Sergey
A lakás szétmarcangolt maradványai között kacagtam, mint egy eszelős. Olyan vészesen ingott a népszerűségem háromlábú széke, hogy szinte hallani véltem a recsegést, ahogy szálkánként adja meg magát. Na, ja, lehet tényleg megbolondultam. Ezt igazolta Olga tekintette is. Lévén, hogy olyan dialektusban beszélt, amit mi nem érthettünk remekül megtanulta kifejezni mondandóját az arcával. Most azt mondta: „Az Úrfi megzápult, de biz isten elfenekelem, ha még egy fiókot akár csak merészel kinyitni!". Mint a házvezetőnő, be kell ismerjem haragja jogos volt, de én meg egy huszonöt éves felnőt férfi vagyok, szóval rám csak senki ne nézzen úgy, mintha el akarna fenekelni.
Visszatérve őrületem okára, ráébredtem az egyetlen személy, akitől most segítséget remélhetek ez a fehéroroszországi banya. Olga, ez az öreg bútordarab, az egész gyerekkoromat végig kísérte nyammogó beszédével. De ne reméljen senki már-már anya-fia kapcsolatot közöttünk, mert kölcsönösen meg akartuk egymást fojtani, azon végzetes tizenkilenc évvel ezelőtti nap óta mikor bőröndjével beállított az állásinterjúra. Nem tudom a mama és a papa mit esznek rajta, de a nyakunkon maradt.
- Olga- csiripeltem negédes mosollyal átsasszézva a széttépett noteszek romjain, közelebb jutva hozzá, de ő azonnal hátrébb csoszogott tartva a távolságot.
- Olga! – ismételtem jóval nagyobb haraggal – hol a papa notesza Yakubov bácsi számával?! A pici vörös.
- Nyemet nyutom – morogta és szavait elnyelve. Sose tanultam meg a nyelvén beszélni. Más esettben annyiban hagytam volna és megvártam volna, hogy a papa hazajöjjön és személyesen kérdezzem meg, de még négy előtt el kellet volna intéznem, hogy Yakubov bácsitól elkérjem a nyaralóját, ami elméletileg a miénk, vagyis így adnám elő. Ezzel pedig megtartanám a fontos szerepemet a hierarchiában, ami az egyetemi életben harcoltam ki magamnak. Lehet gáz, hogy csak így tudom magam eladni a többieknek, de akinek van egy menő Moszkvától ötven kilométerre lévő nyaralója az benne van a népszerűek körében. Nekem pedig ennyi elég volt.
-Nyívja a nyura' – csámcsogta, de hogy mit azt el se tudtam képzelni. Időbe telik mire kikövetkeztetem.
- A papa utálja, ha a munka közben zavarom – feleltem kioktató hangon miután rájöttem mit tanácsolt.
- Nyakko nyívja nyasszony' – próbált meg kereket oldani, de az ajtó elé vettettem magam és úgy néztem rá, hogy leessen neki, ez még annyira se lehetséges. Még hogy a mamát nap közben felhívni?! Inkább felszippantom magam Olga porszívójával. A vén banya láthatólag megszánt, vagy csak már ment volna a dolgára ezért megadóan felsóhajtott, amitől megcsapott lehelete gyógyszeres szaga.
- Nyalás – először azt hittem ez a fehérorosz módja a „beszoptad" -nak, de aztán ismét sikerült megfejtenem mondandóját.
- A padlás? – kérdeztem vissza mire ő szinte kegyesen bólintott ezért végre elléptem az ajtótól, hogy elmenekülhessen. Már előre undorodtam, hogy fel kell mennem arra a dohos gusztustalan helyre, ami nagyjából olyan volt, mintha valaki egy kriptába törne be. De féltem, hogy lecsússzanok a népszerűség oly meredek szamárlétráján ezért rászántam magam.
Mellőzve minden hosszanti leírást a padlás olyan volt, mint amilyennek egy padlásnak lennie kell, épp csak egy csupasz izzó, elég hely a két lábadnak, és egy örökösen zárt palettás ablak. Meg persze rengeteg doboz és szemét.
Szinte éreztem, ahogy a nem létező asztmám előjön, a por érintésétől pedig láthatatlan kiütések lepik el a testem. Hál' istennek a mama imád rendszerezni, ezért minden gondosan dobozokba volt elrakva és felcímkézve, mint „Sergey kiskori fotói 4-6 éves korig" „Dédnagymama orvosi leletei" és így tovább. Soha semmit se dobtunk ki, csak megkapta a dobozát és eltemettük a padláson, hogy örökké a homályba vesszen. Nem akartam arra gondolni hány olyan dolog lehet ide száműzve, amit a szüleim gondosan elrejtettek a világ elől. Pár elveszett próbálkozás után a villanykapcsolóval rájöttem, hogy oly annyira nem látogatjuk a helyet, hogy még az se tűnt fel senkinek, hogy kiégett a lámpa. A pulóverem nyakát az orromig felhúzva védtem magam az előre megjósolható porfelhőtől, ahogy áthajolva épp csak lábujjaimon ingadozva megpróbáltam szétnyitni az ablak palettáit. A kinyitásuk sikerül is de a beragadta fát csak akkora rántással tudom kinyitni, hogy ahogy a paletták kicsapodnak én hátra is esek egyenesen fenékre érkezve.
Mikor tudatosult bennem, hogy egy dobozra érkeztem felszisszentem. Nem a fájdalomtól, hanem a ténytől, hogy most lapíthattam szét akár egy családi relikviát is. Gyorsan felkeltem és holtra sápadtan bámultam a doboz szánalmasan kilapított tetejére. Sehol egy jelzés rajta. Ez biztató, így a papa és a mama csak egy kicsit fojtanak majd meg. Félve emeltem fel a fedelet majd fellélegeztem.
Csak levelek voltak benne. Biztos valami rokon írásai a régmúltból, amit a mama az „eszmei értéke" miatt tartott meg, míg más se állt benne csak káposzta receptek.
Egykedvűen emeltem ki egyet majd épp csak lenyeltem a kiáltásom. A bátyám neve állt rajta, és egy tíz évvel ezelőtti dátum.
A bátyám, aki talán még annyit se kapott, hogy a cuccait a padlásra száműzzék. Valahogy, valamikor észrevétlenül kitörölték őt a családunkból. Évek óta még csak nem is gondoltam arra merre lehet most. Nem is igen emlékeztem már rá.
Zongora.
Ennyi maradt meg belőle. A bátyám, aki éjjel-nappal csak zongorázott. Négy év van közöttünk és nem maradt róla sok képünk szám szerint csak egy. Mert a papa nem tartott róla képet a tárcájában, mint rólam. Nem voltak bekeretezett képei a nappaliban, de én őriztem róla egyet az emlékdobozomban, amire így visszaemlékezve ki se nyitottam általános óta. Talán már ez is a padláson van valahol.
De azon a képen ott a bátyám, zongorázik persze, én pedig épp csak kis totyogósként a pólójába kapaszkodom, míg ő hátra fordulva lemosolyog rám. Nagyon hasonlítunk. Ugyanazok a maszatos halvány vonások, vértelen vékony ajkak, hegyes áll. A színeink is egészen hasonlóak sápadt bőr, fekete haj, de az ő szeme szürke az enyém kék, épp csak egy árnyalattal különbözik. Távolról nincs különbség köztünk.
De talán most, ha elmenne mellettem az utcán rá se ismernék. Lehet, hogy egy kopasz, narkós lett. Nem hinném, de ki tudja.
Egy ideig még nézem a kezemben lévő levelet. Nem kéne elolvasnom hisz minden bizonnyal okkal lett ide eltemetve. Mindegyik ki van bontva egytől egyig, de ez nem jelent semmit. Lehet sose olvasták el őket. Miért taszították el maguktól? Miért felejtkeztem meg róla?
Azt hiszem, ennyivel tartozom a bátyámnak mert most, hogy látom a leveleket bűntudatom van mert elfeledkeztem róla. Kikeresem az első borítékot majd kiveszem a lapokat és óvatosan kihajtogatom őket. Kész kisregény, mosolygok magamban. Pedig a bátyám rosszul bánt a szavakkal. Vagy legalábbis így emlékszem rá.
A levél pedig így kezdődik...