Erős lélek, mint az acél

Holly hajnalban elment, Alec pedig reggel hétkor felkelt és reggelit csinált, jó erős tejeskávéval, és a tálcára rakta Kate gyógyszereit: fájdalomcsillapítót, antidepresszánst, izomsorvadás gátlót és egy tucatnyi különbféle vitamint. Ezután a tálcát a nappali dohányzóasztalára tette. Félrehúzott egy széket az útból és a reggelije mellé rakta a táskáját, meg azt a nagy kupac aktát, ami addig a konyhapulton volt, és Kate egyébként kényelmesen elérte volna ott is.

Katie nyolckor kelt fel, a felöltözött, megmosta az arcát és a fogát, sminkelt, megcsinálta a haját megkereste a szemüvegét (ami még soha nem volt kétszer ugyanazon a helyen), majd legvégül kigurult a konyhába. Ez legalább negyven percbe telt neki, Alec ekkorra már negyven perce tudta, hogy a testvére felkelt, és harmincöt perce hallgatózott az ajtónál, hogy azonnal be tudjon menni, ha valami baj történne.

- Tudok ám enni az ebédlőasztalról is. – mondta Kate egy reggel, mikor meglátta a nappali kisasztalán a reggeliző tálcát – Tudod pont olyan magasan ülök, hogy elérném.

- Gondoltam kényelmesebb itt. – Alec hátradőlt a kanapén, ahol minden reggel helyet foglalt Katievel szemben. – De ezentúl majd oda terítek.

- Teríteni is tudok – mosolygott Kate és belekortyolt a kávéjába – Csak rá kell raknod a tányérokat a pultra. – mikor testvére megforgatta a szemeit, Katie rá könyökölt a térdére és a szemébe nézett – Azért mert nem működnek a lábaim, még nem vagyok egy magatehetetlen kisbaba. – Alec is előre hajolt, és a reggeli maradványai fölött ő is Kate tekintetébe fúrta a sajátját.

- Ideiglenesen. Csak ideiglenesen bénultál le. – mondta komolyan.

- Nem tudhatjuk, hogy az agyam valaha is működni foge-e újra, és nem akarom, hogy...

- Működni fog. Ez biztos. – Kate kifújta a levegőt, és oldalra döntötte a fejét.

- Alec nem lehetsz egész életedben ápoló mellettem. – Alec nagyot nyelt, és nem árulta el Katenek, hogy hallotta, ahogy a minap sírva fakadt, amikor nem tudott, csak harmadszorra kiszállni a fürdőkádból.

- Tudom milyen nehéz két béna lábat vonszolni magaddal mindenhova. – morogta. Kate újra elmosolyodott és előrehajolt, hogy megfoghassa a kezét.

- Tudom, hogy tudod. – Alec az ajkába harapott, és maga elé meredt.

- Mindenkinél jobban tudom.

Amióta Kate kerekesszékbe került már nem volt semmi szüksége az irodájában lévő forgósszékére, ezért Sam úgy döntött, hogy még mielőtt Dr. Quinn munkába érkezik elvisz magával haza. Pontosabban kölcsönveszi, amíg megjön az új Ebayről rendelt széke (a régi forgószékét odaadta Stevenek, amikor úgy döntött, hogy inkább Bucky mellett marad, így odaköltözött hozzá) Szerencséjére Kate előző este nyitva hagyta az irodáját, így gond nélkül bejuthatott, és mielőtt kigurította volna a széket megkínálta magát abból a tíz éves skót whiskyből, amit Katie a fontos vendégeknek tartott fent, és ily módon ő még nem kapott belőle. Már a lift előtt állt a székkel, mikor kinyílt az ajtó, és legnagyobb meglepetésére Kate ült vele szemben.

- Sam! Előbb érkezett a terápiára? – virult el Kate, és látszott az arcán, hogy pontosan érti a helyzetet.

- Én igazából...Igen.

- Oké Sam, kérem foglaljon helyet – miután Sólyom visszatolta a széket a szobába, Kate ügyesen lepakolt az asztalra, és néhány perc kisebb bénázás után a Sam kabátját és a sálját is felakasztotta a fogasra. Sam leült a kanapéra és keresztbe tette a lábát. – Mondja, hallotta már az a kifejezést, hogy a túlélő bűntudata? – Sam nagyot sóhajtott és megvakarta az orra tövét. Kate ezt egy igennek értelmezte.

- Nekem nincs bűntudatom. – dörmögte Sam.

- Nem érez haragot?

- Ki iránt? – Kate elmosolyodott, mert egyszerűen megunhatatlanul aranyosnak találta, hogyan tagadnak az emberek.

- Önmaga. – Sam újra megvakarta az orrát, és kényelmetlenül helyezkedni kezdett a kanapén.

- Nem.

- Sam...

- Na jó talán egy kicsit...

- Egy kicsit? – Sam felpattant és az ablakhoz sétált.

- Na jó, talán egy kicsitharagszom magamra. – Kate elismerően bólintott, és felírta a jegyzetfüzetébe Sam nevét, majd alá rajzolt egy kérdőjelet.

- Amiért maga nem segített Rileyn, vagy mert maga jött haza?

- Nem tudtam volna megmenteni. – Sam nagyot sóhajtott a nehéz emlék alatt. Katie pedig megállapította, hogy nem véletlenül van veteránokat segítő csoportja, mert nagyon is könnyen beszélt az őt ért traumákról. – Ezt már rég elfogadtam.

- Hogy áll Amerika Kapitánnyal? – Kate témát váltott, Sam pedig visszazöttyent a kanapéra.

- Barátok vagyunk. – Katie az ajkába harapott, és félve tette fel a nagy kérdést.

- És Tony Starkal? – Sam kínosan elmosolyodott és félrenézett.

- Igazából nincs bajom a pasival. Mármint vannak dolgok, amikben nem értünk egyet, de attól még rendes tag. – most Katien volt a sor, hogy félrenézzen. A rendes tagegy kicsit meredek volt neki. – Maga talán nem így gondolja?

- Nekem nem szabad véleményt alkotnom egyikőjükről sem. Pártatlannak kell maradnom. – Ami időnként borzasztóan nehéz...Sam a plafonra nézett, és összedörzsölte a kezeit.

- Mi lenne, ha eljönne a támogató csoportba?

- Tessék? – Kate elmosolyodott zavarában. Tudta, hogy direkt váltottak témát. Bizonyára kellemetlen volt neki erről beszélni.

- Biztos örülnének egy olyan támogatónak, akinek van orvosi diplomája!

Sam ajánlata jobban megérintette, mint gondolta volna. Talán tényleg jó ötlet lenne elmenni egykét találkozóra, sőt talán még segíteni is tudna. Magában vigyorgott, miközben az asztalhoz gurult és letette a jegyzetfüzetét. Fury igazgató nagyon előzékeny volt vele a kórházban és elfelejtette megemlíteni, hogy küld majd neki néhány orvosi aktát, amiket valószínűleg meg kell majd tanulni. Mókás lesz benyalni mind az ötszáz gyógyszert, amit Dr. Banner kifejlesztett saját maga számára. Legnagyobb meglepetésére a Bosszúállók borítékba csomagolt orvosi feljegyzései között talál egy Katharyna Quinnnevére címzettet is. Az ölébe vette az orvosi aktáját, meg egy fekete filctollat, amit a kormányirodákban is használni szoktak, ha le akarnak titkosítani néhány adatot, majd az ablak elé gurult. Maria Hill nagyon készségesen előkeresett minden orvosi dokumentumot, ami azóta készült, hogy az államokba költöztek Egy levelet is mellékeltek, amit személyesen Nick Fury írt, és arra kérte, hogy döntse el mi publikus belőle, és mi nem, majd személyesen vigye fel az irodájába. Katie nagyot sóhajtott, és lecsavarta a fekete filctoll kupakját.

Nehéz dolga volt, végig figyelnie kellett, hogy mindent kihúzzon, ami a sérüléseinek okait magyarázta. Kezelőorvos: Dr. Stheven Strange, Dr. Christine Palmer ez maradhat. Mosolyogva gondolt vissza a furcsa orvospárosra és a velük töltött rengeteg időre. Nagyon meglepődött, mikor pár napja e-mailt kapott Dr. Palmertől, amiben kifejtette mennyire felelőtlennek tartja, amiért nem őt kérte kezelőorvosának, és többször is bocsánatot kért, amiért nem tudott felmenni hozzá. Beszámolt továbbá Dr. Strange balesetérő, és elmondta, hogy a gyógyulása érdekében beállt egy furcsa keleti szektába, és azóta csak egyszer látta. De bíztatta, hogy vegye csak fel vele bátran a kapcsolatot. Több oldalas levelének (ahol két egész oldalt kaptak az orvosi és magán kérdések) utóiratában, Alec és a szülei felől is érdeklődött, sőt még egy kávéra is meghívta (és szépen megkérte, hogy hadd vizsgálhassa meg az agyát, mert meg volt róla győződve, hogy Kate jelenlegi orvosai analfabéták). Mitagadás fantasztikus érzés volt, hogy ennyire figyeltek rá. Mármint valaki olyan, aki nem gondoskodni akart róla, és nem ragaszkodott hozzá, hogy átrakják a székből az ágyba, az ágyból a székbe, és a székből az autóba.

Kerekes székbe kerülni volt az egyik legnagyobb a félelmei közül. Persze ült már székben, és járt már mankóval, de azt a helyzetet nagyban megkönnyítette Dr. Steven Strange és Dr. Christine Palmer. Ők ketten a szakmájuk legjobbjaival tanácskozva, értekezve, és vitatkozta mindent megtettek Kate és Alec felépüléséért. Bár Dr. Strange egy kicsit nagyobb részt vállalt Kate esetében, mert minden álma vált valóra, amikor felvághatta egy olyan ember agyát, aki éberaltatásban volt, és még angolul sem tudott. Dr. Palmert speciálisan jobban érdekelte az ikerpár másik fele, aki ugyanúgy nem beszélt angolul, de ő tolmács és rajzolás útján is egyértelművé tette, hogy nem vállalja az éberaltatást, így kiesett a képből Dr. Strange, akinek akkoriban az ébren lévő emberek agyának felvagdosása volt a mániája. Tehát Alec hátát Christine Palmer vágta fel, a páciens pedig az ébredést követően kevesebb mint egy órán belül felállt.

Alec tehát egy műtét után felállt a kerekesszékből, hála Dr. Palmernek. Kate pedig egy agy, egy csípő és egy lábműtét után felkelt az ágyból, beült a kerekesszékbe, majd felkelt a székből és újra megtanult járni, hála Dr. Strangenek. Most pedig, mikor a legnagyobb szüksége lett volna a Dokira nem volt ott. Igazából fogalma sem volt, hogy hol lehetett éppen. Viszont minden rosszban van valami jó: Dr. Palmer meghívta egy kávéra.

Sokkal lassabban végzett az aktájával, mint gondolta. Mindent legalább háromszor elolvasott, mielőtt kihúzta volna. Mire pedig végzett szinte teljesen elrepült a két páciense közötti három óra, ezért úgy döntött, hogy csatlakozik a kantinban ebédelő légi erőhöz. Gyorsan bezárta az irodát, begurult a liftbe, majd át az ebédlőbe.

A fehérre csempézett helyiség dugig volt különböző ruhájú emberekkel. A szerelőtől kezdve a mérnökön át egészen a hadnagyokig mindenki ott ült kisebb vagy nagyobb társaságokban, és kedélyesen beszélgettek. Kate rövid hezitálás után elindult egy pilóta egyenruhába öltözött csoport felé.

- Katie! – Alec már messziről észrevette, noha a húgát kivéve még két tolószékes volt a teremben: egy mérnök és egy szerencsétlenül járt tesztpilóta. Kate elmosolyodott és az asztalhoz gurult. – Uraim! – kezdte Alec ünnepélyesen, mire mindenki felnézett az ebédéből, valaki pedig készenlétbe helyezett maga mellett egy üres kólás dobozt, hátha meg kell majd dobni valakit. – Bemutatom a húgomat, Katie Quinnt. – a Quinnszónál büszkén megveregette a saját, majd testvére vállát.

- Mintha a női klónod lenne! – mondta az egyik társa, de azért annyi bizalmat még nem mutatott Kate felé, hogy letegye a kólás dobozt.

- Ikrek vagyunk. – vigyorgott Kate, miközben Alec közelebb tolta az asztalhoz.

- Ki az idősebb? – kérdezte valaki az asztal másik végéről. Kate Alecre mutatott.

- Ő. De csak fél perccel! – ezen mindenki nevetett. Kaite elégedetten hátradőlt és a bátyjára kacsintott.

- Na és Katie...Te mit dolgozol? – érdeklődött az a pilóta, aki még mindig szorongatta a kólás dobozt.

- Pszichiáter vagyok. – felelte a kérdezett, és tetetett lazasággal a mellette ülő testvérére pillantott. Alec nem nézett rá, de (mint mindig, amikor ideges volt) egy ökölnyi falatot tömött a szájába.

- Ezek szerint írhatsz fel gyógyszert? – Kate megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Úgy festett megúszta, hogy beszélni e kelljen a pácienseiről.

- Az attól függ mennyit fizetsz...Mit gondolsz mitől megy ilyen jól az agytúrkászoknak? – ismét az egész asztal felröhögött. Katie pedig elégedetten vette tudomásul, hogy bevágódott Alec haverjainál.

- Ha ezt tudom, én is arra bátorítom a fiamat, hogy az orvosira menjen! – nevetett egy szakállas, középkorú férfi Alec másik oldalán. – Ingyen receptek...

Valaki megkérdezte, hogy mennyire volt nehéz az orvosi, másvalaki pedig azt akarta tudni, hogy mennyit használ a tanultakból, megint más pedig kíváncsi volt mennyire veszik az orvosok komolyan a titoktartást, ami a pszichiátereket különlegesen érint. Kate mosolyogva igyekezett mindenre mondani valami használhatót. Laza, vicces válaszokat adott, de mégis megmaradt udvariasan távolságtartónak, amit a pilóták úgy könyveltek el, hogy a kisebbik Quinn még szégyenlős, és nem akar semmi kínosat tenni vagy mondani a bátyja kollégái előtt. Alec a maga részéről az ebédje mellé megivott egy pohár sört, pedig délután még várt rá egy légi gyakorlat. Aztán valaki megkérdezte, hogyan került kerekesszékbe. Majd sietve hozzátette, hogy nem muszáj válaszolnia.

- Nem! Nem, semmi baj! – Kate Alec karjára tette a kezét, mielőtt megszólalhatott volna. – Két hete autóbalesetem volt. Az kisagyam egy része lebénult. Ez azt jelenti, hogy nem tudom tudatosan mozgatni a lábaimat. – álltalános és feszengő csend. Kate hátradőlt. Hogy kell ezt csinálni? Mi ilyenkor a jó megoldás? Alec a kérdő pillantására ugyanolyan tanácstalanul nézett rá vissza. – Tényleg – erősködött. – Semmi baj...

Alec hirtelen újra sovány és gyenge tizenöt évesnek érezte magát, aki a hideg fürdőszoba padlón ül és sír, mert nem tud egyedül beülni a székbe. Érezte a hideg követ, és azt a két mázsás, béna csont és hústömeget, amit régen a lábának hívtak. Tudta, hogy nagyon beteg lesz, ha nem mászik bele a székbe, de túl nehezek voltak a lábai, ő pedig túl gyenge, hogy mozdulni tudjon.

- Semmi baj, kisfiam! Minden rendben lesz... – Charlie újra a hátára borított egy meleg lepedőt, majd újra odaült mögé a hideg földre, és magához ölelte a zokogó kisfiút, aki még alig beszélt angolul. Legalább fél óráig ült vele a földön, mire Alec megnyugodott annyira, hogy ne remegjen, és fel tudja emelni.

Tudta, hogy milyen nehéz egy magatehetetlen testet mozgatni, mert vonszolt már maga után ájult bajtársat, vitte már az összeesett menyasszonyát az orvoshoz, ültette már bele a húgát a tolószékbe, és volt, hogy neki sem mozgott a lába. Közben pedig végig azt mondogatta nekik, amit Charlie Quinn ismételgetett akkor este a hideg fürdőszobapadlón: Minden rendben lesz...

Amíg ő elelmélkedett a pilóták és Kate egy vidámabb témába kezdtek, és most éppen egy kifigurázott történetet hallgattak az egyik felettesükről. Katie arcán viszont még nyomokban látni lehetett a kérdezősködés okozta fájdalmat. Alec az asztal alatt megszorította a húga kezét.

- Bocsássanak meg uraim, de a bátyámnak most fel kell tolnia, mert már vár a páciensem! – Kate elköszönt, és megígérte, hogy többször meglátogatja majd őket, mert annyira élvezték a társaságát, hogy többé nem lennének meg nélküle. (Ez nyilán költői túlzás volt, de akkor is jólesett). Alec a lifthez érve belemarkolt a vállába, majd előre hajol, hogy senki más ne hallja mit mond.

- Minden rendben lesz! – suttogta. Katie elmosolyodott.

- Tudom. – válaszolta.