Morgen

- Úgy - mondtam Zecknek fél kézzel még mindig Stevet tartva - hogy soha nem bántottam Tessyt. Él és nálam lakik a Pokolban.
 Zeck háza teljesen megváltozott mióta nem jártam itt. Régen mindent beborítottak a különféle növények, a szekrények oldalán borostyán futott. A falakon is különféle futó növények. Szerte mindenhol voltak cserepes növények is, de legtöbb a padlóból nőtt ki. Élő növény volt a legtöbb bútor, az asztal, a kanapé, még a szekrények is. Persze a kanapén mindig volt egy jó adag levél és inda, ami kényelmessé tette. Ez most sehol sem volt. Elszomorított a látvány. Sehol nem voltak virágok vagy levelek, se indák. Csak a szinte fekete színű ágak hálóztak be mindent, átszúrva a bútorokat. A földből is csak ezek álltak ki, úgy meredtek az ég felé, mintha karók lennének és már alig várnák egy két vámpír érkezését. Mi a nappaliban álltunk mind az öten, vagyis csak majdnem mind álltunk. Én Stevet támasztottam behúzott szárnyakkal, mert alig állt a lábán, elég sok vért veszített és még a levegőt is nehezen vette. Celena mögöttünk támasztotta a falat az ajtó mellett, amit gondolom ő is csukott be. Előttünk a földön Zeck hasalt, mert a drága boszorkányom leteperte a földre. Ő most kényelmesen elhelyezkedve ült az elf hátán, vas karmait Zeck nyakán nyugtatta, csak hogy jelezze egy rossz mondat vagy mozdulat és Kida kész örömmel kitépi a nyakcsigolyáját. Úgy tűnt ő is pontosan tudja ezt, de nem törődve vele, így szólt:

- Te szemét kurva, hogy mersz még viccelődni és hazudozni. Nem volt elég neked, hogy elvetted őt tőlem, te szuka. Csak szabaduljak ki és darabokra szaggatlak, aztán amíg elkezded össze szedni magad széttépem a kis emberedet is. Kíváncsi vagyok utána is...

- Bocsi, nagyon szívesen végig hallgatnám mi mindent szeretnél csinálni velünk, mert tényleg érdekel, de... Ja várj nem, nem érdekel, és soha nem szoktam hazudni. Tudod elég becsületes vagyok, és én soha nem bántok ártatlanokat. Az a munkám, hogy bűnösöket büntessek.

Erre Zeck felnevetett.

- Te tényleg ördög fajzat vagy. Menj a Pokolba Morningstar!

- Nos nem muszáj hinned nekem...

- Mi van a tegnap reggeli lánnyal? - kérdezte hirtelen Kida.

- Milyen lánnyal? - kérdezte mellőlem Stev halkan, meggyógyítottam, de még nem heverte ki a vérveszteséget.

- Mindig olyanokat választok, akik megérdemlik. A csaj csalta a pasiját és drogozott, amúgy nem emlékszik rá, szóval semmi baja.
- Morgen? - lehelte Stev megint.

- Később elmondom, ígérem - súgtam neki és megsimítottam az arcán.

- Remélem nem veszed be ezt, ismerem már majdnem tizennyolcezer éve. Hazudik mint a vízfolyás, kegyetlen és amint megtudja miért láttad őt és mi van vele, eldob és mehetsz vissza az árvaházba.

- Tudod eddig az volt a tervem, hogy ha befejezted a hisztizést elviszlek Tessyhez, de meggondoltam magam. Tessnek jobb lesz nélküled. Menjünk.

- Szóval tényleg életben van? Nem hazudtál?

- Neked aztán nagyon gyors a felfogásod - mondtam gúnyolódva. Stev mellettem köhögni kezdett. Nem tesz neki jó ez az egész. - Igen él és virul. Mehetünk?

- Hova? - kérdezte Zeck. Hogy bírtam én elviselni ezt a csávót?!
- A Pokolba természetesen. Úgy is oda kívántál engem, de persze te is jöhetsz velünk, de csak ha civilizáltan viselkedsz és nem kezdesz megint ámokfutásba. Te is tudod, hogy otthon a rend és a fegyelem a legfontosabb, és bárkit aki nem tartozik oda szinte azonnal kinyírnak, és nem fogok az utukba állni, miattad nem. Szóval képes vagy megbízni egy "ördög fajzatban"?

- Megpróbálok, bár nem igazán értelek. Te soha nem szoktál így viselkedni. Mintha kicseréltek volna, sosem voltál kedves vagy gondoskodó, most sem vagy az, de már majdnem. Csapda szaga van.

- Ha a halandó vele van ilyen, majd hozzá szoksz - mondta Kida és nagyon nem tetszett, ahogy rám nézett. Újra kinyitottam a szárnyaimat, amiket a megérkezésemkor rejtettem vissza a hátamba.

- Előre megyünk és elő készítem a terepet. Imádkozzatok, hogy túl éljétek a Morningstar családi veszekedést. Talán el tudom halasztani egy kicsit. Kida tudja az utat, szóval ott találkozunk, Celena szerintem hozd egy kicsit rendbe Zecket, nehogy szívrohamot kapjon a barátnője, amikor meglátja - mondtam és Stevhez fordultam. - Karold át a derekamat és ne engedd el, akármi történik is - Stev bólintott és átkarolt. - Próbálj meg nem lehányni, kérlek - mosolyogtam rá, amikor megnyílt alattunk egy fekete lyuk és lerántott minket a sötétségbe.

Persze lett volna kevésbé veszélyes és drámai megoldás is arra, hogy haza jussunk, de kíváncsi voltam, vajon hogy reagál. Mennyire nagy a tűrőképessége, mennyit bír. Ha valóban velem akar maradni az elég veszélyes lehet számára és nem tudok állandóan arra figyelni vajon, hogy bírja vagy nincs e valami baja.
Eléggé meglepett, semmi baja nem volt, még félelmet sem éreztem rajta. Mi kell ahhoz hogy féljen? Egyáltalán nem zavarta a zuhanás a sötétségebe. Csak engem nézett azokkal a mélybarna szemeivel, ami olvadt csokoládéra hasonlított. Rávillantottam egy gonosz mosolyt és lemutattam. Már alig húsz méterre voltunk az alvilág földjétől. Steve lenézett, aztán vissza rám, miközben egyre zuhantunk alá. Csak a szemét forgatta, mintha azt mondta volna: Ugyan kérlek! Ettől sem ijedt meg, tudta hogy az utolsó pillanatban kinyitom majd a szárnyaimat. Át fordítottam magunkat a szárnyaim segítségével, így már párhuzamosan a földel zuhantunk. Tíz méter. Stev került alulra, ő csapódik be először. Újra rá vigyorogtam, mire ő vissza vigyorgott rám, és hirtelen átfordított minket, így már én voltam alul.
- Ügyes húzás - húztam a számat. Már csak öt méterre volt a talaj.
- Gyorsan tanulok - vigyorgott, de aztán köhögni kezdett megint. - Jól vagyok - szólt az arckifejezésem láttán. Csak bólintottam és kinyitottam a szárnyaimat. Vitorlázva, háttal a földnek repültem, rajtam a törékeny ember fiú halál sápadt volt és nehezen lélegzett. 
- Stev - szólítottam, de nem reagált, elájult. Gyorsan a karomba vettem és megfordultam, majd rákapcsoltam a repülésre. Az alvilági folyók és démon házak felett repültem, ahogy csak tudtam a palota felé. Ha egyedül lettem volna csak berepülök a szobám ablakán, de az idegenek csak a kapun tudnak bejutni a palotába, ezért lejjebb ereszkedtem. A palota előtt landoltam és a kapu felé sétálva füttyentettem. 
- Félre - adtam ki a parancsot a kaput őrző démonoknak. Hatalmas szerencséjükre volt annyi eszük, hogy egy szó nélkül beengedtek és nem kezdtek el faggatózni. - Nemsokára jön három barátom engedjétek be őket. Egy szirén, egy boszorkány és egy elf. Az elfnél nem lehet fegyver!
- Igen úrnőm. Az apja szólt, hogy ha haza jönne várja magát a trónteremben.
- Oké azonnal megyek. - Végre meghallottam a körmök koppanását a kövön, ami azt jelezte, hogy érkezik Kerberosz. A kutyám lefékezett előttem és megszagolta Stevet. Nagy meglepetésemre nem kezdett morogni, mint Azazelnél szokott vagy az eddigi fiúknál, akiket haza hoztam. 
- Vidd fel a szobámba és rakd le az ágyamra, de óvatosan. Nemsokára megyek én is, addig vigyázz rá, és ne engedj senkit a közelébe - adtam ki az utasítást és felraktam az ájult ember fiút a kutyámra. Remélem kibírja. Figyeltem, ahogy Kerberosz felrobog a lépcsőn Stevvel a hátán. Jobbra fordultam és reménykedtem benne, hogy tizenhárom emeletet kibír az ember és nem esik le a kutyám hátáról. Természetesen nem mentem rögtön a trónterembe, gondoltam előbb felmérem a helyzetet. Nehogy valami olyanba sétáljak, amiből nem tudok kimászni. A tanácsterembe mentem, mint amikor Azazelt követtem, mert ott volt egy titkos rejtek, ahonnan látni és hallani lehetett mindent, ami a trónteremben történik. Apám a trón jobb karfáján ült, mint mindig. Még soha nem láttam, hogy rendeltetés szerűen használt bármilyen trónt. Vele szemben anyám állt. Lilithnek vörös hosszú haja volt, nem tűz vörös, mint Kidának az övé feketés színű volt. A bőre pedig fehér akár csak a holtaknak és a legtöbb démonnak, akit teremtett.  A feje tetején viselte a szarvait is, nekem is voltak bár nem olyan hosszúak és kecsesek, mint az övéi. Ő általában mindig viselte őket ,mint valami koronát. Ő volt Ádám első felesége még Éva előtt, de míg Éva egy kezes bárány volt, anyám sokkal dominánsabb egyéniség volt. Ezért nem jöttek ki jól Ádámmal, de hát mit tehet az ember ha nincs más csak ők ketten. Persze nem voltak egyedül, körülöttük volt több ezer angyal, köztük az apámmal. Természetesen Lucifert azonnal megbabonázta a lobbanékony, makacs és önfejű embernő és mivel tudta, hogy nincsenek jól Ádámmal, annyira hogy nem gyarapítják fajtájukat, elment az apjához. A hajnal fia megmondta az apjának, hogy Lilith és Ádám nem jönnek ki jól és hogy Istennek teremtenie kell még egy nőt. Isten belátta tévedését most először és utoljára és létrehozott egy nőt Ádám egy oldal bordájából. Isten meg akarta semmisíteni Lilithet, mert nem teljesítette, amire teremtetett, ekkor Lucifer újra közbe lépet és kérte had legyen Lilith az övé. Isten nagyon szerette a fiát, ezért bele egyezett, de meg is akarta büntetni a makacs nőt. Amikor Lilithtet angyallá változtatta és szárnyakat halhatatlanságot adott neki szarvakat is kapott, hogy emlékeztesse őt a vadságára és engedetlenségére. Anyám azóta minden nap büszkén viseli szarvait és soha nem rejti el őket. Apával sem találták meg rögtön a hangot, de apa kitartóan szelídítette a vad nőt a többi már történelem és az eredmény én vagyok. Nagyapa eléggé utálja anyát, így nem esett nehezére megátkozni őt.

- Luke el kell neki mondanod mindent, megérdemli, hogy tudja. - Legalább anya velem van.

- Nem és te is tudod miért nem lehet. Nem lenne képes megcsinálni, hiszen te is tudod milyen volt.
- Szerintem te nem vagy képes szembenézni a hibáiddal. Vagy Apád nem ezt mondta? Hogy nem is a lányodat véded, hanem magadat. - Szóval Nagyapa is tud valamit. - Tudod nagyon emlékeztetsz rá most. Hibát követtél el ezért megbélyegzel valakit, hogy így javítsd ki. Csak hogy ő nem tud róla hiszen nem látszik és mivel nincs meg minden emléke nem is emlékszik rá - hadarta anyám és végig simított az egyik szarván.
- Szóval te nem ezt tetted volna? Te is tudod Lil hogy ez nem igaz. Te is úgy gondoltad, hogy nem maradhat így semmi.

- Igen ez így van, de már elég nagy és Őt nem muszáj vissza hozni csak... - anyám elhallgatott és látszott rajta, hogy nagyon töri a fejét.

- Tegyük fel vissza csinálom, ahogy te mondod, de Ő nem itt lesz, akkor hol? Csinálsz egy másik poklot vagy a földön rejted el. Ha Zoja vissza kap mindent, amit elvettem tőle, megkeresi. Te is tudod, hogy így lesz.

Kijöttem a rejtekről és berontottam a trónterembe.
- Azt hiszem ideje, ha beszélgetnénk Apa!
- Zoja örülök, hogy haza jöttél - el se hittem, az aggódó apa szinte azonnal eltűnt és csak a diplomata maradt a helyén.

Stev

Egy sötét szobában tértem magamhoz újra. Az utolsó amire emlékszem az az hogy zuhanunk és átfordítottam Morgent, csak hogy lássa tudok én is rossz lenni. Aztán puff jött a sötétség. Egy puha francia ágyon feküdtem. Vörös párnák fekete takaró. A szobában is hasonló helyzet uralkodott fekete bútorok néhol egy kis vörössel. Szóval valószínűleg Morgen szobájában vagyok. Felültem és három vicsorgó fejjel találtam szemben magam.
- Jaj! - kiáltottam fel ijedtemben, mire valaki elkezdett nevetni a szoba másik felében.
- Na végre már azt hittem te semmitől se ijedsz meg - persze Morgen szakadt még mindig a nevetéstől, miközben átült az ágyra mellém.
- Szólnál neki hogy szálljon ki az arcomból? - kérdeztem Morgent.
- Nem tudok bocsi, neked kell.
- Azt se tudom mi a neve.
- De biztos tudod, hajrá! Szerintem nincs sok három fejű kutya a földön.
- Szóval ő Kerberosz.
- Te egy zseni vagy - nevetett megint lelkendezve.
- Te meg nagyon kedves vagy! - vágtam vissza.
- Oh igazán köszönöm. Örülök hogy valaki végre értékeli a kedvességemet. Tudod ez az egyik legjellemzőbb jellem vonásom.
- Tudod ezt valahogy sejtettem - nevettem én is és Kerberosz elé raktam a kezem, hogy meg tudja szagolni. Ezt meg is tette mind a három fejével, majd a középső fejével jól képen nyalt. Ekkor lett Morgen teljesen menthetetlen. Elkezdett sípoló hangon nevetni, már kezdtem attól tartani, hogy megfullad.
- Ez... - kezdte, de csak nevetéssel megszakítva tudott megszólalni. - Egyátalán... nem vicces. És... mindjárt... abba hagyom... csak... - itt hagyta abba az erőlködést és hanyat dőlve röhögött tovább. Megsimogattam Kerberosz fejeit, mire a kutya végre lemászott rólam és az ajtó mellé ült.
- Örülök, hogy nevetni hallak. Nem voltam biztos benne, hogy képes vagy rá - ezzel rontottam el mindent megint, mert Morgen elhallgatott.
- Nélküled nem is vagyok képes rá - nézett rám komolyan. Zöld szemei csillogtak a sötétben.

- Miért nem? - kérdeztem én is komolyan. Ő csak rám mosolygott és így szólt:

- Megtudjátok ha eljött az ideje - mondta és eltűnt, ekkor robogott be a szobába az igazi Morgen és nagyon mérgesnek tűnt. Elkezdett fel alá járkálni a szobában, majd egy intéssel világosságot csinált a szobában. A hirtelen fény teljesen elvakított, így csak egy járkáló fekete hajú lány körvonalát láttam, olyan volt akár egy angyal.
- Angyal? - jött egy hang a folyosóról.

- Mi van? Ki gondol angyalokra a Pokol közebén? - szólt még egy hang. 
- A kis cuki ember azt gondolja, hogy Morgen, olyan mint egy angyal. Milyen kis cuki! - lelkendezett az első hang. 

- Én mindig is tudtam, hogy a halandók idióták, de hogy ennyire. - Morgen megállt a szoba közepén és szúrós pillantást vetett rám. Csak maradj csöndben és húzd meg magad. Bólintottam, majd felkeltem az ágyból és Morgen mögé álltam. Morgen rám nézett még egyszer, majd az ajtó felé fordult és egy intéssel kinyitotta az ajtót. Kerberosz is felállt és mellém sétált, így kicsit úgy tűnt mintha engem védenének ezért fogtam magam és leültem abba a székbe, amiben az én Morgenem ült nem is, olyan régen. 

- Volt gond az őrökkel? - kérdezte a belépő Celenát, Kidát és Zecket.

- Szeretnéd ha azt mondanám igen, csak hogy megverhesd őket? - kérdezett vissza Kida.

- Ma nem akarok több hazugságot hallani - mondta morcosan. Előre hajoltam és megfogtam a kezét, majd megsimítottam a hüvelyk ujjammal a kézfejét. Úgy maradt egy kicsit, majd vett egy nagy levegőt, mintha nehezére esne, de aztán elhúzta a kezét. 

- Kerberosz menj el a lányért és találkozunk a hármas toronyban.

- A hármas toronyban? - kérdezte Celena.

- Igen szükségem van egy italra - szólt Morgen és ránk sem nézve elindult ki a szobájából. Így vissza felé már szemügyre tudtam venni, amit felfelé nem sikerült. A pokol hercegnőjének nem egy szobája volt a Pokolban, hanem egy egész tornya. Kilépve a szobából szemben volt a lépcső. Három szintet kellett lemennünk, mire kijutottunk a toronyból. Morgennek volt saját edzőterme, úszó medencéje, még egy kínzó kamrát is láttam, de olyan szobát is láttam, ami egy mozira hasonlított. 
- Mindig ennyit gyalogolsz? - kérdezte Zeck, valószínűleg hogy elrejtse mennyire izgul, amiért újra találkozik a szerelmével.

- Nem általában repülök, de ti ugye azt nem tudtok, szóval kénytelen vagyok gyalogolni.
- Itt mi van? - kérdeztem végignézve a szinten, ahol voltunk. Egy hosszú folyosón volt kilenc ajtóval, négy a bal és öt a jobb oldalon. Volt még három lépcső is és egy mellék folyosó. 

- Ez itt a démonok egyik szintje, ez alatt van a másik. A hátunk mögötti lépcső vezet a szüleim tornyába, amin lejöttünk az enyémbe, az pedig - állt meg és mutatott az előttünk lévő lépcsőre - a démonok bárjába a Hubba. Ezen a szinten laknak a bizalmasaink a démonok közül. Azazel a hadseregünk parancsnoka itt, közvetlenül a tornyom alatt lakik. Ő tanította meg az emberiségnek a fegyverek és a smink használatát, engem is ő tanított meg harcolni. A szüleim tornya alatt van Vedra a másodparancsnok Azazel helyettese. Azazel mellett...
- Ez Tessy szobája - mondta Zeck elmerengve. - Érzem az illatát. Legalább nem egy cellában tartottad, de ha igen...
- Hűtsd le magad! Itt mindenki egy kérdés nélkül kinyír, ha csak csúnyán nézel rám - vágott közbe Morgen. - Igen az Tessy szobája, utána meg Asmodeus lakik a bujálkodás démona, ő is tanított egy-két dolgot - mosolygott gonoszan - a másik oldalon Asmodeusszal szemben Mephisto lakik, a csalás démona. Ne álljatok le vele kártyázni.
- Gondolom tőle is tanultál egy két dolgot - kacsintott Kida Morgenre.

- Engem minden démon megtanított mindenre, amit tudott. Apa csak így engedett ki a Pokolból. Tessyvel szemben Rosier a csábítás démona, mellette Humots, ő bármilyen könyvet meg tud szerezni. Ő mellette Surga ő bármilyen zárat kinyit. Domiel a sarokban a félelem démona. Surga és Domiel közötti folyosó egy negyedik lépcsőhöz vezet és Paimonhoz, akinek a szobája Mephisto mögött van. Paimon az egyik légiónk parancsnoka. A lépcső pedig egy edzőteremhez vezet, ami a negyedik toronyban van, onnan át lehet menni az ötödik toronyba, amiben fegyvertár és kincstár van. Egyéb kérdés?

- Miért van saját edzőtermed, ha van egy a negyedik toronyban? - kérdeztem. Morgen rám nézett, majd a Hubba vezető lépcsőre.

- Mert mindenkinek szüksége van egy kis magányra - mondta és elindult a lépcső felé. Szerencsére most nem kellett három emeletet menni, csak egyet. Fent szólt a zene és elég sok démon volt mindenfelé. A lépcsővel szemben volt a bár körben kanapék, táncparkett, csocsóasztalok, biliárd asztal és rengeteg tv játékokkal és sok-sok pc. Morgen azonnal a bár felé indult és az ott lévő démon lányhoz. Ugyanaz a lány volt, mint a Tenebrisben is.
- Szia Marna - köszönt Morgena pultosnak.

- Főnök. A szokásosat? - kérdezte már nyúlva is a bourbonos üvegért. 

- Igen jöhet. Azt láttad?
- Reggel óta nem - tolta a poharat Morgen elé. - Ti is kértek valamit?
- Nem. 

- Nem.
- Nem - a három válasz mellőlem.

- Na és te halandó? Most sem kérsz semmit?

- Nem köszönöm - válaszoltam és a démonlányra mosolyogtam. 
- És Tesst? Őt láttad? - kérdezte újra Morgen, miután leküldte a pohár tartalmát.

- Ott van hátul a biliárd asztalnál, mint mindig - Zeck azonnal megindult az említett hely felé. Morgen azonnal előtte termett és megfogta a karját. 
- Én nem mennék oda a helyedben, majd én beszélek vele.

- Még az kéne. Ideje, hogy kiszabaduljon a karmaid közül - körbe néztem, mert eszembe jutott, mit mondott Morgen a többiekről. Valóban a legtöbb démon abba hagyta, amit csinált és Zeckket méregették szúrós szemmel.

- Ahogy gondolod, de ne mond, hogy nem szóltam - állt félre és intett az asztal felé. Az asztalnál szinte csak férfiak álltak kivéve egy lányt. Rövid szőke haja alig ért le az álláig és a tarkója felé még jobban rövidült. Ő is feketében volt, mint mindenki más, de róla nem sugárzott a halhatatlanok eleganciája és szépsége, szép volt, de látszott, hogy halandó.  Zeck gyorsan hozzá sietett és megszólította, pont amikor a lány nekünk háttal épp ütni készült. 
- Tess - lehelte a nevét az elf. A lány megfordult és sötétbarna szemével végig nézett rajtunk, majd Zeckken állapodott meg a tekintete. a szeme elkerekedett és úgy nézte a srácot egy darabig, mint aki nem hisz a szemének. Aztán harag villant a tekintetében.

- Tess... - kezdte megint Zeck, de a lány arcon vágta a volt szerelmét.

Sziasztok! Remélem tetszett a rész. Kíváncsi vagyok a véleményetekre, szóval megköszönöm, ha leírjátok nekem. Elméleteket is szívesen meghallgatok, ha van ötletetek. Megpróbálom minél előbb hozni a kövi részt.