Épp 2065. március 13.-a. volt. Ott álltam felfegyverkezve miközben vártam a parancsnok következő utasítására. Körülöttem halottak, haldoklók, kínkeservesen síró szerelmüket, gyermeküket elveszítők feküdtek a koszos, véres porban, omladozó épületek mellett. A síkítást és a halálhörgést már meg sem hallottuk, hozzászoktunk már a 17 év keserves háborúban. A felettünk repülő vadászgépek egymás után robbantak a levegőben és zuhantak rá egy-egy hatalmas épületre, melyek kártyavárként omlottak össze. Egy pillanat múlva egy hatalmas léghajó repült el lassan a város felett egy felvételt mutatva. A felvételen Karen Hammer, a 48-as világháború kirobbantója ült egy széken.

"-Jó napot emberek! - mondta könnyes szemekkel - Karen Hammer vagyok, a 48-as világháború kirobbantója és a világ nagyobb hatalmainak vezetője, - hallgatott el egy pillanatra, majd folytatta - egészen a mai napig. Sajnálom, hogy az emberiség túlnépesedése eddig fajult... Hivatalosan is megadom magam, a háborúnak vége."

Miután láttuk, ahogy Hammer lehajtja fejét, egy fekete maszkos férfi mögé állt és elvágta a torkát, majd a vérrel borított képernyőn egy hosszú szöveg jelent meg, mely arra kért minden embert, hogy menjenek haza, majd népszámlás céljából másnap jelentkezzenek a városuk polgármesterénél. Letettük a fegyvereket és akinek még volt hova, hazament. A népszámlálás utáni napon egy igen jó kiállású, magabiztos férfi állt a főterünkön lévő pódium mögé, ő volt mai vezetőink egyike Richard Callen, majd közölte, hogy az anno 10 milliárd emberből mára csupán 5 millió maradt. Még mindig emlékszem a barátaim és mások ledermedt, meglepődött arcára. A sok gyilkolás és rombolás közepette senkinek nem tűnt fel, hogy majdnem kiírtottuk magunkat a Földről. Néhány nappal később az emberek elkezdték újra építeni a házaikat, a nagy épületeket, a hídakat, azonban az egyik nap váratlan dolog történt a város szélén lévő faluban. Én is épp az egyik építkezésen dolgoztam, mire sikoltásra lettünk figyelmesek. Egy férfi bokladozott az utcán, majd miután közelebb ért hozzám úgy tűnt, mintha égési sérülései lennének, de tüzet nem láttunk sehol. Az akkor ott járőröző katonák megbénították és elvonszolták. Még aznap néhány órával később megjelent a város felett a léghajó, mely egy újabb hírről számolt be.

"-A mai nap során egy igen zavart, sebesült férfit hoztak be a járőröző katonák. A vizsgálatok során kiderült, hogy sugárzás érte, így további vizsgálatok alá vetették, majd mikor a tüdejét felnyitották, egy hatalmas, fekete gáz szállt fel belőle, melyet az ott dolgozók beszívtak és ezután a viselkedésük ösztönies lett, egymást kezdték ölni. Vezetőink úgy gondolják, hogy itt nem csupán sugárzásról, de egyfajta fertőző levegőről is van szó, melyet csakis az általuk kifejlesztett burával tudunk távol tartani. Úgy tartják a fertőző levegő és a sugárzás a háború következménye. A bura egyfajta energia mező lesz, mellyel távol tarthatjuk a sugárzást és a fertőző levegőt. A bura ma hajnalban fogja körbevenni a várost, ezért kérünk mindenkit, hogy a várost körülvevő falvakból gyűljenek a város főterére, majd a bura leengedését követőn jelentkezzenek a megadott helyeken. Köszönjük a figyelmüket."

Másnap hajnalban a burát leengedték. A várost mintha egy hatalmas fehéres buborék falta volna fel. Lassan elsétáltam, hogy megnézzem milyen. Megpróbáltam átnyújtani a kezem rajta, majd meglepődötten néztem, hogy sikerült. Míg a kezemet csodáltam, egy férfi rohant felém a burán túlról, mögötte egy hatalmas sárgás köddel. Ahogy rohant felém, azt hittem, hogy rám fog esni, de a hihetetlen energia mező megtartotta. Dörömbölt, de nem tudott átjönni rajta. Nem értettem, hogy én miért tudom átnyújtani a karom rajta, s ő miért nem. De míg ezen gondolkoztam a férfit elérte a sárga köd, majd a várost kikerülve távozott. Egy kis idő múlva, elszállt a köd és szemeim elé tárúlt a pusztítás amit maga után hagyott. A fák elsorvadtak, az égbolt sötét volt, és a bura mellett fekvő férfi teste is a felismerhetetlenségig égett.

-A sugárzás... - motyogtam magamban.

Ott álltam és csak néztem a néhány perce még zöld területet, ami mostanra már csak kietlen, fekete földes pusztaság lett.

Néhány nappal később a vezetőink új törvénykönyvet adtak ki, eltörölve az eddigit. A női nemet lealacsonyították. A törvény kimondta, hogy a nőknek nem szabad dolgozniuk, olvasniuk és tanulniuk is csak a férjeik írásos engedélyével lehet. Nem nézhettek a férfiak szemébe  és minden alkalommal mikor férfiak voltak jelen a lehető legnagyobb tisztelettel kellett beszélniük. Ha valaki nem tett ezeknek eleget, azt megölték.Ezzel akarták büntetni őket, amiért kirobbantották a háborút. Ez persze egyetlen nő hibája volt, de a férfiak többsége élvezni kezdte a hatalmát. Ezzel a törvénnyel egyidőben mindenkinek jelentkeznie kellett a legközelebbi kórházban, ahol mindenki tarkójába egy chipet raktak. Azt mondták, hogy az alacsony népességszám miatt beltenyészet alakult ki és, hogy mindannyian genetikailag gyengék vagyunk, de a város és a Vezetők érdeke, hogy minél tovább éljünk, a chip pedig a hátunkon végigfutva elér minden szükséges szervünkbe, testrészünkbe, így segítve az életünk és emelve a teljesítő képességünk. Attól a naptól kezdve minden született gyermeknek beeépítettek egy ilyet a testébe és minden lány gyermek apjának bűnhődnie kellett, melyet közmunka képében kellett eltöltenie. Ezek után az emberek tömegesen próbáltak átmenni a burkon, de egyik sem tért vissza. A Vezetők ezért éjjel-nappal őröket állítottak a burok mellé, hiszen az akkor 5 milliós népességből, kb. 2 millió megpróbált átszökni. Azt mondják, hogy többségük meghalt, de vannak akik azt pletykálják, hogy talán az erdőkben élnek, azonban én ezt nem hiszem, mivel az erdő, csak a te születésed után 10 évvel lett ilyen szép, kislányom. - mondta Rose arcának megsimitása közben. 

-De apa, miért volt a háború? - kérdezte az akkor 10 éves Rose Hale.

-Mert az emberiség elnépesedett, tönkretettük a Földet. A legtöbb helyen már nem lehetett megélni, mert a víz ihatatlan volt, nem voltak állatok, amiket megegyünk, vagy olyan forróság volt, hogy az emberek bőre leolvadt, vagy olyan hideg, hogy megfagyott. Egyedül ez a terület maradt élhető, ahol még a szennyezett vízből elő tudtunk állítani ihatót és még volt egy pár állat fajunk, amiket megehettünk. Sokan ezért el akarták foglalni ezt a helyet, viszont Karen Hammer, aki ekkor volt a vezetőnk tudta, hogy ennyi ember nem fér el egy haldokló bolygón, így háborúba kezdett a földért. Tulajdonképpen ha ő nem kezdi el a háborút, akkor ma már nem csak 3 millióan lennénk, hanem valószínűleg ki is haltunk volna, azonban sokan nem egyfajta megmentőként látják őt, hanem magának a gonosznak képzelik.

Rose már értette apja miről beszél, hiszem ezerszer és ezerszer hallgatta meg a történetet, de azt már 10 évesen sem tudta elfogadni, hogy a férfiak elnyomhatják őt. Véleménye soha nem változott meg, pedig már 2086-ot írtunk és Rose a következő napon töltötte a 18. születésnapját. A törvény kimondta, hogy minden nő, aki 18 évesen nem megy férjhez, halállal lakol, így akarták növelni a népességet, ami azonban ezen szabályozások ellenére is csak stagnált. 

A következő napon Rose 18 éves lett. Álmából lassan felkelve, kinyitotta a szemét, megdörzsölte és álmos léptekkel ment ki a nappaliba. Az édesanyja és édesapja már ott várták egy tortával. Miután Rose elfújta a gyertyákat, az ajtón kopogni kezdtek.

-Megjöttek. - mondta az anyja. 

Udvariasan kinyitotta az ajtót és köszöntötte a vendégeket. Rose szintén lehajtotta a fejét és habár nem volt ínyére a megalázkodás, nem tudta kik ezek az emberek, ezért nem akarta bajba sodorni a családját. A két férfi azonban megkérte őket, hogy nézzenek fel. Rose ekkor látta, hogy az egyik idegen egy kissé pocakos, ősz hajú férfi volt, míg a másik egy 30 év körüli, magas, szőke hajú, kék szemű, hófehér bőrű elnyomó. A szőke férfi lassan közelebb lépett Rose-hoz.

-Szia, Rose. Joseph Black vagyok, a holnapi naptól a férjed. Még gyönyörűbb vagy, mint a képeken. Mr. Hale azt hiszem kellemesen elleszünk a lányával. - fordult a lány apja felé mosolyogva miután szemügyrevette a közepes termetű, csinos, rózsaszín hajú lányt, kinek szépséges fehér bőréhez nagy barna szemek társultak.

Rose szemei kikerekedtek, szája tátva maradt. Ott állt és csak nézte a fehér bőrű idegent, aki azt állítja, hogy a férje lesz. Rose tudta, hogy ha 18 éves lesz, kénytelen férjhez menni, különben megölik, azonban azt nem tudta, hogy szülei már kiválasztották neki. Nem akart szégyent hozni rájuk, ezért engedelmesen fejet hajtott.

-Üdvözlöm, Mr. Black.

-Úgy látom a fiatalok ellesznek. - mosolygott a mellette álló öreg úr. - Lassan mennünk kell fiam, majd holnap látod őt a nagy napotokon.

Az idegenek lassan elköszöntek majd Rose anyja kikísérte őket. 

Miután anyja visszaért, Rose mérgesen nézett szüleire.

-Elmondanátok, hogy mi volt ez? Értem én, hogy 18 vagyok és meg kell házasodnom, de miért egy ilyennel? Legalább adtatok volna esélyt, hogy szerelembe essek.

-Kislányom, nem volt más lehetőségünk. Számos alkalmat adtunk, hogy párt találj, elvittünk különböző párkereső estekre is, de neked sosem volt senki elég jó. Értsd meg, hogy nem akarunk téged elveszíteni, így volt szerencsénk, hogy az utolsó pillanatban ez a férfi úgy gondolta, hogy elfogad feleségeként.

-Jaj, de kedves. Hát köszönöm, de inkább meghalok, minthogy engedjem, hogy ez az alak valaha is hozzámérjen! - kiáltotta, majd a szobájába zárkózott. Míg az ágyán összekuporodva sírt telefonja egyszercsak megrezzent. Brenda és Eric volt az. Brenda-t megint összeverte a férje, amiért véletlen a szemébe nézett, Eric apja pedig nagyban kereste fia jövendőbeli feleséget, nem sejtve, hogy az meleg. Rose a kilátástalanságtól vezérelve azt tanácsolta, hogy szökjenek el. Eric egyik barátja őrként dolgozott a burok mellett. Megbeszélték, hogy még aznap este elszöknek.

Az éjszaka közepén összegyűltek a város szélén, majd a burok felé indultak. 

-Álljon meg ott! - szólította fel őket a fiatal, jó képű őr.

-Én vagyok az, Eric Anderson. - lépett közelebb hozzá.

-Eric? -nézett hunyorítva a messze álló vékony, magas, szőkésbarna hajú, kisfiús arcú fiúra. - Mit keresel itt? 

-Megszökünk. - vágta rá.

-Micsoda? Megőrültetek? Kint meghaltok. 

-Akkor meghalunk, de inkább a halál, mint a mostani életem. - lépett előre Rose.

-Nem engedhetlek át titeket. - állt ellen az őr.

-Nézz rám. - lépett hozzá néhány centi közelségre Brenda. - Az egyik szemem alig bírom kinyitni, úgy szarrá vertek. A karom majdnem eltört ma és a testemet zöld kék és lila foltok takarják, szóval hidd csak el nekünk, hogy ha azt mondjuk, hogy inkább meghalunk, minthogy így éljünk.

Az őr Brenda-ra nézett. Szemével végigfutott a hosszú barna hajú lányon, kinek napbarnított bőre és gyönyörű arcra volt. Ruháival sem volt képes eltakarni, hogy milyen életet él. Az ütésnyomok beborították a testét.

-Ha átengedlek titeket, nem állhattok meg míg be nem értek az erdőbe. - mondta halkan az őr. - Tessék. - nyújtotta oda kését és fegyverét. - Ezek nélkül ne induljatok el.

-Rendben. Köszönjük. - mondta Eric, majd megcsókolta régi kedvesét, akit szülei már rég házasságba kényszerítettek. 

Az őr félreállt, így Rose, Brenda és Eric készen álltak, hogy vagy a jobb életbe vagy a keserves halálba lépjenek.