Ma nem mentem suliba inkább az árvaházban maradtam, persze ha akartam volna se engedtek volna el innen, ez volt a büntetés amiért verekedtem, de a tegnapi nap rosszabb volt. A szemem egész végig sajgott ott ahol Dave megütött. Persze az egész Morgen hibája, ha nem vesz rá arra a hülyeségre semmi bajom nem lenne.
- Miért vagy rossz kedvű Stevy? - kérdezte Morgen.
- Ezt most komolyan kérdezed!? Miattad monoklim lett, és az árvaházban is megkaptam a magamét. Biztos te is láttad.
- Igen láttam, reméltem hogy megvéded magad, hogy végre a sarkadra állsz, de te nem tettél semmit, semmit az égvilágon  - kiabálta dühösen és a szeme vörösen világított. Nem ijedtem meg tőle, láttam már ilyennek korábban is, csak nem velem szemben.
Emlékszem kiskoromban mindig tudta mire van szükségem, de ez már sajnos nem jellemző.
- De igen - mondta Morgen.
- Mi igen? - kérdeztem.
- Tudom mire van szükséged, de sajnos az hogy szerinted mire van szükséged és az amire tényleg szükséged van, az nem ugyanaz - mondta már nyugodtan, sőt mintha egy kicsit szomorú lenne. Azután engem fürkészett azokkal a csillogó szemeivel.
Bárcsak békén hagyna végre!
- Rendben akkor megteszem mind a kettőt. Elmegyek ahogy szeretnéd, - mondta és a kezét a monoklis szememre tette - de szeretném ha megtennél magadért valamit. Tudom hogy nem érzed magad egésznek és itt sem találod a helyedet - kivette a telefonom a zsebemből és bele írt valamit, de a másik keze még mindig a szememen nyugodott.
- Gyere ide este hatkor, de csak ha képes vagy ezt elismerni és szembe nézni saját magaddal és a valósággal. Előre figyelmeztetlek hogy nem lesz könnyű és minden megváltozik majd. Ha nem jössz el soha többé nem fogsz látni esküszöm, békén hagylak örökre - mondta és elvette a kezét a szememről, majd vissza rakta a telefonomat a zsebembe. Egy darabig még nézett rám, mintha a válaszomra várna. Én meg csak álltam kukán és néztem ezt a lányt, a képzeletem játékát, a lelkem kísértőjét és újra kis gyerek lettem, aki senkinek nem kellett, és soha nem volt egy barátja sem, csak az a zöld szemű kis lány, akit senki más nem látott, de ezt a kis lányt soha nem kaphatom vissza, mert teljesen megváltozott. Amikor vissza tértem a valóságba láttam hogy Morgen tekintete már nem várakozó. Végig nézett rajtam minden centimen mintha az emlékezetébe vésne és tekintete teljesen ellágyult, olyan érzésem volt hogy ő is vissza emlékszik arra amikor kicsik voltunk. Aztán közelebb lépett hozzám alig volt köztünk 7-8 centi, felemelte a kezét és megsimította az arcomat.
- Szia Stev. - mondta majd eltűnt.

------------------------------------------------------

Már 5 órája nem láttam Morgent és be kell valljam, hogy hiányzik. Amíg ő itt volt soha nem unatkoztam, mindig vagy bosszantott valamivel, vagy beszélgettünk valamiről, vagy ha éppen arra volt szükségem csak hozzám bújt, amíg az ágyon feküdtem. Soha nem gondoltam bele hogy ő is lány és semmiképpen nem voltam belé szerelmes, hiszen csak képzeltem az egészet. Vagy nem?
- Csak képzeltem. - mondtam magamnak már vagy ezredjére. Először azt hittem egy fél óra elteltével vissza jön egy Bevetted! kiáltással szóval csak vártam. De nem jött. Sem egy fél óra után, de még így 5 óra elteltével sem. Ránéztem az órámra
15:21
- A francba is! - kiáltottam a szobám falának. Nem fogom  megvárni hogy vissza jöjjön. Ezért felkaptam a telefonom és elindultam a park felé. Szerencsére nem találkoztam senkivel kifelé menet az árvaházból, de még a parkba vezető úton sem. A park közepén egy játszótér mellett leültem egy padra és csak néztem a játszó gyerekeket. Körülöttük szép zöld lombú fák és bokrok voltak minden felé. Az ég olyan kék volt mint a mesékben és a fű is szépen zöldellt. Minden olyan csodás volt, én mégsem voltam jókedvű. Viszont a gyerekek nagyon boldogok voltak és örültek hogy szép az idő és tudnak kint játszani egy kicsit.
Vajon én is ilyen boldogan játszottam volna a többiekkel ha nincs Morgen?
Normális életem lenne?
Lennének barátaim?
Ne agy isten egy barátnőm?
Miért van igaza Morgennek? Miért nem érzem magamat egésznek? Vajon mi hiányzik annyira belőlem?
Észre se vettem hogy már legalább két órája a padon ülök és ezeket a kérdéseket teszem fel magamnak újra és újra. Egyszer csak egy fekete hosszú haj zuhatagra lettem figyelmes a játszótéren, majd egy méreg zöld szem pár.
Morgen!
Azonnal felpattantam és elkezdtem rohanni felé, de félúton megtorpantam, mert nem Morgen volt. Ez a lány legalább tíz évvel fiatalabb volt mint ő. Össze rogytam a füvön.
Hogy lehetek ilyen ostoba. Morgen elment és ez jó, ugye?
Felnéztem. A kislány aki annyira hasonlított Morgenre egy kis fiúval játszott. A fiúnak aranybarna fülig érő haja volt és barna szeme.
Olyan mint én.
Jöttem rá. A kisfiú elkezdett futni a lány pedig követte, fogócskáztak. A kisfiú egyszer csak elesett és sírni kezdett. A kislány rögtön oda rohant és leült a fiú mellé és megölelte, ringatta. Elég közel voltam ezért hallottam ahogy a kislány megkérdezi:
- Hol fáj?
A kis srác csak sírt tovább és a térdére mutatott. A lány oda hajolt és megpuszilta a sebet. A fiú lassan abba hagyta a sírást és a lányra pillantott, aki rá mosolygott. Az pedig vissza nevetett és folytatták a játékot.
Erről a jelenetről eszembe jutott egy emlék. Pontosan ezen a játszótéren volt körübelül tizenkét évvel ezelőtt.

- Gyere játszunk valamit - mondta Morgen és a szemei csillogtak, amikor rám nézett.
- Nem szeretnék Morgen - mondtam neki szomorúan.
- Na létszíves szeretném ha jobb kedvű lennél, gyere játszunk valamit.
- Jó mit szeretnél játszani?
- Mondjuk fogócskázzunk - mondta vidáman mosolyogva.
Felpattantam és futni kezdtem Morgen pedig követni kezdett. Futottam ahogy csak tudtam, mert tudtam hogy a legjobb barátom nagyon gyors, gyorsabb mint egy normális ember. Nem figyeltem eléggé és megbotlottam egy kőben és elestem és csúnyán felsebeztem az arcomat. Morgen szinte rögtön ott termett mellettem és a sérült arcomra tette a kezét és meggyógyította.
- Semmi baj Stev én mindig vigyázni fogok rád, megígérem.
Én pedig csak néztem rá és sírni kezdtem.
- Na mi a baj? - kérdezte
- Engem mindenki elhagy - mondtam sírva.
- Nem én itt vagyok én nem hagylak el.
- Megígérted hogy nem hagysz el? - kérdeztem szipogva.
- Lehet eljön majd a nap amikor már nem akarsz velem lenni - mondta nekem.
- Én...
- Nem kell mondanod semmit. Ígérem hogy nem hagylak el amíg te azt nem mondod - mondta és megpuszilta a homlokomat.

- Jól vagy? - kérdezte egy hang. A kislány állt felettem és csillogó zöld szemével engem nézett. A fiú mögötte állt és a földet nézte.
- Igen, miért? - kérdeztem.
- Mert sírsz.
Észre se vettem hogy sírok. Gyorsan letöröltem a könnyeimet és próbáltam megnyugodni, de nem sikerült.
- Miért sírsz? - kérdezte a kis "Morgen". Most vettem észre hogy nem csak úgy néz ki mint Morgen kicsinek, de a hangja is olyan, mint az övé.
- Nem tudom.
- De igen, csak nem akarod bevallani, mert megijesztenek az érzéseid. Szóval miért sírsz?
- Mert hiányzik a legjobb barátom.
- Akkor menj és keresd meg.
Bólintottam. Felálltam és elővettem a telefonomat. A Tenebrisbe kell mennem. Újra felnéztem, de sem a kislányt, sem a fiút nem láttam sehol.

------------------------------------------------------

Vissza mentem az árvaházba és felvettem egy zakót, mert a Tenebris a város legjobb szórakozó helye. Már 17:30 volt és nekem már csak fél órám volt oda érni különben végleg elveszítem.
- Végleg - mondtam hangosan is a tükörképemet nézve.
- És az akkora baj? - kérdezte a tükörképem.
- Igen - mondtam neki.
- Szóval annyira rossz lenne hogy óra közben nem pofázik senki hozzád, vagy hogy senki nem panaszkodik, mert unatkozik? Olyan rossz ez Stevy? - kérdezte lányos hangon kihangsúlyozva a becenevet amit Morgen szokott mondani, ha piszkálni akar.
- De ma teljesen olyan volt mint régen, újra az a lány aki nekem a világot jelentette.
- Bele gondoltál már mi lett volna ha ő nincs. Ha nem beszéltél volna egy mindenki más számára láthatatlan lányhoz? - mondta én pedig rázni kezdtem a fejemet. - Hazudsz! Szinte mindig erre gondolsz, de megmondom nagyon szívesen mi lenne. Ha az emberek nem egy bolond gyereket láttak volna, örökbe fogadtak volna. Lenne családod, lennének barátaid, lenne egy otthonod. Sokkal jobb életed lenne - nem bírtam tovább. Térdre rogytam a tükör előtt. Nem volt szép a felismerés hogy ugyan ezeket gondoltam én magam. És valószínűleg Morgen is hallotta minden gondolatomat, nem csoda hogy elment.
- Nekem...
- Igen jól kezdődik - mondta a tükör gúnyos hangon.
- Nekem bocsánatot kell kérnem tőle.
- Igen! - vágta rá rögtön. - Várj, mi? Nem. - kapott észhez. - Nem mehetsz el csak jobban tönkre teszi az életedet.
- Nem nincs igazad. Te nem is a tükörképem vagy ugye?
- Nem is vagy olyan buta.
- Ki vagy te? - kérdeztem.
- Valaki akitől félned kell, Halandó. Tartsd magad távol Morgentől, mert különben... - de nem vártam meg a fenyegetés végét. Már döntöttem és nem érdekelnek a következmények.
- Ááá! - kiáltottam és ököllel összetörtem a tükröt.
- Mi folyik odabent!? - kiáltotta egy nővér a folyosóról, majd benyitott. - Stev Parks! Mi az ördögöt csinálsz!?
- Semmit. Mennem kell. - mondtam és elmentem mellette.
- Stev gyere vissza. Ezt nem úszod meg ennyivel. - de nem álltam meg. Tudtam mit kell tennem, és semmi nem állíthat meg.

------------------------------------------------------

A Tenebris pont olyan mint azt a nevéből sejteni lehet. A tenebris szó latinul annyit jelent hogy sötétség. Az épület egy hatalmas fekete monstrum. Az alsó két szinten ahol a Tenebris található alig lehet látni egy-egy ablakot. Azok is olyan feketén csillogtak mintha obszidiánból lettek volna. A felsőbb szintek fala pedig szinte csak ilyen obszidián ablakokból állt. Egy szó mint száz az épület kívülről nem volt túl barátságos látvány. Az ajtó előtt négy bársony kordon állta el az utat. A kordon előtt hatalmas sor kígyózott. A sorban vegyesen álltak nők és férfiak, tinédzserek és felnőttek. A lányokon eléggé rövid és szűk ruha volt magassarkúval, bár azt az anyagot amit viseltek nehezen lehet ruhának nevezni. A pasik nagyjából úgy voltak öltözve mint én szóval nem izgultam. Az órámra néztem. Már csak tíz percem maradt hogy megtaláljam Morgen, mert különben elveszítem és erre még gondolni sem akartam. Ha beállok a sorba esélyem sincs bejutni tíz percen belül, ezért előre mentem a kidobóhoz.
- Ott a sor vége öcsi. - mondta a kidobó.
- Én Morgenhez jöttem. - mondtam és a pasi elég furcsán nézett rám a kijelentés hallatán.
- Mi vagy te? - kérdezte. Nem ki vagy hanem mi ez nagyon furcsa volt, talán származástól függően lehet csak bejutni. A kidobó bele szagolt a levegőbe mintha ezzel többet tudna meg rólam.
- Fura vagy. No de Morgen mindig fura alakokkal szokott lógni. Neved?
- Stev Parks
- Stev Parks, bocs kölyök nem talállak itt van Stev Stirling meg Stevy de Stev Parks nincs.
- Én vagyok Stevy, elnézést de nem tudtam hogy írt fel Morgen.
- Se gáz kölyök, menj csak. - mondta és felemelte a kordont. Kiengedtem az eddig vissza tartott levegőt és végig sétáltam a vörös szőnyegen, ami az obszidián üvegajtóig vezetett. Ahogy végig sétáltam a szőnyegen az összes várakozó tekintetét a hátamon éreztem. Valószínűleg mind azt találgatták hogy ki lehetek, hogy csak így beengedtek. Legszívesebben futottam volna hogy végre megint láthassam Morgent és meg tudjam hogy mégis mi az isten van velem mostanában, de nem mertem nehogy még jobban felhívjam magamra a figyelmet. Amikor beléptem az ajtón ledöbbentem. A helyen mindenféle lámpa villódzott úgy hogy szinte megvakultam. A zene pedig olyan hangos volt hogy lüktetett a tuc-tuc zenétől a dobhártyám. A táncparkett a hely közepén volt jobb oldalán a bárral, bal oldalán pedig fotelokkal, kis asztalokkal és kanapékkal. Hátul pedig egy lépcsővel ami egy emeletre vezetett amit innen is tökéletesen láttam. Egy folyosó volt odafent amiről több szoba is nyílt. Meg kell hogy valljam a Tenebrisre illett a neve, minden bútor fekete volt még a fal is, meg az a kevés függöny is amik az obszidián ablakokat takarták. Az emberek többsége a parketten "táncolt", vagyis valószínűleg ez volt a cél mert nekem inkább nyilvános szexnek tűnt. A többi ember a fotelos résznél beszélgetett és iszogatott, a bárnál is voltak páran, de oda általában csak az alkoholért mennek oda. Végig néztem az embereken egy hosszú fekete haj zuhatagot keresve, de hamar beláttam hogy így biztos nem fogom megtalálni. Ezért elindultam a bárhoz. A csapos egy lány volt, akinek fiúsra vágott fekete haja volt. Egy rövid testhez álló fekete "ruha" volt rajta, amiből az oldalán két-két hasíték hiányzott és mély dekoltázsa volt.
- Szia mit kérsz inni? - kérdezte amikor oda értem.
- Semmit köszönöm.
- Akkor miben segíthetek? - kérdezte és a pultra dőlt még jobban megmutatva a dekoltázsát.
- Keresek valakit. Egy lányt. - mondtam, majd hozzá tettem mert nem igazán mozdult vagy reagált - A neve Morgen. Ismered?
A lány azonnal vissza állt ebből a fekvésből és elkezdte törölgetni a pultot.
- Gondolhattam volna. A foteloknál leghátul. Ha jól látom pont neked háttal áll.
- Köszönöm. - mondtam, de már mentem is hátra. Ahhoz hogy átjussak át kell verekednem magam a táncolók között. Amikor a tánc parkettre léptem szinte azonnal elragadott a táncoló tömeg. A lányok úgy bújtak hozzám, mintha a bőröm alá akarnának bújni. A nagy tömegben alig kaptam levegőt. Mindenhol izzadság és alkohol szaga érződött.
- Bocsi. Bocsi. - kiabáltam túl harsogva a zenét, miközben egyre közelebb jutottam Morgenhez. Amikor kiértem a tömegből gyorsan körbe néztem. Innen már én is láttam Morgent aki már nem háttal hanem oldalt állt nekem. Egy fekete magassarkú szandál volt a lábán ami pókhálóként vonta körbe a lábfejét és egy olyan szűk fekete ruha volt rajta ami majdnem teljesen szabadon hagyta a hátát kivéve azokat a kis sávokat ahol a keresztpántok futottak. A csípőjétől lefelé a ruha kiszélesedett és hullámokkal fonta körbe a lábát a combja közepéig. A haja egy kicsit hullámosan omlott a vállára. E mellett a sok fekete mellett a szeme úgy ragyogott mit egy zöld gyémánt. Végre mellé értem, így magassarkúban olyan magas volt mint én. Sokan voltak mellette de nem érdekelt túlzottan, felkaptam és magamhoz öleltem.

- Morgen! Úgy hiányoztál. - mondtam és még jobban megszorítottam.

- Te ki az isten vagy? Eressz már el!!!