megijedtem egy kicsit tőled, de nagyobb részt inkább magamtól.

- De miért?

- Mert az a csók – suttogta -, nem undorított.

- Tényleg? – ámult el.

- Persze furcsa volt egy kicsit – fordult el zavartan.

- Kuro-kun, jól gondolom, hogy neked az volt az első csókod?

Kanashima erre még jobban elpirult.

- És, ha igen, akkor mi van? – háborodott fel. – Talán baj?

- Nem – mosolyodott el. – Örülök, hogy én kaptam meg, csodálatos volt.

- Hülye – motyogta -, ne mondj ilyeneket itt!

- De ez az igazság.

- Akkor se - ült le az ágy szélére. – Ez olyan zavarba ejtő.

- Ezek szerint – fogta meg kezét -, nem bánnád, ha melletted maradnék?

- Nem tudom. Még olyan zavaros ez az egész.

- Nem kell félned, mostantól nem fogok semmit sem tenni – mosolyodott el. – Nem akarlak elveszíteni.

- Én csak... - motyogta félszegen -, egy kis időt kérek.

- Hah? Mégis mire?

- Hogy átgondoljam, mit is érzek... irántad – suttogta.

- Ez azt jelenti... - ámult el -, hogy talán van rá esély, még, ha minimális is, hogy... hogy többet érzel irántam, mint barátság?

- Nem tudom – pirult el. – Még sose voltam szerelmes, így nem tudom, milyen is lehet. Viszont abban biztos vagyok, hogy nagyon fontossá váltál számomra – motyogta félszegen.

- Ezt nem hiszem el – kezdtek el ismét potyogni könnyei, majd szabad karjával eltakarta szemeit -, ez olyan, mint egy álom.

- De még semmi nem biztos...

- Tisztában vagyok vele, de csupán a gondolat, hogy talán belém szerethetsz... szívszaggatóan jó érzéssel tölt el. És ne aggódj, ha vissza kell utasítanod – tette hozzá később -, azt is elviselem, csak ne szakítsd meg velem a kapcsolatot! Melletted akarok lenni, még, ha csupán barátként szeretsz is.

- Rendben, csak ne sírj! – szorította meg kezét.