Hirtelen levegő szökött a tüdejébe, szeme kipattant. Körbe nézett, nem látott mást csak sötétséget. Elhatalmasodott rajta a pánik. Nem tudta hol van, és miért van ott. Az imént látottak halvány képként a szeme előtt lebegtek. Négykézlábra ereszkedve tapogatózott a fal után. Amint ujjai megérintették a hideg betonból készült falat, felállt, és kijárat után kutatott a sötétben a fal mentén haladva, ügyelve arra, nehogy orra essen. Megtalálta a kijáratot. Legalábbis azt gondolta, az a kijárat. Tenyerét rátapasztotta a vasból készült ajtóra, ami a gyenge érintésre résnyire kinyílt, majd lökött rajta egyet. Arcon csapta a kinti folyosóról érkező fény. Szeme automatikusan összecsukódott, tenyerét az arca elé tartotta, hogy útját állja a fénynek. Lassan kezdett hozzászokni a világossághoz. Körbenézett a folyosón. Pár méterenként húzódtak egymástól az ugyanolyan ajtajú szobák, mint az övé, annyi különbséggel, hogy azok kódokkal voltak lezárva. Kilépett az ajtón és elindult. Az ő szobája volt a folyosó végén, azzal szemben pedig egy másik vasból készült fényes ajtó, melyben megpillantotta a saját tükörképét. Vörös haja háta közepéig ért, fehér bőre makulátlan, ruhája pedig csupa fekete volt. Hatalmas fürkésző szemek bámultak vissza rá, melyek zölden csillantak a világos falakról visszaverődő mesterséges fényben. Ürességet árasztottak. Hatalmas ürességet. Nem azt a személyt látta a meg-megcsillanó fémben, akit néhány perccel azelőtt látott az emlékekben. Jóval fiatalabb volt nála. Nem ismerte a nőt. Valójában saját magát sem. Az, hogy nem ismerte önmagát, hogy nem tudta, ki is volt valójában, eléggé megrémisztette.

Tekintetét visszavezette a neonfényben úszó betonlétesítmény folyosójára. Sehol nem volt senki. Újra visszanézett az előtte tornyosuló kóddal ellátott vastéglalapra. Végigpásztázva azt, megpillantott egy domború feliratot; Gyilkos zóna - A szekció - A9-es alany. Összehúzott szemekkel figyelte a feliratot, majd végighúzta két ujját a szerkezet oldalán, amibe a kódot kell beütni. Nem akarta felhívni magára a figyelmet, ezért nem vállalta a kockázatot, hogy találgasson. Még nem. A többi ajtót is alaposan szemügyre vette. Pontosan ugyanaz állt rajtuk, mint az elsőn, csak az alanyok száma tért el. A békés bámészkodásból az egyik fal mögül érkező beszélgetés zökkentette ki. Két ember tartott arra. Hangjuk alapján férfiak voltak. Elkapta a tekintetét az ajtóról, és visszament abba a helyiségbe, ahol magához tért. A két tagtól származó léptek egyre hangosabban érintkeztek a padló felületével jelezvén, hogy közelednek. A bejárat melletti falnak dőlve, tenyerét rátapasztva próbált figyelni, de nem tudott kiragadni egy szót sem a beszélgetésből. Egy éles csipogás hasított a levegőbe, ezzel együtt kattant a zár, ami a szemben lévő helyiséget zárta el a fényben úszó szakasztól. Kezdett felülkerekedni a kíváncsisága, mely miatt az emberek egy része a saját vesztét okozza. Az ajtó újabb csipogást hallatva bezárult. Nem tudta, ki volt az ajtó mögött, de szükségét érezte, hogy kiderítse. Megvárta, amíg a két fazon távozott, majd felfedezőútra indult az épületben. Megfogalmazódott a fejében egy terv, miszerint lenyúlja a kódokat és pár szabaduláshoz szükséges felszerelést, majd kihozza a fémek mögött lapuló alanyokat. Ahogy kiért egy másik folyosóra, megpillantott egy méretes kijelzőt a falon, ami a hatalmas útvesztő alaprajzát foglalta magába. A térkép szerint a létesítmény külső gyűrűjében helyezkedett el. Ez tartalmazott A, B és C szekciót, ami a folyosókat jelentette. Minden szekciót kettő másik folyosóval keresztezett rész osztotta fel három szakaszra, ahol pontosan négy alany helyezkedett el. Az első szakaszon, ahol a lány magához tért pontosan négy sorszámmal ellátott ajtó volt található, így örömmel konstatálta, hogy az épületben dolgozóknak halványlila gőzük sem volt az ő létezéséről. Az alaprajzra pillantva észrevett egy termet, ahol fegyvereket, ruhákat és egyéb kütyüket tartottak, amik a lány hasznára válhattak. Az említett helyiségre kattintva megszerezte a hozzá tartozó kódot is. Ezzel a technikával próbálta az alanyok szobájának jelszavát kideríteni, azonban azokról semmiféle információ nem volt megadva. Az általa fegyverszobának nevezett helyiség hat számjegyből álló kódját memorizálta, majd a kijelzőt alaphelyzetbe állítva lépett az adott ajtó elé. A 683247-es számokból álló számkombinációt beütve betekintést nyert a monitorokkal, fegyverekkel, védőruházatokkal és egyéb modern kütyükkel megpakolt helyiségbe. Kétszer is belecsípett a karjába, hogy meggyőződjön róla, biztos nem álmodik. Egy öt szintből álló polcot pillantott meg rövidesen a belépése után. Behúzta maga után az ajtót, majd jól szemügyre vette a fegyvereket. A második polcon lévő pont olyan volt, mint amit az emlékképben látott, mielőtt a töltényt beleeresztették a nőbe. Még utólag is érezte, ahogy az aprócska szeg kinézetű lövedék áramot vezetett a testébe, ami hatalmas hullámként sújtott le, és bénította meg ellenfelét hosszú keserves percekre. Az alatta lévő polcon tenyérnyi méretű hatszöglapokkal körbezárt szürke dobozok hevertek, melyeken szintén meg volt található az emlékképben látott menyét, mellette egy villámmal. A harmadik polcon fekete mellények voltak, szintén a fegyveresek jelképével díszítve, oldalukon kisebb-nagyobb zsebekkel ellátva, amikben viselőjük a fegyvereit tárolta. Fölöttük sötét színű, elöl fedett kemény sisakok voltak. Az ötödik polc többféle fegyvert tárolt. Ezek közül a lány kiszúrt magának két kést, egy pár kesztyűt és egy újabb gránátot, amin a jelképen kívül egy füstöt ábrázoló minta volt. Magára kapta az emlékfoszlányban látott fegyveres felszerelést, majd az említett fegyverekből tett el párat. Mindegyik zsebben lapult a csinos kis játékszerekből kivéve egyet, amibe nemsokára három fegyvernyi töltény került. A gránátokat gondosan rögzítette, közben ügyelve arra, hogy szükség esetén mégis egy pillanat alatt ki lehessen rántani búvóhelyéről. Az egyik monitorhoz sétálva kezdett kutatni a mappák között a kódok után. Ösztönösen rákattintott egyre, aminek egy különös írásjelet adtak mappanévként. Abban volt három darab mappa, közülük a legalsóra kattintott. Azon belül volt kettő, a felsőn belül még négy, amiből kettő üres volt, a harmadik három névtelen mappát tartalmazott, a negyedikben lévő pedig a Kódok - Gyilkos Zóna nevet kapta. Azt megnyitva kapott négy dokumentumot az ajtók számával. A monitor mellett megpillantott egy karszalagot, amire feltölthette a hatjegyű számkombinációkat. Az eszközt felkötötte a karjára, majd a helyiség kódját beütve távozott. Lassan sétált vissza arra a folyosóra, ahonnét indult, eközben alaposan körbenézett. Léptei magányos kopogásának ritmusát három személy bakancsának kopogása zavarta meg. Két védőöltözetet viselő fegyverest pillantott meg, akik egy fiatal nőt közrefogva mentek a vele ellenkező irányba. Sötétbarna vállig érő haja az arcába lógott, aranybarna tekintetét a vörös lányra vezette, majd elejtett egy apró mosolyt, és halálos nyugodtsággal az arcán sétált tovább. A három alak egészen a mesterséges fényben úszó betonfalakkal közrezárt folyosó végéig sétálva tűnt el egy vibráló ezüstös fényt árasztó kapun, amit a falon nyitottak meg. Ahhoz képest, hogy a furcsa emlékképeken kívül nem emlékezett semmire, egyáltalán nem érezte magát elmaradottnak a technika fejlődésével szemben, de ilyesmi létezéséről még csak nem is tudott. Még egyszer visszanézett oda, ahol az imént nyoma veszett a két fegyveresnek és a nőnek, majd gyorsabban szedve a lábait sietett vissza az épület külső gyűrűjének az A szekciójába, hogy kiderítse kik rejtőztek a kódokkal elzárt ajtók mögött. Elkezdte beírni a karszalagba lementett számkombinációt - 741395 -, ami az A9-es ajtóhoz tartozott. Hangos csipogás hasított a levegőbe, majd a szerkezet a zár kattanásával jelezte, hogy a hatalmas vaskapu készen állt beengedni a kíváncsi idegent. A helyiségbe belépve az addigi sötétséget felváltották a plafonba épített lámpák. A szoba a bejárattal szemben elhelyezkedő ágy kivételével teljesen üres volt. Hatalmas tisztaság uralkodott a minimum három méteres belmagassággal rendelkező fényesre festett betonnal közrezárt területen, melynek szabályos kocka formáját a bejárattól balra lévő fal törte meg, mely beljebb helyezkedett el, így az ember nem látott rá onnan. Lehúzta a sisakot a fejéről, ami alól hosszú vörös haja vízesésként omlott a vállára, majd onnan a háta közepére. Közelebb lépett a bevetetlenül hagyott ágyhoz, és alaposan végignézett rajta a takarótól a párnáig. Az utóbbi alól kilógott egy ezüstszínű lánc. Óvatosan elkezdte kihúzni alóla a nyakláncot, melynek közepén egy kék madarat ábrázoló medál bukkant elő. A plafon felé emelte, hogy a lámpák jobban megvilágítsák a zafírkéken csillogó tárgyat. Jobban megnézve nem is egy, hanem két madarat ábrázolt, melyek úgy fonódtak össze, mint jin és jang. Ismerős volt neki. Összehúzott szemekkel méregette a meseszép tárgyat, amíg három koppanást meg nem hallott, amik kétségkívül egy pár bakancstól származtak. A lány lejjebb engedte a nyakláncot, majd tekintetét a falra, aztán oldalra vezette. Szeme sarkából nem látott senkit, ezért fejét oldalra billentve, még mindig maga előtt tartva a fényesen csillogó ékszert megfordult. Egy magas, fekete hajú férfi állt előtte, karba tett kézzel és felhúzott szemöldökkel bámulva a vörös lányt. Talán a húszas évei közepén járhatott. Nem tudta pontosan megbecsülni, de biztos, hogy nála idősebb volt.

- Szép nyaklánc.

- Nem szép dolog turkálni mások holmija között - lépett közelebb, figyelmen kívül hagyva a lány előző mondatát. Előre hajolt, rákulcsolta az ujjait a medálra, és egy hirtelen mozdulattal kirántotta a kezéből.

- Bocsi.

- Hogy jöttél be?

- Kóddal - mutatta fel a csuklóján lévő szerkezetet.

- Tudom, hogy nem vagy őr - tett felé még egy lépést, és lassan megfogta a csuklóját. Összehúzott szemekkel vizslatta a vendége kezén pihenő eszközt, majd felnézett rá. - Hogy jutottál hozzá?

- Nem volt nehéz - lassan elengedte a lány kezét és hátrébb lépett. - Miért vagy benne olyan biztos, hogy nem itt dolgozom?

- Ha így lenne, nem állnál le nézelődni - válasza nem tükrözött semmilyen érzelmet. - Tudom, ki vagy, Heloise - szóval Heloise. A vörös arca zavarodottságot tükrözött.

- Honnét tudod, ki vagyok? - hisz még ő maga sem volt teljesen tisztában vele.

- Tudok dolgokat.

***

A folyosón csend uralkodott. Csak a léptek egyenletes kopogása visszhangzott az épület falain, ahogy a lány bakancsa érintkezett a fényes padló felületével. Tudatlansága bosszantotta, a sötét hajú nem mondott többet, ezért inkább elhagyta a helyiséget. Az A11-es ajtó pontosan ugyanúgy nézett ki, mint az A9-es és az összes többi, ami sötét szobákat választott el a neonfényes folyosóktól. Ezt egyaránt díszítette egy számokkal ellátott elektronikus szerkezet, melynek hideg fehéren világító számlapjait figyelve az ember kísértést érzett szabad bejárást biztosítani magának a helyiségbe. Ekkor a folyosó falainak tetején kiemelkedő lámpák vörösen kezdtek villogni, amit a riasztó hangos visongással kísért, ezzel megtörve a csendet. A lány sisakjára tapasztva tenyerét, mintha az segített volna kizárni a zajt, indult el a szekciókat keresztező folyosó felé, ahova kiérve megpillantotta a falon lévő átjárót. Az ezüstösen csillanó fény a területet elárasztva hívogatta az előtte állót. Óvatosan tette egyik lábát a másik után, közben szemét a falkapun tartva. Ahogy csökkent a távolság közte és az előtte tátongó átjáró között, a kíváncsisága úgy nőtt. Kezét maga elé tartva tette meg az utolsó két lépést, majd átlépett az átjárón.

Hideg hullámok söpörtek végig a testén. A kapu ezüstös fényben úszva bontotta elemeire a folyosó falait, majd kezdett összerakni egy másikat. Még sosem volt tanúja ilyesfajta jelenségnek. Egyszerre gondolta gyönyörűnek és elképzelhetetlennek. A hideg egyre erősebb volt, amitől már libabőrös lett. Az újonnan felépült szekció hirtelen darabjaira hullott, és hatalmas sötétség vette át a helyét. Erős fejfájás tört rá. Kezeit a halántékára tapasztva egy pillanatra összeszorította a szemeit, amiben egy vörös árnyalat csillant meg. Foltokat látott, mintha ezer lámpa világított volna a szemébe. Valami rántotta át egy másik világba. Hangokat hallott, amik eleinte érthetetlenek voltak, majd egy szót formáltak. Pontosabban egy nevet; Heloise. Kitisztult a látása. Egy ismeretlen helyiségben találta magát, ami tele volt pakolva fecskendőkkel, gyógyszeres dobozokkal, és olyan gépekkel és eszközökkel, amiket nem tudott beazonosítani. Tekintete a karjaira kúszott. Azok a lábaival, a vállaival és a derekával együtt az ágyhoz voltak szíjazva. Csuklóját tekergetve felpillantott egy ablak előtt szobrozó férfire. A hajtincsei között átszűrődő lemenő nap fénye kicsit egybeolvasztotta az itt-ott kikandikáló ősz hajszálait a barnával. Sötét dzsekit viselt fekete farmerrel és fehér sportcipővel. A lány lassan teljesen visszaereszkedett az ágyra, továbbra is fura tekintettel pásztázva az illetőt. Hirtelen felindulásból hatalmasat rántott a szíjakon, aminek következtében egy csípést érzett a koponyájában. Amint tudatosult benne, hogy valami a fejére volt erősítve, eluralkodott rajta a pánik. Nyomást érzett valahonnan mélyen az elméjéből. Összeszorított fogakkal rántott újra a szíjakon egy erősebb csípés kíséretében. Kettéváltak előtte a dolgok, valami pedig sercegni kezdett, ezért újra szorosan behunyta a szemeit, majd sűrűbben kezdett pislogni.

- Heloise Wayland - fordult meg a férfi és világoskék tekintetét az említett arcára szegezte. A lány egészen addig nem hagyta abba a szíjak feszegetését, amíg nyaka nem találkozott a tűvel, citromsárga folyadékot fecskendezve a testébe. Pánikérzete eltűnt, izmai elernyedtek és a látása is normalizálódott.

- Lenyűgöző terv. Sajnálatos módon csak manipuláció.

Manipuláció? Nem tudta, hogy ilyen is létezik.

- Kár, hogy így kell találkoznunk - utalt sebezhetőségére a férfi.

- Én sem gondoltam, hogy a falon túl ágyhoz kötözve fogok feküdni egy fazon társaságában, akitől feláll a hátamon a szőr.

- Szóval nem emlékszel semmire. Tökéletes - a fazon félmosolyra húzta a száját, és az ágy melletti asztalhoz fordult egy újabb fecskendőnyi löttyért. A fejét oldalra billentve maga fölé emelte a vörösen csillanó folyadékot

- Tudod. Vannak, akik mindenáron hozzá akarnak jutni ehhez a hatalmas erőhöz... - kis szünetet tartva mondandójával a lány mellé sétált - és én ezt nem hagyhatom... -, majd a nyakába döfve a tűt beleeresztette a vérszínű folyadékot. Heloise állkapcsa megfeszült, szemeit összeszorította, ahogy az ismeretlen anyag elhagyta a tű hegyét és szétáradt a testében, borzalmas fájdalmat hagyva maga után. Úgy érezte, mintha fel akarták volna gyújtani belülről. Égette. A nyomás újra nőni kezdett a fejében. Mérhetetlen mennyiségű energia gyülemlett fel benne, de valami megakadályozta, hogy kitörjön.

- Mi a francot adott be nekem? - kezeit ökölbe szorítva próbálta kiszabadítani magát a szíjak fogságából.

A fazonnak már nem volt ideje választ adni a kérdésére. Csipogás hangja hallatszott, majd az ajtó találkozott valakinek a talpával, és hangos csattanással kicsapódott. Két fegyveres egyenruhás alak állt az ajtó mögött, fegyvert fogva az ágy mellett álló férfire. Belépve a helyiségbe az előrébb álló lerántotta a maszkot a fejéről. Az ősz hajú furcsa fintorral az arcán megfordult, és fejét alig láthatóan megrázta, majd szemöldökeit az egekbe emelve halkan felnevetett.

- Meglepi - vigyorgott szélesen a sötét hajú férfi. Felismerte a manipulációból. - Ha nem szedi le azt a szar blokkoló szerkezetet a fejéről, én repítek golyót a magáéba.

- Üres a tárad Damon.

- Legalább ne rontanád el a pillanatot - pillantott a női hang tulajdonosára. Kikapta a fegyvert a kezéből, és rálőtt a még mindig egyhelyben ácsorgó fazonra, aki mielőtt a golyó célt ért volna eltűnt. A nő is lekapta a fejéről a maszkot. Rövid barna haja kócosan csusszant ki a sisakból, és simult a vállára. Ránézésre pár évvel idősebb lehetett társánál. Őt is felismerte. Heloise elkerekedett szemekkel bámulta azt a pontot, ahol az imént az ősz hajú férfi állt. Tekintete a két egyenruhásra vándorolt, akik szintén döbbenten bámultak maguk elé. Hirtelen, mintha villám csapott volna bele, iszonyú fejfájás tört rá és újra érezte a nyomást. Vállait és jobb csuklóját tartó szíjat kifeszítve egy pillanatra szemét összeszorítva elkapta a tekintetét, és egy hatalmasat rántott az egyik kezét fogva tartó eszközön, ami annak hatására kilazult. Kihúzta azt, és egyenként kezdte el kicsatolni a többit. Leugrott az ágyról és a vasajtóhoz sétált, amiben visszatükröződve szemügyre tudta venni a blokkoló kütyüt. A fehér szerkezet hajpántként illeszkedett a lány fejére a halántékánál kis tapadókorongokban végződve. Megpróbálta lefejteni magáról a két apró korongot, minek következtében újabb csípést érzett a koponyájában.

- Rohadék - sziszegte.

- Jól van... - fújta ki Damon az addig benntartott levegőjét. - Haladjunk a terv szerint. Eljutunk a legbelső gyűrűbe és lelépünk innen - a vörös hajú felé fordult, kirántott egy fegyvert a derekára erősített övből és odadobta neki. A lány bólintással jelzett, bár fogalma sem volt a tervről. Még mindig érezte, ahogy a vörös folyadék szétárad a testében erdőtűzként pusztítva, melynek lángjai elevenen égetnék fel őt.

Damon az ajtóhoz lépve kidugta a fejét és körbenézett. Heloise és a nő -, akinek még nem tudta a nevét - mögötte állt, várva arra, hogy elindulhassanak a legbelső gyűrűbe. Válla fölött félig visszafordulva egy aprót bólintott jelezve, hogy tiszta a terep.

- Kezdődjön a buli - vett elő a barna hajú nő egy újabb fegyvert a derekán lévő övből, és apró félmosollyal az arcán újratöltötte. Látszólag ez az aprócska mozdulat boldoggá tette. Heloise is kibiztosította a sajátját és indulhattak is. A folyosón csend honolt, csak a fal tetején lévő vörös lámpák villogtak, akárcsak a manipulációban. A nyomás még akkor sem szűnt meg a fejében, amit valószínűleg az ismeretlen szerkezet okozott. Fegyverét lefelé tartva lassan araszolt előre. A lehető leghalkabban próbált lélegezni, hogy minden esetleges apró zajra oda tudjon figyelni. Egy elágazáshoz érve Damon a balra, a barna hajú pedig a jobbra elhelyezkedő folyosón indult el, míg ő tovább ment egyenesen. Az ott lévő lámpák sisteregve villogtak a kihalt épületben. Hirtelen egy kattanás törte meg a monoton zajokat. A háta mögül jött. Valaki kibiztosított egy fegyvert. Sokkolóját továbbra is maga előtt tartva megtorpant. A vér is megfagyott az ereiben, ahogy a személy tett pár lépést felé.

- Alig vártam, hogy lepuffanthassak valakit ebből a mocskos hordából - egy vékony női hang szólalt meg mögüle. Nem hangzott túl barátságosnak. Szemét egy pillanatra behunyva fordította oldalra a fejét, és a mellette lévő falat bámulva próbált csak a fegyverre koncentrálni.

- Azt mondták vigyázzak veled, mert a találkozásunk akár az életembe is kerülhet - maga előtt látta, ahogy a csaj megforgatja a szemeit. - Látszólag nem igen vagy képben. Nem tűnsz túl veszélyesnek - hangja lekezelő volt és nemtörődöm. - Jason, megvan az egyik szökevény - beszélt bele a karján elhelyezkedő kütyübe. A vörös még mindig mozdulatlanul állt. Lett volna alkalma lelőni, de valamiért nem tette. Még. Kíváncsi volt, mire értette azt, hogy veszélyes.

- Ne okozz halálos sérülést! Élve kellenek. Öt perc múlva ott leszünk - hangzott el a válasz. A lány nem tétovázott. Erősen rámarkolt a fegyverre, majd meghúzta a ravaszt. Szinte hallotta, hogy a golyó keresztülhasít a levegőn. Úgy érezte, az idő lelassult. Egy pillanat alatt a lövedék irányába fordulva kinyújtotta a bal kezét, mintha csak egy labda lett volna elkapta azt. Egy halvány győztes mosolyt küldött felé. A lánynak világos szőke, a sündisznó tüskéihez hasonló frizurája volt, fehér bőre és jeges világoskék tekintete. Egy pillanatra úgy tűnt, megijedt, aztán Heloise-zal egyetemben újra lőni készült, de mielőtt bármelyikük mozdulhatott volna, valaki kilépett a szőkétől balra lévő folyosóról, és egy erős ütést mért a tarkójára. Süni eszméletét vesztve esett a földre.

- Vigyázz kislány. Még a végén rossz fát teszel a tűzre - pillantott le rá Damon, majd fel a vörösre. - Szedd a lábad! Van egy falkapu az egyik folyosó végén, ami a legbelső zónába vezet. Ott is lesz két átjáró. Meg kell találnunk legalább az egyiket, mielőtt a riasztásnak vége és bezárulnak - ezzel sarkon fordult és eltűnt a fal mögött. A lány sebesen lépkedve eredt utána. A folyosó végi jobb kanyar bevétele közben újra érezte a nyomást és az ereiben száguldó égető folyadékot. Egy pillanatra megállt, ráfogott a fején lévő szerkentyűre, és gondolván, hogy annál rosszabb nem nagyon lehet a fájdalom, egy nagyot rántva letépte magáról azt. Úgy érezte, valami felszabadult benne. Hirtelen homályosan kezdett látni, de tudta, hogy nem állhat meg. Még nem. Ha ki akart jutni, össze kellett szednie magát és tovább menni. Tenyerét a falra tapasztva vett egy nagy levegőt, összeszorította a szemét egy másodpercre, majd újra futni kezdett. Éppen látta Damon-t lefordulni balra, ezért követte őt. A kanyart bevéve megpillantotta az ezüstös fényt árasztó átjárót, ami remélte, hogy közelebb viszi majd a célhoz.

- Louisa a túloldalon vár. Menj! - intett a falon tátongó lyuk felé, majd sarkon fordulva elindult visszafelé.

- Hova mész?

- Elintézek valamit - kicsit ördögien hangzott ez a mondata. Abban a pillanatban, mintha lángolt volna a tekintete. Eszébe jutott a látomása. A vérszomjtól szó szerint lángoló tekintet. Heloise igyekezett figyelmen kívül hagyni a tényt, és teljesítve a férfi kérését átlépett a falkapun.

Louisa, átérése után rögtön egy fegyvert dobott felé. A vörös hajú elkapta azt, majd feltűnt neki, hogy még mindig rajta van az egyenruha, - amit már ki tudja, mikor vett fel - ezért a fegyvertartó öv egyik részébe helyezte. Ezen mozdulatok után megint végigsöpört a testén az az elmúlt órában már megszokottá vált égető érzés. Arcizmai egy kicsit megrándultak a fájdalom hatására. Ujjaival a halántékát kezdte masszírozni, hátha azzal enyhül a fájdalom.

- Jók a reflexeid kölyök - Heloise, a becenév hallatán furcsa arckifejezéssel illette a vele szemben állót, de inkább nem firtatta.

- Mi a terv?

- Előre megyünk és megkeressük az átjárót. Biztosítjuk a terepet, Damon meg majd jön utánunk.

- Mire készül? - billentette oldalra a fejét összehúzott szemekkel.

- Majd meglátod - Louisa is épp olyan titokzatosnak tűnt, mint Damon. Fogalma sem volt róla, mit akart csinálni a férfi, de remélte, hogy semmi őrültséget.

***

Olyan gyorsan szedte a lábait, amilyen gyorsan csak tudta. Egy egész csapat fegyveres őr üldözte őket több szekción keresztül. Az egyik elöl rohanó maszkos utánuk eresztette a szeg kinézetű lövedéket, ami ha célt ért volna, szépen lassan megsütötte volna őket. A mellette haladó másik pedig egy sima pisztollyal próbálkozott. Heloise egy elágazásnál egy balkanyar közben egy pillanatra hátrafordult, célba vett pár egyenruhást, tüzelt, majd beugrott a fal mögé. Hátát nekitámasztotta annak és nagyokat lélegezve jobbra nézett. El akarta lökni magát a hideg betontól, de erős fájdalom lett úrrá a hasa bal részén. Ujjait hozzáérintette a sérült felülethez, ahova a golyó fúródott. A belőle kiszivárgó folyadék pirosra festette a kezét.

- Bassza meg! - szisszent fel. Érezte, ahogy megint nyomás keletkezett a fejében, viszont akkor nem akadályozta meg semmi, hogy az a mérhetetlen energia, ami már-már külön entitásként volt jelen, ne hatalmasodjon el rajta. Mintha kettévált volna az elméje. Egy pillanat erejéig összeszorított szemeit kinyitva egy vörös árnyalat kezdett kavarogni az addig zölden megvillanó íriszeiben. Felnézve a szemközti fal irányába meglátta azt a vörös hajú nőt, akit az emlékképben látott. Karmazsinvörösen világító szemeit Heloise arcán tartotta. Egyre rosszabbul érezte magát. A szája kiszáradt és egyre sápadtabbnak tűnt, de állta a nő tekintetét.

- Helloise, üdv az elmémben, vagyis a tiédben - festett egy gonosznak tűnő mosolyt az arcára, majd ellökte magát a faltól és tett pár lépést felé. Heloise egy másodpercre sem veszítette szem elől furcsa betolakodóját, viszont az feltűnt neki, hogy gyakorlatilag a körülötte lévők lefagytak. Mintha megállt volna az idő.

- Bizonyára fogalmad sincs, mi történik veled, nem igaz? - ezen mondata inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek, úgyhogy nem is tartotta szükségesnek a válaszadást. - És valószínűleg azzal sem vagy tisztában, hogy én ki vagyok. Nos, ez egy hosszú történet lenne - támasztotta meg jobb kezét a bal válla fölött, nem szakítva meg a szemkontaktust.

- Hány embernek sikerült már pont ugyanígy lenyomnod ezt a betanultnak hangzó szöveget?

- Sajnos még nem volt alkalmam másnak - válaszolt tettetett szomorúsággal, majd tartott egy kis szünetet. - Fogalmad sincs, mire vagy képes.

- Ja, vettem észre - tenyerét újra a lövés helyére szorítva élesen beszívta a levegőt. - Remélem, egy megtébolyodott őrülttel gazdagodott a világ.

- Koncentrálj. Puszta gondolattal hamuvá tudnád égetni ezeket a... - ezzel megszakadt a kapcsolat a nővel, mintha álomból ébredt volna fel, de közben végig ébren volt. Kámforrá vált, Louisa pedig már ki tudja hányadszor szólíthatta meg őt. Egy pillanatra felé fordult. Ha öszpontosítasz a gondolatra, bármit megtehetsz - hallotta a vörös nőnek a hangját a fejében. Nem volt tisztában azzal, ami benne zajlott, de akkor és ott csakis egy dolog lebegett a szeme előtt. A kapu. Látása újra elhomályosult, a nyomás és az ereit égető fájdalom pedig kezdett felülkerekedni rajta. Nem akarta elveszíteni az irányítást önmaga felett. Erősen rákoncentrált az átjáróra, el is képzelte azt. Majdnem biztos volt benne, hogy merre kellett mennie.

- Tudom, merre van.

- Mi? - Louisa értetlen pillantást küldött felé. Heloisenak hatalmas erőfeszítésébe került háttérbe szorítani a fájdalmait, melyekről már azt sem tudta, melyiket mi okozta. Összeszorított szemekkel ismételte meg előző kijelentését, és épp fordult el az egyenruhásokkal teli folyosótól, amikor a zónát egy robbanásszerű hang rázta meg. Mintha valaki egy lángszóróval tört volna az említettek életére. Az egész helyiség belobbant. A vörös elkerekedett szemekkel nézte az előretörő lángokat, amiből egy alak sétált ki és ment közelebb a két személyhez. Damon.

- Megvan az átjáró? - zihálásától alig lehetett érteni, amit mond.

- Talán - a barna hajú a társára pillantott, aki tenyerével a falat támasztva próbálta száműzni a vörös folyadék és a golyó okozta fájdalmat.

- Szarul nézel ki Heloise.

- Kösz - felhúzta a szemöldökét, majd egy nagy levegővétel kíséretében ellökte magát a betontól. - Lépjünk le innen!

***

Az utolsó falkapu előtt állva Heloise alig várta, hogy kitehesse a lábát a kísérleti patkányok útvesztőjéből. Remélte, hogy odakint nem lesz annyira rossz a helyzet. Ezek után hiú ábrándnak tűnt, de a remény hal meg utoljára. Jason egy újabb egyenruhás csapattal a háta mögött köszöntötte a szökni készülő triót. Damon tett egy lépést az ezüstösen fénylő ismeretlen felé.

- Odakint sokkal rosszabb lesz - patkányképű a lehető leggyengébb érvvel próbálta megállítani a férfit, aki hajthatatlan volt két csapattársával együtt.

- Inkább szétszedetem magam a kintiekkel, minthogy egy percnél is tovább rohadjak itt. Ha ennyire kell magának Heloise, úgyis utánunk fog jönni - ezzel, mint végszóra átsétált az utolsó kapun. Heloise végig a férfi képét bámulta, amiből képtelenség volt kiolvasni bármilyen érzelmet. Amikor ő is a szemébe nézett, eleresztett egy győztes félmosolyt, majd vörösen kavargó íriszeit a szabadulást ígérő acélos színű végtelenségre vezette, és Louisaval együtt lépett ki a külvilágba. Az utolsó zóna lassan elemeire bomolva tűnt el a patkányképűvel együtt, és épített fel egy erdős területet.

Íródott: 2017. 11. 09.

Módosítva: 2020. 02. 15.

×× JELENLEG SZERKESZTÉS ALATT ××
A publikált fejezetek tartalmilag változhatnak, amint azt a storyline megkívánja.

|Rella|

Szerkesztett megjegyzés:

Már viszonylag régóta csücsül wattpaden ez a könyv, így úgy döntöttem, nem fogom megint leszedni a már feltöltött két részecskét.
2017 augusztusában írtam meg a legeslegelső változatát ennek a fejezetnek, ami azóta számos változáson ment keresztül, és úgy érzem, hogy még fog is a jövőben.
Mivel évekkel ezelőtt elég meggondolatlanul írtam. Úgy gondoltam, hogy megírok egy fejezetet, aztán majd spontán folytatom, ami egy darabig működhet, aztán rá kellett jönnöm, hogy ezzel a módszerrel nem lesz hosszú életű ez az irományom sem. Három hosszú év után végre összefutottak a szálak a fejemben, viszont rendszeres feltöltést továbbra sem fogok ígérni.
Igyekszem tervezgetni a továbbiakat, aztán jöhetnek is a részek, amint kialakul bennem, hogy milyen irányba is fogom konkrétan vinni ezt az irományt.