Az élet egyre csodálatosabbá vált mindkettejük számára. A korrepetáló órák továbbra is megmaradtak, csupán a számuk öt napról háromra csökkent. Habár Sasayaki ennek korántsem örült, tudta, meg kell tennie, mert közeledett a matematikaverseny, s Kanashimának tanulnia, gyakorolnia kellett.

Az ilyen napokon, utolsó óra után, behúzta a mosdóba, s addig nem eresztette el, míg szerelme könyörögni nem kezdett azért, hogy hagyják abba, nehogy meglássa őket valaki. Nehezen, de megtette. Elengedte, de cserébe mindig kért valamit: Kanashima ölelje át, vagy adjon neki csókot, mondja el, szereti-e még, melyre minden egyes alkalommal igen volt a válasz. Így nagy nehezen, de eleresztette, várva a másnapot, melyen újból láthatják egymást.

Az, hogy a prefektúrai ("megyei") döntőn átmegy, természetes volt, eddig is gond nélkül sikerült. Az országos döntő volt a nagy falat. Számtalan tehetséges fiatal vett részt rajta, a legjobbak közül is a legjobbak.

Azon a reggelen, mikor indulni kellett, Sasayaki ismét bevonszolta a mosdóba, ám nem támadta le, helyette megfogta bal kezét, s egy picinyke medált rakott bele, mely egy láncon függött.

- Tudom, hogy nincs szükséged rá – mondta mosolyogva -, de szeretném, ha ez nálad lenne. Ezt szoktam viselni a versenyeken.

Kanashima szótlanul állt előtte, majd hirtelen csókot nyomott ajkaira, s kiviharzott.

- Akkor ezt köszönömnek veszem – kuncogott, s elindult kifelé.

Mikor Isa-senseijel megérkeztek a tokiói egyetem épületéhez, mely a matematika versenynek adott helyet, elfogta az izgalom. Tavaly is így érezte magát, de most némi szorongás is vegyült bele. Habár nem mondta el Sasayakinak, sokkal kevesebbet tudott készülni, mint előző évben. A korrepetálásra szánt pár órát nem akarta lemondani. Tudta, milyen fontos ez szerelmének, és számára is az volt. Legbelül érezte, ez nem úgy fog sikerülni, ahogy szeretné.

Mikor beléptek az aulába, hatalmas tömeg fogadta őket. Nagyrészük tanuló volt, de rengeteg felnőttet, valószínűleg tanárt, is lehetett látni. Mindenki zsibongott, ők is izgultak, hogyan alakul a nap.

Lassan beterelték őket egy előadóterembe, s leültették őket, oszloponként változtatva a három évfolyamot. Miután helyet foglaltak, s az óra kilencet ütött, kezdődhetett a verseny.

Kanashimának hat feladatot kellett megoldania két óra alatt. Az első ötöt meglátva elmosolyodott, tudta, minden nehézség nélkül menni fog, de a hatodiknál már lebiggyedtek ajkai. Talán mégsem lesz olyan egyszerű, mint gondolta.

Egy óra alatt elkészült az öt feladattal, levezetett mindent, amit kellett, ábrázolt, leírt, amit csak lehetett. A másik órát a legnehezebbre szánta. A piszkozati lapok egyre csak gyűltek, s az idő vészesen fogyott.

- Tíz perc – szólalt meg a felvigyázó.

Kanashima megdermedt. Még közel sem járt a megoldáshoz. Sikerült elkezdenie, de a felénél megakadt, és sehogy nem tudott tovább haladni. Utolsó perceiben leírta a beadandó lapra az addig megkapott eredményeket, s a sípszó megszólalásakor letette a tollat.

Megbukott. Próbált küzdeni, mindhiába. Nyakában ott lógott szerelme medálja, de még az sem segített. Teljesen letört. Úgy érezte, szégyent hozott édesanyjára, az osztályra, az iskolára, tanárára, Sasayakira, de legfőképp önmagára. Könnyei már majdnem eleredtek, miközben kifelé araszolt, de a semmiből előtűnt Isa-sensei.

- Kuro-kun, hogy sikerült? – kérdezte boldogan, ám amint meglátta szenvedő arcát, lelombozódott.

- Sajnálom, sensei – motyogta, s a nem messze lévő mosdó felé szaladt.

Még két órát kellett várniuk az eredményhirdetésre. A helyivel és a prefektúraival ellentétben itt azonnal kijavították a teszteket. Délig az egyik WC-be zárkózott, s könnyeit próbálta visszatartani, kevés sikerrel. Aztán a mellkasához ért, s érezte a bőréhez nyomódó medált. Szerette volna, ha Sasayaki vele jön, de nem lehetett. Most mindennél jobban szüksége lett volna rá. Az érintésére, az ölelésére, a csókjára. Ha ő vele lenne, nem érezné olyan rosszul magát, meg tudná nyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, de érezte, hogy az lesz.

Mikor az óra delet ütött, Isa-sensei bement, s őt hívogatta. Amint kilépett a fülkéből, a férfi elmosolyodott.

- Semmi okod a szomorúságra – próbálta vigasztalni. – Idáig eljutni is hatalmas teljesítmény.

- Tudom – motyogta –, de bizonyítani akartam – suttogta. – Úgy, mint tavaly.

- Mi így is büszkék vagyunk rád – fogta meg vállát.

Ez egy cseppet megnyugtatta. Kimentek az aulába, s leültek az egyik padra, majd Isa-sensei hirtelen eltűnt, s később két szendviccsel tért vissza.

- Tessék – adta oda az egyiket. – Az izgalomtól biztos megéheztél.

- Köszönöm, sensei – vette el, s beleharapott, habár semmi étvágya nem volt.

Egy órakor az aulában évfolyamonként felsorakoztak a diákok, s az emelvényt nézték, ahol egy professzor épp a kezében tartott papírlapról kezdte el felolvasni a záróbeszédet. Kanashima alig figyelt erre, már az elején nagyon hasonlított az előző évire. Aztán, pár perc múlva, két, öltönyös férfi állt meg a felolvasó mellett. Az egyik kezein érmek lógtak, a másik a helyezettek nyakába akasztotta őket.

- Az első évfolyamból szeretettel gratulálunk Kobayashi Taronak az országos versenyen elért harmadik helyezéséért... - Ez még nem érdekelte. Egyre feszültebb lett. Még két tanuló ment ki, s vették át az érmet. – A második évfolyamból szeretettel gratulálunk Takahashi Kannának az országos versenyen elért harmadik helyezéséért... - Már alig bírt állni. Lehet, hogy még az első háromba se jutott be? Szíve őrült vágtába kezdett. Azt hitte, ott esik össze. – Gratulálunk a második helyezettnek, Kuro Kanashimának.

Szintén tapsvihar, de ez nem dobta fel. Mint egy robot, lépdelt az emelvény felé. Amint felért rá, meghajolt, s a nyakába akasztották az érmet. Nem érzett boldogságot. Bizonyítani akart, de elbukott. Ennek ellenére Isa-sensei boldogan mosolygott rá, s vidáman tapsolt.

A visszaúton nem volt kedve megszólalni. Tanára ezért bekapcsolta a rádiót, s azt hallgatták, míg vissza nem értek az iskolába. Mire megérkeztek, már az utolsó óra is véget ért. Isa-sensei még egyszer gratulált neki, aztán hagyta, hogy kiszálljon, s elinduljon hazafelé. Az iskola kapujában azonban valaki állt. Mikor közelebb lépett, s felismerte, ki az, rohanni kezdett felé. Amint odaért, a karjaiba vetette magát, nem törődve az utcán lézengő emberekkel.

- Mi a baj? – kérdezte aggódva.

- Szörnyű volt – remegett meg hangja.

- Semmi baj – kezdte el simogatni hátát, majd felajánlotta, hogy menjenek el hozzájuk, s mondja el, mi történt.

A buszon se szólalt meg, de rosszkedve némileg javult. Sasayaki végig fogta a kezét, s ez némileg megnyugtatta. Amint a szobájába értek, a fiú megcsókolta, ő pedig nem ellenkezett, erre vágyott, mióta befejezte a tesztet. Aztán elengedte, leültette, s rávette, meséljen.

Kanashima letörten kezdte el mondanivalóját. Elmesélte, az eleje nagyon jól ment, de a vége kifogott rajta. Aztán elővette az érmet, mire Sasayaki felkacagott. Nem értette, miért.

- Ezért vagy letörve? – kérdezte nevetve, mire a fiú képe durcássá változott, s azonnal felállt, hogy elhagyja a szobát. Szerelme azonban megállította, majd magához húzta. – Tudod, most büszkébb vagyok rád, mint valaha. Tudom, hogy te mindent megtettél. Ráadásul nekem is segítened kellett. Kérlek, ne magadat hibáztasd, hanem engem!

- Bolond, azt sose tenném – motyogta.

- Akkor felejtsd el, hogy magadat okolod – csókolta homlokon. – Gondolj arra, mennyire szeretlek, és milyen boldog vagyok, amiért az ország második legjobb matekosa a szerelmem.

- Tényleg büszke vagy rám? - suttogta.

- A legbüszkébb – mosolygott rá, majd lassan ajkaira simult.

Amint hazafelé ballagott, szerelme szavai jártak a fejében. Az utóbbi tíz évben a tanulás éltette, de rá kellett jönnie, Sasayaki lassan mindennél fontosabbá válik számára, talán még az életénél is.

Másnap mindenki gratulált neki, tanárok, diákok egyaránt. Senki se kérdezte meg, miért csak második lett, mikor tavaly első volt. Kedvese pillantásai megnyugtatták, s az ebédszünet alatt újabb lépésre szánta el magát.

- Szeretném, ha eljönnél hozzánk – mondta halkan.

Sasayaki úgy nézett rá, mint akit elvarázsoltak.

- Sabaki-kun – kezdett el csettintgetni a szemei előtt, mire végre magához tért. – Hallottad, amit mondtam?

- Azt hiszem – motyogta. – De jól hallottam? – ámult el. – Elmehetek hozzátok? – párásodott be tekintete.

- Ha szeretnél – pirult el.

- Természetesen – vigyorgott -, már hónapok óta várok rá.

- Bolond – sóhajtotta mosolyogva, majd nekidőlt a falnak. – Nem lesz olyan, mint a házatokban – tette hozzá később. – Nem élünk valami fényesen.

Ekkor Sasayaki megfogta a kezét, de nem nézett rá.

- Nekem nem számít, hol laksz. A lényeg, hogy szeretsz.

S délután izgatottan indultak el a panelházak felé. Kanashima nem hazudott, tényleg nem a legszebb környéken lakott. A panelház, melyben lakást béreltek, kívülről szépnek tűnt, legalábbis a többihez képest, de belülről a falak repedezetten fogadták az embereket, a festék már rég lekopott, a lift nyikorogva járt, ezért inkább a lépcsőn mentek.

Mikor beléptek a kicsinyke lakásba, Sasayaki meglepődött. El sem tudta képzelni, hogyan lehet ilyen kis helyen élni. Egy picinyke folyosó vezetett a fürdőbe, balra a konyha és Kanashima szobája, jobbra pedig a hálószoba helyezkedett el. Mikor épp jobban körülnézett volna, egyszer csak kinyílt az ajtó, ami előtt állt. A nő harmincas éveinek végén járhatott. Fekete haja kontyba kötve, barna szemei melegséget, s most egy kis meglepettséget tükröztek.

- Szia, anya – ölelte át a nőt kedvese.

- Szia, kincsem – csókolta homlokon. – Látom, elhoztad egy barátodat – mosolyodott el.

- Igen – bólintott félénken. – Remélem, nem baj.

- Dehogyis – kacagott fel. – Ez legyen a legkisebb problémánk. - Aztán Sasayakira nézett.

- Örülök, hogy megismerhetem – hajolt meg -, a nevem Sabaki Sasayaki. A fia osztálytársa és barátja vagyok.

- Én is örvendek, a nevem Kuro Kaneko.

A bemutatkozás után a konyhába mentek, hogy megkínálhassák egy kis innivalóval. Csak vizük volt, de mosolyogva fogadta el. Tudta, milyen nehezére eshet kedvesének feltárni helyzetüket, nem akart bármivel is fájdalmat okozni. Leült az asztalkánál lévő három szék egyikére, s kortyolgatni kezdte italát. Aztán Kanashima gondolt egyet, elrohant szobájába, s mégis elszaladt a közeli boltba egy kis ennivalóért.

Először csend állt be közöttük, majd Kaneko megszólalt.

- Tudod, te vagy az első, akit hazahozott – mosolyodott el. – Nagyon különleges lehetsz számára.

- Ő is az nekem – vágta rá azonnal.

- Ennek örülök – kuncogott. – Mesélte, hogy segít egy osztálytársának, gondolom, te vagy az.

- Igen, asszonyom, és rendkívül hálás vagyok. Kuro-kun nélkül most nem is tudom, hol lennék.

- Mostanában nagyon boldog – mesélte, ahogy öntött magának is egy pohár vizet. – Néha dúdolgat.

Sasayaki elpirult, amit a nő is észrevett.

- Netán miattad van?

- Remélem – suttogta.

- Szereted őt? – vágta hozzá a kérdést, amivel teljesen ledöbbentette.

- Tiszta szívemből – motyogta lesütött szemekkel.

- Ő is téged?

- Azt hiszem.

- Remélem, nem fogod megbántani.

- Eszem ágában sincs – emelte fel fejét. – Boldoggá fogom tenni, minden erőmmel ezen leszek.

- Kedvellek - kuncogott a nő.

- Örülök neki, asszonyom – mosolyodott el.

Aztán megkezdődött az ismerkedés. Miután elmondta, hol lakik, s hogy Kanashimával együtt buszoznak oda, a nő döbbenten nézett rá.

- Valami baj van, asszonyom?

- Nem – mosolygott rá. – Azt hiszem, a fiam tényleg szeret téged.

- Ezt most miért mondja? – pirult el.

- Tudod, mióta bekerült a Kenkyouba, mindennap adok neki egy kevéske pénzt, hogy ebédet vegyen, mert általában hajnaltól dolgozok, és nincs időm készíteni neki. Megfigyeltem, hogy sose vett ennivalót, helyette gyűjtögetni kezdte, hogyha majd felveszik az egyetemre, ne kelljen még többet dolgoznom, hogy támogatni tudjam. Mikor szóltam erről, azt felelte, nem szükséges az ebéd, nélküle is kibírja, pedig esténként farkaséhes volt, de nem akartam letörni az elszántságát. Felnőttként akartam kezelni. Az utóbbi hónapokban azonban nem tett le semmit. Nem tudtam, mire költheti, de gondolom, nem ebédre.

- Nem – rázta meg fejét. – Sose láttam, hogy hozna, ezért is vittem többet az utóbbi időben, hogy adjak neki.

- Akkor tudod, mire?

Gondolkodott egy percig, majd rávágta.

- Buszra – s szemei csillogni kezdtek. – Rám költötte ahelyett, hogy letette volna.

- Mindig a tanulás volt számára az első, de úgy látszik, elnyerted a szívét, ha minderre képesnek bizonyult.

- Én... én kifizetem, van zsebpénzem – habogott.

- Félreérted – kuncogott. – Csak tudatni akartam veled, hogy akárkiért nem tette volna meg. Nem állt szándékomban számon kérni rajtad. Kanashima lassan felnőtt férfi, maga is el tudja dönteni, hogy mire költ, és mire nem. Ha pedig egyetemre kerül, úgyis segíteni fogom, kerüljön bármibe. Csupán egyvalamit szeretnék tudni.

Sasayaki izgatottan figyelt.

- Nagyon boldognak tűnik, és ennek örülök is. De biztos vagy benne, hogy ki fogsz mellette tartani, ha fény derül a kapcsolatotokra, teszem fel a családod előtt?

- Az érzéseim komolyak – válaszolta elszántan. – Ha a szüleim elleneznék, hogy Kuro-kunnel legyek, érettségi után azonnal dolgozni mennék, hogy lakást bérelhessek, és együtt élhessek vele. Nem áll szándékomban elengedni őt soha. Gondoskodni akarok róla.

- Értem – mosolyodott el. – Úgy látszik, a fiam nem is választhatott volna jobb társat magának – s ekkor az ajtó becsapódott, majd Kanashima jelent meg. Kipakolt a kis táskából, majd felbontott egy kis nassolnivalót, s édesanyja engedelmével bementek a szobájába.

- Úgy látom, anya megkedvelt.

- Nagyon kedves asszony – kuncogott, miközben ő is leült az ágyra -, örömmel leszek a veje.

Kanashima meglepetten nézett rá.

- Talán beszéltél rólunk? – dermedt meg.

- Nem kellett – mosolyodott el.

- Ezek szerint mindent tud – sóhajtotta megkönnyebbülten. – Nem tudtam, hogyan mondjam el neki.

- Igen éles esze van, mellesleg azt mondta, látszik rajtad – s közelebb húzódott hozzá. – Szeretlek – suttogta, aztán ajkaira tapadt.

A fiú nem ellenkezett, ő pedig szorosan átkarolta. Nem akarta elengedni. Habár úgy érezte, szíve nem bír több érzést befogadni, mégis többet akart. Eddig beérte a csókokkal, de a teste immár másra is szomjazott. Ujjai elkezdték kigombolni Kanashima egyenruháját, amit a fiú észre sem vett, aztán az inge alá nyúlt.

- Ne érj hozzám! – kiáltotta rémülten, miközben ellökte magától.

Feje koppant egyet a falon. Mikor ránézett szerelmére, ő összekuporodva ült, térdeit átkarolta, s ringatni kezdte magát. Szemeiben félelem, sőt rettegés tükröződött.

- Ne érj hozzám, ne érj hozzám... - kántálta.

A következő pillanatban Kaneko rohant be, halálra rémülve.

- Mi történt? – kérdezte aggódva, aztán meglátta fia felsőjét.

- Sajnálom – habogott Sasayaki -, én tényleg nem akartam semmi rosszat.

- Sabaki-kun – mondta valamivel nyugodtabban -, kérlek, most menj haza!

- De én tényleg...

- Semmi baj, tudom, hogy nem te tehetsz róla. Majd én megnyugtatom.

Szedelőzködni kezdett. Még utoljára szerette volna megérinteni, de amint közeledni próbált, a fiú a falhoz lapult.

- Sajnálom – motyogta, s elhagyta a szobát.

A nő leült fia mellé, s magához vonta.

- Megijedtél, hogy látni fogja? – kezdte el simogatni hátát.

- Igen – suttogta.

- Egyszer meg kell neki mutatnod.

- De akkor el fogom veszíteni – kezdtek el potyogni könnyei.

- Ha tényleg szeret, elfogad úgy, ahogy vagy.

- De nem fog – fordult át szipogása zokogásba. – Tudom, hogy el fog hagyni.

- Nyugodj meg – csitította -, nyugodj meg!