Miután megtudta Kanashima titkát, minden megváltozott. Úgy érezte, többé nem hagyhatja, hogy valami szörnyűség történjen vele. Meg akarta óvni, akár az élete árán is.

A kapcsolatuk is bensőségesebbé vált. Kedvese fokozatosan engedett fel. Ő pedig minden lehetőséget kihasznált, hogy kimutassa iránta érzett szerelmét. A tetőn folyton átkarolta baljával, miután megebédeltek, a buszon leültek a leghátsó sorba, s nem engedte el kezét, otthon, miután átvészelte a matektanulást, egyfolytában csókolgatta, s szerelmes szavakat suttogott fülébe.

Habár kedvese kezdte túltenni magát a történteken, segíteni akart neki, hogy könnyebben menjen, így, mikor ő ment el hozzá, s anyja nem volt odahaza, megkérte, mutassa meg magát. Eleinte olyan félénk volt, mint a legelső alkalommal. Nem tett mást, csak kigombolta ingét, s szégyenkezve elfordította fejét. Ő pedig ledöntötte az ágyra, s kényeztetni kezdte. Először semmi mást nem csinált, csupán fejét mellkasára hajtotta, s hallgatta szívverését, aztán apró csókokat lehelt nyakára, s egy kicsit lejjebb is. A fiú minduntalan megállította, habár érezte, jólesik neki mindez. De nem sietett, várt, s minden egyes alkalommal egy kicsit tovább ment.

Aztán elérkezett a féléves évfordulójuk. Épp szünetre esett, s ennek nagyon örült. Habár nem szólt neki, különleges dolgokkal akarta meglepni. A gesztust, hogy az ebédpénzét folyton buszjegyre költötte, viszonozni szerette volna. Meg akarta köszönni azt a sok szép hónapot, amit együtt töltöttek, s remélte, még százszor annyit fognak egymás mellett leélni. Nem, még az is kevés lenne. Nem ötven évet, egész életét vele akarja leélni.

Reggel korán kelt. Előkészítette a jegyeket, s elegendő pénzt, hogy ajándékot is tudjon venni, ha meglát valami Kanashimához illőt.

Nem akart annyira előreszaladni, de reménykedett, hogy netalántán történni fog köztük valami. Az utóbbi pár héten szerelme egyre könnyebben nyílt meg neki, mind lelkileg, mind testileg. Ha a hétvégén náluk járt, már láthatta rövid ujjú pólóban, s rövidnadrágban is, amit csak a lakáson belül mert viselni.

Nagyon büszke volt rá. Így, mikor a szobába rejtőztek, azonnal csókolgatni kezdte szabadon lévő karjait, s lábait ujjaival cirógatta végig. Azok az ártatlan reakciók teljesen feltüzelték. Kanashima arca megannyiszor pirult el, ajkait minduntalan harapdálta, hogy elfojtsa hangját. Kíváncsi volt, milyen lehet, miközben a magáévá teszi. Vajon még ennél is vadítóbb lenne? Biztos volt benne.

Ezért is bújta a netet, s anyagot gyűjtött. Míg egyedül volt a házban, próbálta kideríteni, hogyan is működik mindez két férfi között. Az első videó láttán leesett a székről. Nem akarta elhinni, hogy Azt kell majd betennie Oda. Megijedt, nem fog-e fájni szerelmének. Halványan éltek benne emlékek, hogy milyen szörnyű volt, mikor a nagy dolgát végezte, s az olyan vastag volt, hogy alig akart kijönni. Ha neki olyan borzalmas volt, milyen lehet majd Kanashimának, ha ő ki-be húzogatja? Aztán tovább olvasott, s nézelődött. Praktikákat talált: síkosítót, kényeztető mozdulatokat, melyekkel a másiknak igen is jó érzést lehet szerezni.

Minden egyes héttel okosabb lett, s mire elérkezett a féléves évfordulójuk, úgy vélte, ha kedvese is elérkezettnek látja az időt, hogy közösen veszítsék el, mindennél jobban fog igyekezni, hogy mindketten felettébb élvezzék majd a dolgot.

Mikor délelőtt megérkezett a lakás ajtaja elé, megtorpant. Hiába jártak, ez volt az első alkalom, hogy randizni mentek. Rengeteg időt töltöttek együtt, ez mégis más volt.

Kopogtatására Kaneko nyitott ajtót, meleg mosollyal üdvözölte. Imádta ezt a nőt. Mióta az az eset történt, ő is megnyugodott kissé. Mikor kettesben voltak, elmondta, mennyire bántja, hogy fia miatta sérült meg. Hiába próbálta elmondani, Kanashima nem őt okolja, látszott rajta, hogy habár titkolja, igenis mély nyomokat hagytak benne a történtek. Bele sem mert gondolni, milyen lehetett egy szem gyermeke ágya mellett ülni, s azon aggódni, életben marad-e. De ezt a témát a fiú előtt inkább nem hozták fel. Mindketten elhalmozták szeretetükkel, s úgy látszott, ez boldoggá teszi őt.

Kanashima épp magára kapta farmeringét, s elkezdte begombolni. Mihint befejezte, odasétált hozzá, s megcsókolta, anyja szeme láttára. A nő nem fintorgott, hanem elmosolyodott. Tudta, milyen félénk tud lenni fia, s az, hogy ilyen közvetlen, igazán nagy szerelemről árulkodott. Sasayaki meglepődött kissé, még sosem csókolóztak ezelőtt Kaneko előtt, de megnyugodott, mikor mosolyogni látta. Ha nem más, egy szülő mellettük áll.

Kézen fogva indultak lefelé a lépcsőn, mivel senki nem volt a közelben. Kanashima nyugodt volt, arca békés, szemei tündököltek. Sasayaki folyton elképedt, mennyire el tudta varázsolni akár egyetlen pillantásával, vagy mosolyával.

Mikor kiléptek a bejárati ajtón, elengedték a másik kezét, de szorosan egymás mellett haladtak, hogy ujjaik alkalomadtán összesimulhassanak. Az első helyszín a Tropicarium volt. Már jártak itt családjával, tudta, a látvány gyönyörű.

Kanashima szemei csillogni kezdtek, ahogy az akvárium közelébe lépett. Apró, színes halacskák úszkáltak jobbra-balra, aztán nagyobbak is feltűntek, szintén színpompásak. Míg a fiú tátott szájjal figyelte őket, szerelme szemei könnybe lábadtak. Ha most egyedül álltak volna ott, azonnal átöleli, sőt, addig tartotta volna karjaiban, míg el nem múlik a világ.

Körbejárták az egészet, nem kis örömet szerezve ezzel Kanashimának. Mikor kijöttek, szinte szárnyalt a boldogságtól. Le se tagadhatta volna, hogy életében először járt ilyen helyen. Ártatlan reakciói, csillogó tekintete, kipirult arca még a járókelőket is elbűvölte. Mikor Sasayaki ezt észrevette, enyhe féltékenység lett rajta úrrá. Aztán, mikor kedvese rámosolygott, rájött, mindez alaptalan, hiszen Kanashima szíve már foglalt.

Délután, hogy enyhe éhségüket csillapítsák, véletlenül, habár valójában Sasayaki terve volt, benéztek az éppen ott lévő cukrászdába. A lényeg ugyanaz volt, mint múltkor, ismét mosolyt varázsolni kedvese arcára egy kis édességgel. Az előzővel ellentétben a csokitortából kért. Ki akarta tapogatni, milyeneket szerethet, hiszen pár hét múlva születésnapja lesz, s ezzel is meg akarta lepni.

Kanashima boldogan ízlelgette a falatokat. Ahogy nézte sugárzó arcát, megfogadta, mihelyt saját munkája lesz, minden héten visz majd haza neki, és saját maga fogja etetni, hogy még közelebbről láthassa ezt a mosolygó arcot, s ha ahhoz támad kedve, márpedig biztos fog, azonnal megcsókolhassa, vagy netán óvatlanul megcsúszik majd a keze, s kedvese arca süteményes lesz, akkor pedig az ő feladata, hogy lenyalogassa.

- Sasayaki – szólalt meg szerelme –, te nem eszel?

Döbbenten látta, hogy míg ábrándozott, ő már meg is ette a sajátját.

- Most nem vagyok annyira éhes – mosolyodott el. – Megfelezzük?

Kanashima boldogan bólintott. Miután átrakta neki a felét, akár egy édes gyermek, rávetette magát. Olyan szívfájdítóan gyönyörű látvány volt, hogy kedve lett volna sírni. Remélte, még sok ilyenben lesz része.

Aztán sétáltak a város szívében húzódó parkban. Mit nem adott volna, ha kézen foghatja, ha megcsókolhatja. De így is szívmelengető érzés volt. Andalogni, s látni, kedvese milyen nyugodt és boldog mellette.

A nap kezdett nyugovóra térni. Mivel hozzájuk nem vihette, hiszen a családja még nem tudott semmiről, úgy beszélték meg, hogy Kanashimáéknál vacsoráznak kettesben, mivel anyjának be kellett mennie éjszakára. Úgy gondolta, ezt is a sors akarta így.

Vettek néhány készételt, s nekiültek. Nem oltották fel a villanyt, helyette Sasayaki gyertyát gyújtott. Szerette volna romantikusabbá tenni az estét. Remélte, nem lesz túl nyálas, de kedvesének nagyon tetszett. Nem tudta, érzi-e azt a meghittséget, amit ő, de mikor asztalon lévő kezéhez ért, s megfogta, elmosolyodott. A gyertya lángjai szemének különös csillogást adtak, mely arról árulkodott, mennyire boldog.

Mikor végeztek, a tányérok a mosogatóba kerültek, Kanashima épp nyitotta volna a csapot, hogy elmosogasson, mikor kedvese hátulról átölelte.

- Mi az? – kuncogott vidáman.

- Szeretlek – hallatszott Sasayaki remegő hangja.

- Én is szeretlek – fogta meg testét körülölelő karját.

- Sosem hagylak el – mondta oly elszántan, mintha az lenne élete legfontosabb ígérete.

- Remélem is – kuncogott ismét. Aztán kedvese elengedte, s ő megfordult. A félhomályban nem látta tisztán, de mintha egy csík húzódott volna arcán. Mikor ujjaival hozzáért, megbizonyosodhatott róla, hogy az valóban könny. Meghatódott. Csodálatos napot töltöttek együtt. Annyi érzés kavargott benne, hogy megszámlálni sem tudta. A szerelem, melyet hónapok óta érzett, még mindig nem tetőzött be. Minden nap újra és újra rá kellett jönnie, egyre jobban szereti őt. Tudta, furcsa egy kapcsolat, de már nem volt képes elképzelni, hogy egy lány legyen mellette. Sasayaki olyanná vált számára, akit soha az életben nem akart elveszíteni. Még fiatalok voltak, de volt egy olyan érzése, ez a kapcsolat talán tovább fog tartani, mint gondolnák. Legalábbis ő azon lesz, hogy működjön.

Ahelyett, hogy letörölte volna a cseppeket, csókjával tüntette el őket.

- Nem szeretem, ha sírsz.

- De most nem tudom abbahagyni.

- Ez esetben meg kell állítanom őket, igaz? – mosolyodott el, s lassan ajkaira simult.

Szerelme először lágyan viszonozta, aztán egyre szenvedélyesebbé vált. Átkarolta derekát, s erősen szorította magához. Ez mindig jólesett neki. Érezni testének közelségét, forró leheletét, s most ezek mind kábulatba ejtették. Jól tudta, mit szeretne, amit ő is, hogy testük végre eggyé válhasson.

De annyira félt. Tapasztalatlanok, főleg ő, ráadásul a teste... Hiába mutatta meg egyre többször, még mindig némi rossz érzéssel töltötte el, hogy így kell látnia. Mégis, amit művelt vele, olyan csodálatos volt, az apró simogatások és csókok... Szívesen viszonozta volna őket, de olyan zavarba ejtőnek találta. Ám tudta, ha elérkezik az ideje, úgyis ráveszi magát. Talán most van itt az idő...

Zihálva húzódott el, majd megfogta Sasayaki kezét, s maga után vonta. Amint beértek a szobába, vetkőzni kezdett, de a fiú megállította.

- Megengednéd? – suttogta, mire ő bólintott.

Lassan gombolta ki az inget, először nem vette le, csupán széttárta, s az ablakon beszűrődő holdfényben csodálta kedvesét.

- Mit csinálsz? – pirult el Kanashima.

- Csak az emlékezetembe akarok vésni minden egyes pillanatot. Amikor megcsókollak – s ekkor ajkaira simult -, mikor simogatom a bőröd – s lágyan cirógatni kezdte mellkasát. – Talán baj?

- Nem – motyogta remegve.

- Talán jobb lenne, ha az ágyon folytatnánk – súgta fülébe.

- Igazad van – suttogta, s leült rá.

Sasayaki ledöntötte, majd felé térdepelt, s apró csókokat nyomott bőrére. Először nyakára, majd mellkasára, aztán nyelvével játszadozni kezdett a mellbimbókkal.

- Mit művelsz? – lepődött meg.

- Meg kell tudnunk, hogy mi a jó neked – kuncogott. – Úgyhogy te csak maradj így, és élvezd, amit csinálok!

- Rendben – mosolyodott el. Ez a Sasayaki... Nem is várt tőle mást.

Ahogy szerelme ajkai feltérképezték azt, mit még mindig szégyellt, furcsa bizsergés járta át. Hasonló volt ahhoz, amit az utóbbi hónapokban érzett, ha kedvese hozzáért, de ez más volt, erősebb.

Észrevétlenül túrt Sasayaki hajába, s a gyönyörtől felnyögött.

- Végre hallhatom a hangodat – kuncogott édesen, majd lejjebb csúszott. Kigombolta nadrágját, s lehúzta róla. Kanashima kábultan nézett rá. – Gyönyörű vagy.

- Ne mondd ezt! – fordította el fejét zavarában.

- Még most sem hiszed el? – sóhajtotta. – Talán ez meggyőz, mennyire kívánatos vagy - súgta fülébe, s megfogta a fiú kezét, majd saját nadrágjához érintette. – Ugye tudod, mit jelent ez?

- Sejtem – motyogta.

- Csak sejted? – csókolta meg, aztán megsimogatta szerelme ágyékát. – Mi a baj? – lepődött meg. – Te talán nem kívánsz engem?

- Mi??? – nézett rá ijedten.

- Ez – simította meg még egyszer – nem áll, pedig próbáltalak kényeztetni – morfondírozott.

- Én... Én... - hebegett -, csak félek egy kissé – vallotta be.

- Csak ezért? – sóhajtotta megkönnyebbülve.

- Ühüm – bólintott zavartan.

- Ne aggódj, utánanéztem, és tudok néhány tippet, hogy hogyan szerezzek neked örömöt.

- Te nem félsz? – kérdezte halkan.

- Dehogynem – mosolyodott el -, de ez csak természetes. Szeretném, ha minél jobban éreznéd magad. Ha nem akarod, hogy azt tegyük, majd próbálkozunk vele legközelebb. Nekem már annyi is elég, hogy veled lehetek.

- Nem – motyogta -, én is akarom.

- Akkor ne ijedj meg, bármit is csinálok! Rendben?

- Igen – bólintott.

Lehúzta Kanashima alsóját, s elővillant lankadt férfiassága. Ez nem tetszett neki. Az övé már készen állt, de így nem igazságos. Olvasta, az első nagyon szokott fájni. Ha nem szerez örömöt előtte, akkor szerelmének csupa rossz élménye marad majd, és nem akar vele lenni többé. Ezt semmiképpen nem szerette volna.

Óvatosan ujjai közé fogta, s először hüvelykujjával simogatta meg csúcsát. Nem telt bele egy perc, Kanashima zihálni kezdett.

- Sasayaki, ez egyre...

- Semmi baj - kuncogott -, már kezd keményedni.

Magának már sokszor csinálta, persze nem ilyen finoman, de szerelmének érzéki kényeztetést akart nyújtani. Nem tudta biztosra, de úgy gondolta, kedvese még így sem szerzett örömet magának. Ezen segíteni akart.

Az egyik videóban meglepő dolgot látott. Az egyik férfi bekapta a másikét, és mozgatni kezdte a fejét le-fel. Az a kép kicsit sokkolta. Nem tudta elképzelni, hogyan képes valaki olyat tenni, és most itt térdepelt, kezében kedvese egyre csak merevedő férfiasságával, s nem undorodott attól a gondolattól, hogy a szájába vegye. Tudta, nem lenne rá szükség, de mi van, ha azt még jobban élvezné, ha attól még jobban ellazulna?

A másik pillanatban megnyalta csúcsát. Kanashima azonnal felnyögött. Tehát tényleg ilyen nagyszerű érzés. Újabb kísérlet, most megpróbálja bekapni... Megtette. Különös volt, de az a hang, mely eljutott füléig, biztosította, mindent jól csinál. Azt hitte, nem lehet szebb hangokat kicsalni belőle, de nagyot tévedett. Olyan vágygerjesztően nyögött fel, ahogy elélvezett, hogy szinte maga sem tudta tovább visszatartani. De megtette. Nehezen, de sikerült.

Kanashima kifáradva feküdt előtte.

- Jó érzés volt? – mosolygott rá.

- Igen – pirult el.

Pár percre csókban forrtak össze, aztán idejét látta, hogy előkészítse kedvesét.

- Akkor most lazíts, mert az ujjaimat olyan helyre kell dugnom, ahol még nem jártak.

Kanashima először fel sem fogta, mit akart ezzel mondani, aztán érezte, amint valami a hátsójánál matat.

- Mi ez? – ijedt meg.

- Mint mondtam, az ujjaim. Nyugodj meg, próbálok kíméletes lenni, csak lazíts!

De a fiú nem tudott megnyugodni, így, míg ujjaival próbált beléhatolni, jobbjával ismét kezelésbe vette férfiasságát. A terv hatott, első ujja becsusszant. Mozgatni kezdte körbe-körbe.

- Sasayaki – nyögött fel -, ez olyan furcsa.

- Ne foglalkozz vele, mindjárt jobb lesz... elvileg – harapta el a mondat végét.

- Ez annyira... Ah! – rándult meg teste, mikor Sasayaki ujja egy bizonyos ponthoz ért.

- Itt jó érzés? – kérdezte kíváncsian.

- Ezt... - zihálta -, ne csináld... - de a fiú újból megérintette. – Ne!!! – nyögött fel, s a következő pillanatban elélvezett.

- Ez csodálatos – mosolyodott el. – Azt hittem, egyszer sem foglak tudni kielégíteni, de már kétszer is sikerült.

- És azt hiszed, ez olyan jó? – hallatszott kétségbeesett kérdése.

- Hah?

- Szerinted olyan jó, hogy egymás után megyek el, míg te nem élvezed?

- Tévedsz – kuncogott –, nagyon is élvezem. Erre pedig szükség van, hogy ne fájjon majd annyira, ha beteszem. Tudod, nem szeretném, ha az első rossz lenne neked. Még sosem csináltam, és nem akarok csalódást okozni.

- Szerinted ezek után csalódni fogok? – förmedt rá.

- Remélem, nem.

- Idióta – sóhajtotta. – Mire vársz még?

- Csak még egy kicsit bírd ki! Két ujj, és beteszem. Rendben?

- De ha nem, akkor magam ülök rá – gúnyolódott.

- Valaki milyen vicces kedvében van – kuncogott, s becsúsztatta még egy ujját.

Ahogy nézte Kanashima holdvilágította arcát, megborzongott. Két éve ismerte meg, s most itt tartanak. Olyan hihetetlen. Most már nem bánta, hogy béna volt matekból, ez hozta össze őket, de többé nem lankadhat a figyelme. Még van egy évük, s utána egyetemre mennek. Habár még nem mondta a fiúnak, de ugyanarra akar majd jelentkezni, amelyikre ő. Mostantól nem téveszti szem elől. Ezért is fog úgy tanulni, mint még soha. Ha ez kell, hogy továbbra is nap mint nap láthassa, megteszi. Nem tudta, mit hoz még az élet, de esze ágában sem volt akár csak napokat külön tölteni tőle.

- Sasaya... - nyögött fel, s ezzel visszarántotta a valóságba.

- Valami baj van? – nézett rá érdeklődve.

- Nem bírom tovább – zihálta. - Ha nem teszed be..., tényleg muszáj leszek...

- Értettem – kuncogott. – Bocsáss meg, hogy ennyire megvárattalak, de a te érdekedben tettem.

Egy utolsó csókot nyomott szerelme szíve felé, aztán elővette még mindig merev férfiasságát, majd beléhatolt. Kanashima nem ordított fel a fájdalomtól, ezt jó jelnek tekintette, talán mégsem fájhat annyira. Ami saját élvezetét illeti, ahhoz semmi nem volt fogható. Szerelme teste, ahogy az övéhez simult, s erős szorítása, mely magába szívta...

- Mozoghatok? – suttogta.

- Igen – bólintott, mire ő mozogni kezdett.

Nem hitte, hogy létezik ilyen gyönyör. Egyesülni a szeretett személlyel, akit az életénél is fontosabbnak tart... hihetetlen volt. Ahányszor Kanashima felnyögött, annyiszor kívánta azt, hogy sose érjen véget, se az éjszaka, se a szerelmük. Nem bánta, hogy meleg, örült neki, mert így rátalálhatott élete szerelmére, akinél nem is találhatott volna jobb társra.

Pár perc múlva teste megfeszült, s kifulladva dőlt rá kedvesére.

- Gyors voltam? – kérdezte.

- Nem – ölelte át -, pont jó volt – kuncogott, s homlokon csókolta. – De legközelebb én jövök.

- Rendben – mosolyodott el, majd fejét kedvese mellkasára hajtotta -, de akkor sokat kell majd tanulnod.

- Ó, szóval a tanítványból tanár lesz? – viccelődött szerelme.

- Úgy látszik – ásította. – Szeretlek.

Én isszeretlek – ölelte át szorosan, s pár perc múlva mindketten elszenderedtek.