Morgen

A természetfelettiek sulia Los Angeles külvárosában van a tengerpart mellett. A nagy monumentális építmény, olyan akár egy hatalmas gótikus templom, persze az emberek, akik nem rendelkeznek látással, csak romokat látnak a templom helyén.
- Minden oké? - kérdezte Celena.
- Igen. Apa lezárta a tornyot, hogy én és Stev ne tudjunk ki be közlekedni. Én pedig lezártam az enyémet, hogy csak mi hatan tudjunk ki-be közlekedni. Szóval Zeck és Tess nyugodtan fog ki-be járkálni, és senki nem zavarja őket.
- Elég látványos előadás volt. - mondta Stev még mindig az álcájában, amíg nem leszünk teljesen egyedül és biztonságban a barátaink alakjában kell mászkálnunk. - Egy pillanatig tényleg azt hittem, hogy meghalsz, olyan látványosan és hitelesen fuldokoltál a vérben.
- Oh köszönöm - mosolyogtam rá Stevre, majd mikor éreztem, hogy a barátnőim minket néznek gyorsan Celena felé fordultam, megköszörültem a torkomat és megkérdeztem. - Szóval egy romantikus mese?
- Igen - válaszolta - egy tragédia volt méghozzá.
- Szóval ez az árny lehet hogy azt hiszi, hogy mi ennek a mesének vagyunk a szereplői? - kérdezte Stev.
- Meglehet. De az is lehet, hogy semmi köze az egészhez. - válaszoltam. - Na Celena cím, könyv kinézet. Adj valami támpontot, hogy mit keressünk.
Ám ekkor egy nyüszítés hallatszott melőlem. Stev halálra vált arcal nézett valamit a könyvtárban. Követtem a pillantását egésszen egy kopogó szellemi, akinek sikerült elég ijesztő külsőt létrehoznia, ahoz hogy mindegyik halandó a gatyájába csináljon.
- Hé nincs semmi baj, nem tud bántani. Hozzád se tud érni. - mondtam Stevnek, de mintha a falhoz beszéltem volna. Kezdett nagyon kiakadni, visszacsúszni a félős jófiú halandó szerepébe, pedig Stev igazi lényének semmi köze nem volt, ehez a szerephez. - Menjetek előre. Mindjárt jövünk mi is. - adtam ki a parancsot a barátaimnak és egy félre eső sarokba húztam Stevet. Szerencsére találtam egy olvasó sarkot, ahol függönnyel elválasztott fülkék voltak. Behúztam az egyikbe, majd amikor már senki nem látott minket eltüntettem az álcánkat.
- Stev ennél sokkal rosszabbat is láttál már, - mondtam neki - miért akadtál ki ennyire? - Nem válaszolt nekem, még csak rám sem nézett, a falat bámulta fal fehér arccal.
- Hé figyelj rám, nézz rám - simítottam meg az arcát, mire végre rám nézett, de mintha nem látott volna. A nyaka köré fontam a karomat, ehez egy kicsit lábujjhegyre kellett állnom, és a homlokomat az övének támasztottam, onnan néztem a szemébe.
- Semmi baj nincs, én mindentől és mindenkitől megvédelek. Soha többé nem kell félned senkitől, mert én itt leszek és mindenkit jól seggbe rúgok, aki csak csúnyán néz rád, jó? - láttam, ahogy a tekintete tisztul, ahogy újra egy kicsit önmaga lesz.
- És hogy tervezel megvédeni engem, amikor még egy halandó is padlóra küld? - kérdezett vissza pimaszan és a derekam köré fonta a karját.
Annyira örültem, hogy már nem az a falfehér arc és üres tekintet van előttem hogy szorosan megöleltem, ő pedig viszonozta az ölelésemet.

Kidát és Celenát a romantikus részlegnél találtuk meg ott böngészték át a könyveket.
- Na mit kell keresni? - kérdeztem, amikor oda értünk melléjük.
- Egy nagyon régi könyvet, elég vékony és valami idő meg élet van a címében - válaszolta Kida fel sem nézve a könyvekről. Így hát mi is neki álltunk keresni. Meg kell vallanaom sose olvastam romantikus regényeket. Szeretek olvasni, de én mindig stratégiai, történelmi vagy valamilyen tudás elsajátítása miatt olvastam na meg krimit ha szórakozni akartam. Szóval nekem semmit nem mondak a címek. Persze a klasszikusokat, amik hatalmas sikert arattak nekem is el kellett olvanom, mint Shakespear Rómeó és Júliája, Büszkeség és balítélet, Elfújta a szél, de a többi semmit nem mondott nekem. Már a harmadik szekrényt kezdtem el átnézni, amikor megakadt a szemem egy vámpíron aki a polc melleti folyosón állt kezében egy könyvel. A könyv elég régi volt, sötétzöld gyűrött borítóval, arany betűk csillogtak rajta. Eltartott egy darabig mire sikerült elolvasnom a címét, olyan gyűrött volt már a könyv. Időn és életeken át. Elég nyálas cím volt. A vámpír srác, aki a könyvet fogta óvatosan kinyitotta a vékonyka könyvet és ide oda lapozgatott benne, aztán elmosolyodott és kezében a könyvel elindult az olvasó sarok irányába, én pedig utána. A srác bement az egyik fülkébe, amikor utol értem és elhúztam a függönyt a srác az egyik kezében tartotta a könyvet, a másikban, pedig egy öngyújtót, ami már égett. El akarta égetni a könyvet. Nekem se kellett több. Egyet intettem mire az öngyújtó a könyv helyett a vámpír kezét gyújtotta meg, intettem még egyet mire a köny repült a kezembe, és mint aki jól végezte dolgát behúztam a függönyt és elindultam vissza a többiekhez.

- Azt hiszem megtaláltam - mondtam Celenának és oda adtam a könyvet. Ő átvette elolvasta a címét aztán belelapozott.
- Igen ez az! - mondta boldogan. - Jó könyv volt. Tetszett a sztorija, egy kicsit lezáratlan és szomorú volt, de nagyon ötletes.
- Oké keresd meg Kidát én meg Stevet és itt találkozunk. Elindultam a könyvespolcok között és fürkésztem az alakokat. Stev elég magas szóval elég gyorsan megtaláltam, épp nem jó helyzetben. A kopogó szellem, akitől nemrég besokalt megtalálta és célbe vette. Stev megint sápadtan nézte a szellemet.
- Kicsi ember, hogy kerültél ide? - gügyögte neki a szellem. - Ha már itt vagy játszunk egyet. Játszuk a kedvenc játékomat, én kitalálom mitől félsz a legjobban te pedig összepisiled magad és meghalsz szívrohamban. - Egyre közeledett Stevhez, aki még mindig dermedten állt.
A francba. Gondoltam és szaladni kezdtem feléjük.
A szellem elkezdett alakot változtatni.
Ez nem jelentett semmi jót, mert sikerült utat találni Stev elméjébe és ha valóban megtalálja, amit keres Stev ebben az állapotban nem fogja tudni megvédeni magát.
A szellem egy lány alakját vette fel. Hosszú haj, Stevnél alacsonyabb, de ami fontosabb volt vérzett. Nem tudtam kit lát Stev, mert a szellem szürke maradt, a színeket nem tudta leutánozni. Az ember viszont egyáltalán nem úgy reagált, ahogy azt én vagy a szellem vártuk. Stev szemében harag lobbant, olyan mint ahogy az apámra nézett. Amitől még én is megálltam. Düh torzította el a szép vonásait, a szellem is megijedt nem is kicsit. Hátrébb lebegett és visszavette eredeti formáját.
- Én... - kezdte, de nem jutott tovább, mert Stev elkapta a torkát. Elkapta. Egy szellem torkát. Ezt csakis olyanok tudták megtenni akiknek elég mágiájuk volt ahoz hogy formát adjanak a szellemnek vagy az ő kezük váljon szellem karrá. Egyik változást sem láttam, csak elkapta mintha egy teljesen hétköznapi ember lenne.
- Ez - mondta Stev dühtől csöpögő hanggal - nagy hiba volt. Azzal egy villanást láttam és a következő pillanatban a szellemnek hűlt helye volt. Mögötte álltam dermedten. Stev még nézte egy pillanatig a helyet ahol a szellem volt, csak ezek után vett észre engem.
- Morgen? - a tekintete azonnal kitisztult. Leengedte a kezét és körbenézett mintha nem tudná hirtelen hol van.
- Mi a franc vagy te? - suttogtam dermedten. Stev lenézett a kezére, amivel az előbb ölt meg valakit vagy kitudja mit csinált. Aztán rám nézett.
- Megvan a könyv? - kérdezte és egyszerűen elsétált mellettem.
Utána fordultam és megállítottam.
- Magyarázattal tartozol. - mondtam neki. - nézett rám és láttam, ahogy változik a tekintete. Vissza az egyensúlyba. Bármi is történt vele az előbb már elmúlt. Ez volt ő? Igazából? Mert ez olyan rossz volt mint néha én voltam. De most megint egy keverék állt előttem. A jófiú egy ici pici valamivel, ami talán ő volt, talán más.
- Nem tudom mi történt - sütötte le a pillantását, ami tele volt bűntudattal.
- Menjünk - sóhajtottam fel.

Celena és Kida már az asztalnál várt minket.
- Valaki felgyújtotta magát - szólt Kida. - Hallották ahogy kiáltozik, de mire rátaláltak már csak egy kupac hamu volt és egy öngyújtó.
Megrándult a szám széle, mert már nem tartottam, olyan jó húzásnak, mint mikor megtettem, főleg hogy ki kellett volna hallgatni.

Erre a gondolatra Celena rám nézett, aztán Stevre.
- Na jó! Lassan kezd elegem lenni belőletek és a folyamatos személyiség változásotokból. Te -mutat rám - vagy egy vele flörtölsz és kedves vagy vagy pedig olyan amilyen voltál csak nem gondolsz át semmit csak kegyetlenkedsz, egyik sem vall rád. Te mindig átgondolod a dolgokat és ha gonosz vagy is azt okkal teszed, amit teszel.
Téged nem ismerlek - mutat Stevre - de vagy egy földre szállt angyal vagy aki soha nem tudna semmi csak kicsit rosszat tenni vagy egy szexy magabiztos harcos vagy pedig egy dühöngő aki csak pusztítani tud. Nem tudom mi van veletek, de mostmár elég legyen! - mindenki csak állt és pislogott, mint egy anya, aki leszidja a gyerekeit, vagy mint egy hadvezér, aki rendre utasítja a katonáit. Még Kida is csak pislogni tudott. - Na akkor ha magatokhoz tértetek indulhatunk?

Elvittem a csapatot a legtitkosabb házamba, amiről senki nem tudott, de van még egy két ilyen házam szerte a földön ha szükség lenne rá vagy ha nem akarnám, hogy megtaláljanak. Ezt a lakást mint a többit is modernnen rendeztem be és az uralkodó szín itt is a fekete és a vörös volt az uralkodó szín, de ide bekerült jó néhány zöld is. Nem tudom miért, de amikor ezt a lakást csináltam a zöld mindenhov odakívánkozott. A nappaliba teleportáltam magunkat, ahol volt egy L alakú fekete kanapé zöld párnákkal előtte egy kávézó asztal, a falon pedig egy plazma TV. Innen nyílt egy fürdőszoba, egy edzőterem, három háló és az amerikai konyha, pult szigettel és bárszékekkel.
- Hol vagyunk? - kérdezte Stev még mindig Zeck alakjában, amit gyorsan le is szettem róla és magamról is az én álcámat.
- A Csendes óceán alatt vagyunk egy 10 kilóméterre Los Angelestől, egy víz alatti barlangban - mondtam büszkén.
- Tényleg? - kérdezte Stev meglepetten.
- Látod azt a falat? - mutattam a kanapé mögötti falra, majd megnyomtam egy gombot, amitől felhúzódott a redőny a falról és így szemünk elé tárult a zöldeskék óceán vize és a távolban az egyik szirén város körvonalai.
-Ez ilyen közel van hozzánk? - hüledezett Celena. - Hogy hogy senki nem találta még meg?
- Védő varázslat, elrejti a helyet és eltéríti azt, aki közeljön. - rántottam meg a vállamat. - Na mutasd azt a könyvet!
Mindenki letelepedett a kanapéhoz. Kida rögtön elfoglalta az L sarkát és végig nyúlt rajta. Én a szőnyegre ültem és a hátamat a kanapénak támasztottam. Nem akartam nagyon elkényelmesedni hátha szükség lesz bármi mozgásra. Stev pedig mögém ült a kanapéra, két lába a két oldalamon lógott a földre. Megnyugtató volt hogy ott van. Mintha védené a hátamat az esetleges támadásoktól, de elég közel van ahoz hogy a jelenléte megnyugtasson. Eddig mindig utáltam ha valaki mögöttem volt és a közelség is mindig idegessé tett. Mi van ebben a fiúban, ami ennek az ellenkezőjét váltja ki belőlem?
Celena a kávézó asztalra ült kezében a könyvel. Mivel ő már olvasta, ő fogja felolvasni, hogy mi közben gondolkodhassunk a részleteken.

- Egyszer volt, hol nem volt, - kezdett bele a történetbe Celena - volt egyszer egy császár. Olyan hatalmas és bölcs uralkodó volt, hogy egyszerűen Apának hívták. Hiszen úgy védett és viselkedett minden alatvalójával, mintha bizony a saját gyermeke lenne. A császárnak rengeteg gyermeke volt, mind tisztelte és szolgálta őt, egy elenvetést nem szóltak amikor parancsot kaptak ennyire bíztak az apjuk ítéletében. Volt azonban egy fiú, amelyik más volt mint a többiek. Mindenki tudta, de sehogy sem értette senki miben is különbözik ő a többiektől. Egy nap azonban olyan megbízást kapott, amit soha senki nem gondolt volna. Kapott az apjától egy királyságot. Ez volt a legrosszabb királyság mind közül, amit csak ismertek. Lakói kapzsik, kegyetlenek és engedetlenek voltak, félő volt, hogy átterjesztenék eme tulajdonságokat más birodalmakra is, ezért kellett a fiúnak uralkodnia ezen a földön, mert benne volt egy kis sötétség, keménykezűség, makacsság, ami a többiekből hiányzott. Néhány testvére felajánlotta szolgálatait az új királynak, hogy legyenek emberek, akikben az új király megbízhat. A fiú egy feltétellel fogadta el a megbízást. Arra kérte az apját, hogy adja neki az egyik foglyot a birodalmából. Egy nőt, aki tűzesebb természetű volt, mint a nap és vadabb, mint bármelyik vihar. Egy megtörhetetlen lélek, akinek egyetlen bűne az volt, hogy nem volt hajlandó meghajolni más akarata előtt. Az ifjú király ugyanis beleszeretett ebbe a fogoly nőbe, abban a pillanatban, hogy megismerte őt. Az apja belement, a király pedig magával vitte a szilaj nőt és hamarosan királynőjének nevezte ki. Így lett ebben a romlott királyságban boldogság és jóság. Mind ketten keményen bántak az országgal, de bölcsen hiszen sok múlott rajtuk. Nem sokkal uralkodásuk kezdete után gyermekük született. Egy kis hercegnő holló fekete hajjal és ibolya színű szemekkel. A lány nagyon inteligens és bölcs volt akár csak a szülei, ám egy angyali természet. Kedves volt. Benne nem látták csillogni a sötétséget, mint a szüleiben. Az apja félt mi lesz ha a lánya lesz az uralkodó és kedves természete miatt, kicsúszik majd a kezéből a királyság. A legkegyetlenebb és keményebb emberei edzették és tanították a lányt, de ő makacsul ragaszkodott kedves és becsületes modorához, ám egy olyan országban, ahol mindenki becstelen az elég nagy hátrány. A király így legjobb barátjához fordult segítségért. A szomszédos királyság királyához. Ők ketten olyan közel álltak egymáshoz, mint a testvérek ha igazából nem is voltak azok. Ám ők ketten szinte együtt nőttek fel és még a testvéreknél is erőssebb kötelék volt az övék. Ennek a szomszéd királynak volt két fia. Az idősebb csendesebb volt magába forduló, ám hihetetlen inteligens volt és kitűnő stratéga, ám valahol mélyen benne egy vulkán tüze égett, nagyon szeszélyes volt a kedéje ami fel fel tört benne így nem kedvelte az embereket és ők sem őt. Annak ellenére hogy méreg zöld szemével és sötéten csillogó aranybarna haja volt és igazán gyönyörű arca, azt mondták kegyetlenül szép, ahogy egy tigris vagy egy fejete mamba szép, halálosan szép.
A kisebb fiú világos arany hajjal és mélybarna szemekkel, angyali mosolyával szintén gyönyörű volt, neki a természete is sokkal jobb volt, ám észben és stratégiában sem maradt le a bátyja mögött, nem csoda hát hogy ő volt a királyság kedvenc hercege. Ám a két herceg mindig versenyzett egymással. Mindenben újra és újra összemérték erejüket. Mivel a idősebb fiúnak barátais nem voltak minden idejét az edzőtermekben vagy könyvtárakban töltötte, ez pedig egy behozhatatlan előny volt a barátokban gazdag, szociális életet élő fivérével szemben. A király ide küldte hát a lányát, hátha a fiúk keménysége átragad a lányra is. Ám arra senki nem számítottami ezek után következett. A lány hatására a két fiú többé nem versengett, kibékültek és tisztelni kezdték egymást, ahogy a testvérekhez illik. Az idősebb fiú pedig sokat javult, a lány kezelni tudta szeszélyességét. Nem zavarta hirtelen tomboló haragja vagy folytogató rossz kedve. A lány mindenre tudta a megoldást. Így lett hát a hercegnő a két herceg életének szerves része. Nagyon sok időt töltöttek együtt hárman, de a lány volt külön is csak egy egy herceg társaságában. Mindegyik királyság árgus szemekkel figyelte, hogy barátságon kívül alakul e ki valami a hercegek és hercegnő között. Mindenki abban reménykedett, hogy a fiatalabb herceg nyeri majd el a lány szívét. Ő volt mindenki kedvence és a trónörökös sem ő volt így a lánnyal tarthatott az ő királyságába uralkodni.
A lány bele is szeretett az egyik hercegbe, de nem a népszerű fiatalabba, hanem a visszahúzódó ingadozó kedélyű idősebbe. Együtt rejtőztek a világ elől, ahogy annak idején a herceg egyedül. Mindig együtt edzettek, amíg már minden rezdülését nem ismerték a másiknak. És együtt bújtak el a könyvtárban mindenféle könyvet olvasva. Szerelem volt ez. Mindent felül múló. Ám szerelmüknek csak ők örültek. A kisebb fiú is szerelmes volt a hercegnőbe, úgy érezte megint veszített a bátyjával szemben, pedig ha emberekről volt szó mindig ő volt a népszerűbb, de most ebben is alul maradt. A lány apja sem örült a lánya kapcsolatának, tartott tőle, hogy a lánya a herceg királyságában lesz majd királyné ahelyett, hogy a saját királysággukban lenne királynő.
Ezért megkereste a fiatalabb testvért és meggyőzte hogy próbálja meg vissza hódítani a bátyjától a hercegnőt, a herceg pedig így is tett. A hercegnő barátjának tartotta a fiatal herceget így szívesen találkozott vele. A herceg azt hitte sikerrel járt és egy sziklaszirtre vitte a lányt, amit a lány nagyon szeretett, ott pedig megpróbálta megcsókolni. A lány pedig nem hagyta. Ebben a szerencsétlen pillanatban bukkant fel az idősebb herceg. Szemtanúja volt mindennek, ami történt. A hercegben újra feltámadt a régi düh, ami eddig szunnyadt a boldogság miatt, amit a lány okozott. Ám látva, hogy az öccse és a szerelme majdnem csókolózott ez a boldogság semmivé foszlott és a harag visszatért. A herceg üvöltözni kezdett az öccsével és szerelmével, amiért azok elárulták őt. A lányban ekkor szakadt el valami. A mindig kedves higgadt lányból is kitört a harag, amiért a párja azt hiszi hogy képes lenne az öccsével elárulni őt, már a feltételezés, hogy képes lenne mást szeretni sértő volt számára. A herceg párja kiborulása láttán rögtön elhallgatott és minden haragja elpárolgott egy pillanat alatt. A karjába kapta a még mindig dühös lány és addig csókolta, amíg meg nem nyugodott. Az idősebb herceget még soha senki nem szerette jobban, mint a testvérét, furcsa természete miatt, de hogy ez a csodás lány ennek ellenére sőt talán e miatt szerette őt maga volt a csoda. A lány borzasztóan mérges volt, de senki nem tudja sokáig tartani a haragját ha a szerelme, olyan szenvedélyesen szereti őt, ahogy éppen a herceg szerette őt.
A fiatalabb herceg nem volt boldog egyáltalán. Veszített. Megint. Méghozzá elég látványosan. Mindig is féltékeny volt a bátyjára, amiért az annyival jobb stratéga és harcos volt, mint ő. Egyetlen sikere az emberek szeretete volt és most itt is elbukott. Amit abban a pillanatban a herceg érzet több volt, mint harag vagy düh. Szavakkal le nem írható érzés, amit egy rendes ember soha nem tapasztalhat meg. Mérgében előrántotta kardját és a párra rontott, amíg azok egymással voltak elfoglalva. A méreg miatt azonban nem gondolkodott tisztán, így a bátyja észre vette mire készül testvére és arrébb lökte kedvesét, hogy ő is kardot tudjon rántani. Sokszor legyőzte már testvérét, ám ő most nem logikával harcolt, hanem színtiszta dühvel. Nem lehetett kiszámítani hogy fog lépni, már csak az az egy célja volt, hogy ártson a testvérének, ezért olyat tett, amit soha nem tett volna, ha tisztán gondolkodik. Előrántott egy másik pengét és a lány felé hajította, aki próbálta őket megállítani. A lány igyan ugyan olyan jól küzdött, mint az idősebb herceg, soha nem gondolta volna, hogy a barátja ártani próbálna neki, így teljesen váratlanul érte a penge, ami beleállt a torkába. Ettől a hercegnő a földre zuhant a perem mellé és csak fogta a torkát miközben próbált levegőt venni. Az idősebb herceg e miatt nem figyelt a küzdelemre így az öccse a földre tudta küldeni és meg is sebesítette őt, de herceg csak a hercegnőre tudott gondolni, a fájdalmat egyáltalán nem érezte. Mire sikerült talpra állnia a testvére kardjával a kezében hajolt a lány fölé. A kard hegye a lány szívére célzott. A herceg nem akarta megvárni amíg a testvére végez a hercegnővel így futni kezdett feléjük és neki ugrott a testvérének, amitől az megtántorodott. Egy pillanatra a testvérére pillantott, majd le a mellére ahonnan kiállt az idősebb herceg kardja. Még utoljára felnézett a bátyjára, aztán lebukott a mélybe. A herceg testvére után kapott, de már késő volt. Lerogyott hát kedvese mellé és kihúzta a torkából a pengét. Majd letépte magáról az ingét és a lány hófehér nyakára szorította. Szorította a sebet és nyugtatta kedvesét, hátha életben tudja tartani, amíg segítség jön.
A hercegnő apja talált rájuk, a lány még életben volt. Azonnal elvitte a lányát egy gyógyítóhoz, aki gondoskodott a lányról. A herceg egy tapodtat nem mozgult kedvese mellől, de egy szót se szólt senkihez, nem evett, nem aludt, csak szorította kedvese kezét. Szerencsére a lány felépült, de a történtek mindkettejüket megviselték. A lány nyakán örökké ott lesz egy heg, ahol a penge a torkába hatolt. Amikor a lány újra képes volt beszélni együtt elmesélték mi is történt. A herceget azonnal elfogták a testvére meggyilkolásáért, hiába ellenkezett a hercegnő, hogy csak őt védte, nem hallgattak rá. A két király elment a császárhoz egy hónapra megvitatni a történteket és dönteni a fiú büntetéséről, hiszen ez egy különleges eset volt.
A hercegnő abban a hónapban minden napot a herceg mellett töltött annak cellájában. A herceg ezért új nevet adott a hercegnőnek. Nappalnak nevezte, amely átvilágít a sötétségen, ami őt körbevette tette és a börtöne miatt.
A császár természetesen tudta mit kell tennie, meg kellett tanítani egy leckét a bűnösnek, ezért a lány apjára bízta, hogy büntesse meg a fiút belátása szerint.
A büntetése... - de Celena nem folytatta a történetet. Lapozott és újra vissza lapozott majd megint előre.
- Na mi lett a büntetése? - kérdezte Kida izgatottan. Mire mindenki kérdőn nézett rá. - Egész izgi volt ne izéljetek - morogta.
Csak most vettem észre, hogy a történet alatt Stev és én teljesen összebújtunk. Stev lehajolt hozzám és átkarolt én meg a vállán pihentettem a fejemet, de most hirtelen mind a ketten észre vettük magunkat és vissza ültünk eredeti helyünkre.
- Valaki kitépte az oldalt - mondta Celena - amikor lapoztam nem tűnt fel de mostmár igen.
- Van még valami a végén? - kérdeztem.
- Igen... így örökké keresik és taszítják egymást, mert ami fél egész akar lenni, de a gonosz nem fog jót szeretni. - olvasta fel Celena az utolsó félmondatot a könyvből.
- Hát ebben nem volt szent fiú, aki igazából egy szörnyeteg, sőt semmilyen erőről nem volt szó.
- De volt csak kitépték az oldalt - mondta Celena - amikor olvastam még teljes volt a könyv. Lehet hogy a vámpír kitépte, akit meggondolatlanul elégettél, így a lap is elveszett.
Ennek hallatán kővé dermedtem. Igen az én hibám és a meggondolatlanságomé, de ha tényleg nem vagyok önmagam akkor nem kéne engem hibáztatni. Felálltam kimentem az edzőterembe és bevágtam magam mögött az ajtót. Majd mint egy duzzogó gyerek leültem a torna szőnyeg közepére török ülésben és összefontam a karomat magam előtt. A duzzogó hercegnő, remek igazán éretten viselkedek egy ilyen helyzetbe, de nem tudtam máshogy reagálni.
- Utána megyek - hallottam meg Stev hangját a nappaliból. - Csináljatok valami kaját! Napok óta alig ettem és ő is. - parancsolgat, ezen muszáj volt elmosolyodnom. Egy jó fiú nem parancsol, hanem kér.
A feszültségem csökkentése érdekében kiengedtem a szárnyaimat. A feszes bőrszárnyak úgy terültek szét körülöttem, mint egy királyi palást. Azok is voltak. A származásom jelvényei. Mögöttem nyílt, majd halkan csukódott az ajtó. Halk léptekkel közeledett, mint egy macska. Nem fordultam meg és nem adtam semmi jelét, hogy tudom a szobában van. Persze tudta, hogy tisztában vagyok a jelenlétével. Ugyan olyan halkan, ahogy közelebb jött, legugolt mögém és végig simította a szárnyam belső ívét. Ez egy érzékeny rész, hisz ez az ív kapcsolódik aztán a hátamhoz, de volt egy olyan érzésem hogy ezt ő is tudja. Egy kicsit beleborzongtam az érintésébe.
- Gyere küzdjünk egyet hercegnő - suttogta a fülem mellett, a lehellete a nyakamat érintette - csak te meg én és két penge. - Miközben ezt mondta az orrával cirógatta a nyakamat és lassan gyengéden végig simított a karomon. Kiengedtem egy kis levegőt, ami egy sóhajként távozott belőlem és önkéntelenül félre döntöttem a fejemet, hogy jobban hozzáférjen a nyakamhoz.
- Vagy akár mást is csinálhatunk - most a szájával simított végig a nyakam érzékeny bőrén. Már teljesen felhevültem, égtem. Olyan volt mintha valami folyamatosan hívna engem és ez a valami belőle szólt.
- Ehhez nem használnánk pengéket... bár elismerem, hogy nagyon jól nézel ki tőrrel a kezedben. - folytatódott az érzéki kínzás végig a nyakamon, de mégsem fért hozzá teljesen, ezért behúztam a szárnyaimat. Mivel Stev eddig a szárnyaimnak támaszkodott, most hogy azok eltűntek egy kicsit elvesztette az egyensúlyát és rám esett. A teste így már teljesen az enyémhez volt tapadva, így éreztem az izmait a hátamon és a vágyát a fenekemnél.
- Lehet nem tudnék csöndben maradni - suttogtam, miközben az ajkával és fogaival játszott a nyakamon.
- Felajánlom a nyakamat - suttogta a fülembe - beleharaphatsz ha szeretnél. Bár utálnám hogy elmulasztom a hangokat, amiket ki tudok csalni belőled - mondta és minden figyelmesztetés nélkül ráharapott a nyakamra. Ezt a kiáltást már nem tudtam hallkra venni, ahoz túl intenzív volt az érzés. Stev elkezdte apró csókokkal tompítani az érzéki fájdalmat, amit okozott, amikor kint zene kezdett szólni, méghozzá elég hangosan. Pop rock. Nem is értem, hogy két ilyen eltérő személyíségű lény, mint Celena és Kida, hogy szeretheti ugyan azt a zenét.
Stev a zene hallatán belemosolygott a nyakamba, éreztem, ahogy a szája mosolyra húzódik a bőrömön. Egyszer csak azt éreztem hogy már nem a padlón ülök hanem a falnak nyomódik a hátam és tőlem alig pár centire Stev vigyorog, de úgy mint a macska amelyik megette a kanárit, vagy tudja, hogy most fogja megenni.
- Szerintem most kaptam meg az engedélyt, hogy azt tegyek veled, amit csak szeretnék - lépett hozzám még közelebb, miközben végig mért alaposan. A szemében esküszöm lángok lobbantak, ahogy végig nézett rajtam. Tudom, hogy szép vagyok, hiszen két Isteni teremtmény gyermeke vagyok, ráadásul a folyamatos edzések miatt, mindenhol van izom, ahol kell, hogy legyen, szóval az alakomra sem volt soha panasz. De még soha senki nem nézett így rám. Pedig volt már egy két szeretőm és persze mindnek nagyon tetszett a látvány, de Stev nem úgy festett, mint akinek tetszik, amit lát. Az ő tekintete olyan volt, mint aki egy pillanatig sem bírja, hogy tőle öt centire álljak teljesen felöltözve, mint aki most azonnal letépne rólam mindent, hogy csak a bőröm maradjon és az övé.
- És miből gondolod, hogy én megengedem, hogy azt tegyél velem, amit csak szeretnél? - pimaszkodtam vele. Erre teljesen a falhoz szorított és a kezeivel a kezeimet is a falhoz szorította, nem olyan erőssen, hogy fájjon csak annyira, hogy tudatosítsa, hogy ő irányít, de csak addig amíg hagyom neki.
- Úgy nézek én ki, mint akinek szüksége van engedélyre? - kérdezte, még közelebb nyomulva hozzám.
- Szóval kényszeríteni akarsz engem? És ha én nem... - kezdtem, de belémfolytotta a szót, mert megcsókolt. Nem mélyen és hosszan, ahogy szerettem volna, csak incselkedett velem. Végig nyalta az ajkaimat, finoman beleharpott, de nem mászott teljesen a bőröm alá, nem fonta össze a nyelvét az enyémmel és nekem sem hagyta. Csak ízelítőt adott, pont annyit, hogy őrülten kívánjak még többet, az összeset, amit adni tud nekem. Aztán megszakította a csókunkat és kicsit lihegve rámnézett. Elengedte a kezeimet és a kezébe vette az arcomat.
- Kényszerítve érzed magad? - kérdezte alig hallhatóan.
- Teljes mértékben - mondtam és rávetettem magam. Felugrottam és körül fontam a lábaimmal, hogy a két összeillő részünk végre egymásnak feszüljön, a karjaimat a nyaka köré fontam és magamhoz húztam, még egy csókra. Ezúttal már nem tartott vissza semmit. Az egyik kezével a nyakszirtemet cirógatta és túrt a hajamba, a másikkal pedig a fenekem alá nyúlt és mivel vagyok elég erős ahoz, hogy tartsam magam ezt pusztán élvezetből tette. Csak hogy bizonyítsa a gondolataimat, bele is markolt erőssen. Még közelebb simultam hozzá és vadabbul kezdtem csókolni őt, erősebben haraptam és még inkább hozzá dörgölőztem. A szobában, olyan hangok voltak, amik inkább árulták el mennyire vagyunk állatiasak, morgások és nyögések tömkelege szólt belőlünk és nem volt elég. Lenyúltam a derekához és elkezdtem felhúzni a pólóját. A bőrét akartam, a finom selymes bőrt és alatta a kemény izmokat, amik bizonyították mennyire is nem tartozik a félénk jó fiúkhoz. Csak annyi időre vette el a száját az enyémről, amíg ledobta magáról a felsőt aztán lehajtotta a fejét a nyakamra. Kicsit megharapdált és meg is szívta, aztán folytatta az utat lefelé. Végig csókolta a kulcscsontomat, aztán a melleim domborulatát, amik kilátszottak a felsőmből. A kezét a hajamból a derekamra tette és a felsőm alá dugta a kezét, hogy aztán végig simítson a köldögöm alatti érzékeny bőrön, erre megszorítottam a combjaimmal, hogy érezze mennyire értékelem a gesztust. Lekapta a pólómat és miközben a melltartóm szélénél játszott újra megcsókolt. Nekem meg csak az járt a fejemben, hogy nem elég. Közelebb, közelebb. Ezt az egy szót hallottam újra és újra. Nem tűnt teljesen az én gondolatomnak, valahogy mélyebbről jött. Éreztem, hogy már nem kell sok hozzá, hogy a vonzás amit érzek egyre erőssebb, mintha közelebb érne egymáshoz a mágnes két pólusa. Így minden erőmmel azon voltam, hogy valahogy még közelebb tudjak kerülni hozzá. Közelebb.
Aztán mintha villám csapott volna belém. Teljesen ledermedtem és nemsokára már alig érzékeltem a világot magam körül. Éreztem, hogy az izmaim elernyednek és ha nem Stev karjaiban lettem volna a földre zuhanok.
- Morgen - hallottam a hangját. - Morgen minden oké? - Egyre több aggodalommal beszélt hozzám míg már egyáltalán nem hallottam, amit mond. És elsötétült a világ.