Egy olyan városban születtem, ahonnan mindig is menekültek az emberek. A szüleim akkor jöttek ide mikor kiengedték őket a gulágról és a frissen 1958-ban várossá kiáltott települést meg akarták tölteni. A belváros három utca hosszú volt és az tette belvárossá, hogy két hentesüzlet is volt ott. Bár sehol a városban nem volt több. Nem mintha többet fenn tudtak volna tartani egyébként is. A tévéadás olyan hangyás volt, hogy fél év után az egyetlen elektronikai boltunk is bezárt a csődöt mondva. A vonatok pedig az időjárásnak kitéve hol jöttek hol nem. Általában nem.
Ez volt Nizhneyansk.
A hideg észak-szibériai kisváros.
Gyűlöltem.
Hogy szerethettem volna egy ketrecet, amibe önhibámon kívül születtem?
A szüleim nem szerelemből házasodtak inkább a megélhetésért. Ekkor még a kommunizmus az utolsó fojtogató mozzanatait tette és így a város már nem volt elég nagy két pékségnek. Így mivel jól kijöttek össze házasodtak majd apám rövidesen bevonult, mert tudta nem lenne képes még egy munkatábort túlélni, ha elkapják. Öregen házasodtak legalábbis abban az időben annak számított.
Én apám hazatérte után születtem 1964-ben pontosan azon a napon mikor Brezsnyevet kinevezték első titkárnak. Azt mondogatta anyám mindig, hogy csak apámra vártam, hogy megszülessek.
Később a naplóit bújva tizenévesen – a hideg téli estéken ez volt az egyetlen szórakozásom – megtudtam a szeretőjétől esett teherbe. Az egyik hentes bolti segédmunkás fiútól. Akkor harag helyett csak gúnyosan nevettem. Olyan nagyon öregnek hatott a szememben anyám a korán őszülő fejével, hogy szánalmas volt elképzelni egy fiatal férfi karjai között.
De az egész nem lepett meg. Sejtettem. Mert apa alacsony szőke figura volt vicces vonásokkal én pedig magas és szép.
A hentessegéddel valóban egészen hasonlítottunk legalábbis a szürke szemeink. Ez mentette meg anyám, hogy mind a segédnek mind apámnak szürke volt a szeme.
Nem akartam ezzel semmit se kezdeni. Mert szerettem én azért a szüleimet még ha maradi bugrisok is voltak. Hisz, hogy ne szerethettem volna őket akkor mikor pont megígérték, hogy Moszkvába küldenek zenét tanulni amikor betöltöttem a tizenhármat?
Mindig is hárfázni akartam. Mint egy igazi úri hölgy, akár egy cár kisasszony. Gyerekként sokszor álmodoztam arról én vagyok az elveszett Romanov lány és vártam az ablaknál ülve, hogy jöjjön a trojka és a díszes kíséret, hogy elvigyen arról a kis tanyáról. Még ha ez lehetetlenség is volt.
Helyette egy nap a vonat egy békát hozott. Egy ronda varangyot, aki magával hozta a pestist, ami megölte az amúgy békés álmokkal teli fiatalkorom.
Varinkát.
Apám rusnya titka. Hogy miért haragszom érte, ha anyámnak nem hánytam fel a megcsalást? Mert anyám nem költöztette be a sufni méretű szobámba a hentessegédet.
Bár jobban jártam volna. Biz' Isten sokkal jobban jártam volna.
Varinka, a vörös szalagos édes kis Varinka egy nap kis kofferével beállított, hogy az apját keresi.
Aztán sírni kezdett, amit anya követett, aztán én és apa hirtelen három különböző okból síró nő között találta magát.
Ezért elment fát vágni mert sose volt a szavak embere míg én a szobámba zárkóztam, anya pedig levest kezdett főzni. Mert a vendég az vendég még ha a nyakunkon is marad, de ennie kell.
Gyűlöltem minden pillanatát míg velünk élt. Varinka lelkesen tanulta a kenyérsütést, lelkesen jelentkezett az iskolában és még lelkesen is kapált. Mindent olyan lelkesedéssel csinált, hogy hányni tudtam volna. Ezért pletykákat terjesztettem róla. Hogy leprás és tetves, hogy Jugoszláviában kurva volt. Mindent megtettem, hogy pokollá tegyem az életét. Ecetbe áztattam a fehérneműit, csipkebogyóval dörzsöltem be a ruháit.
Ő meg minden este olyan kedvesen kívánt nekem jó éjt, hogy csak még rosszabbul éreztem magam. Már kezdtem beletörődni, sőt talán még meg is kedvelni a lábtörlőnek tökéletes mostohahúgom mikor bejelentették, hogy van elég pénzünk arra, hogy zeneiskolába küldjenek. Apám egyik volt katona barátjánál szálltam volna meg cselédmunkát végezve. De Moszkvában!
Végig táncoltam az egész lakást örömömben. Aztán anyám elejtette azt a kis mondatot:
„Igazán Varinkát kéne küldeni..."
És így ő ment. Mert apám tartozott ennyivel anyámnak.
Vigasztalhatatlanul bőgtünk napokig, Varinka és én. Ő nem akart menni én pedig mindent megadtam volna, hogy elmehessek. De anyám hajthatatlan volt. Ha valaki gyűlölte jobban Varinkát ezen világon, mint én az ő volt. Így két év után ismét elővette a kofferét és nem sokkal több ingóságával ismét felült a vonatra ezúttal Moszkvába indulva.
Hónapokig vigasztalhatatlan voltam. Iskolát kerültem és az erdőben portyázó rosszarcú katonákkal kártyáztam és ittam. Néha tovább is mentünk, de nem esett jól így hamar elmaradozott a szex velük és talán ők se bánták annyira, hisz volt rajtam kívül más lány is ott.
De anyám ismét úgy döntött ő jobban tudja mit kell tennem és végre először igaza is volt. Azt mondta egyetlen esélyem van még, hogy elmenjek és az a tanulás. Menjek egyetemre és akkor szegényen, de kikerülök innen.
Én pedig - az amúgy közepesből is a rosszabb fajta diák - hirtelen iskola első lettem.
Ennyire utáltam ott lenni.
A diplomácia csak azért jutott eszembe mert az akkori politika úgy kecsegtette ez egy jövedelmező állás lehet hisz a Szovjetunió mindenhol ott volt a világban.
Felkerültem hát Moszkvába abban az évben mikor Brezsnyev meghalt. Bekerültem az egyetemre és ahhoz a katonatárshoz második cselédnek, ahol már Varinka is volt.
Ő zenét tanult és művelődött, én éjjel-nappal tanultam és a pénzes társaságokba olvadtam be. Egészen jól meg éltünk ketten, leginkább Varinka fizetéséből. Én félretettem a sajátomét, de az övét minden visszafogás nélkül szórtam. Néha csak ezért vettem ostobaságokat, hogy neki már ne jusson semmi. De nem bánta, mert boldog volt, hogy valaki mellette van.
Nem ment neki a barátkozás.
Teljesen egyedül maradt volna nélkülem így minden eltűrt. De közben már lehetett sejteni, hogy igazi zenei tehetség.
Egy nap már annyira megsajnáltam, hogy magammal vittem egy nagyobb egyetemi összejövetelre. Addigra beástam magam a csapat magjába és már akkor sokak mocskos kis titkait tudtam. Ahhoz mindig eleget, hogy soha ne kelljen italért fizetnem vagy a taxiért. Ha nem az adósaim hát az aktuális kedvesem. Az összes nagy férfi a kisujjam köré volt csavarva. A szex csak egy száraz cigaretta szünetnyi valami volt mindig, ami csak arra volt jó, hogy utána könnyebben hányjam ki a részegen benyakalt pezsgőt. Sose élveztem egyszer se. De hasznosak voltak. Ettől ékszer, attól ruha vagy esetleg a dolgozatok kérdései. Mindenre jók voltak. Egy mesterkulcs volt a lábam között és nem éreztem kevesebbnek magam, hogy használtam.
Azon az estén, ha jól emlékszem az éppen az egyik akkori barátom születésnapja volt. Ajándék nélkül, Varinkával érkeztem oda. Egy nagynevű marxista professzor volt az apja. Később fejbe lőtték és a fia az utcára került. Vagy elhagyta az országot?
Zavaros az az időszak.
De akkor még a nagypolgári háza finom illatokkal és meleg fénnyel várt minket.
Varinka nem ivott és nem tett többet, mint hogy a sarokban állt. Nem zavart, sejtettem, hogy ez lesz így én azért még jól éreztem magam és a társasággal maradtam. Két óra múlva odalépett hozzám és lesütött szemmel egy férfi felé intett. Kitalálod ki volt az?
Az apád.
Varinka az a szűz kurva beleszeretett apád férfias arcélébe és romantikus kék szemeibe és a többi flancos dolgába.
Akkor döntöttem el, hogy kell. Ez lesz a következő, mert ezzel odaszúrhatok a húgomnak.
Érthetetlen ugye? Miért bántom, ha szánalomból magammal vittem? Mert aznap este megkapta a levelet. Egy neves párizsi konzervatórium szeretné, ha az új év után már náluk tanulna. Valami francia professzor valahogyan ide a messzi Kelet-Európáig is el tudott keveredni.
Most komolyan mennyi esélye volt ennek?
Mennyi esélye volt, hogy mindent, de tényleg mindent megkap az a cafat?
Hát így már tényleg nem akkora nagy szemétség, ha „élete szerelmét" elcsábítottam. Aztán elrendeztem, hogy ránk nyisson még azon a partin a zongora teremben. És én végig őt néztem, aki az ajtó résén át figyelte ahogy apád meghág a billentyűkön.
Életem első orgazmusa volt.
Talán ő is magához nyúlt ki tudja.
Az eset ironikus végkifejlete a bátyád lett. Egy zongorán fogant. Egyrészt ezért is erősködtem, hogy azt tanuljon. Röhejesnek tartom ezt az iróniát, bár azt kívánom sose történt volna meg.
De így a felpuffadt hasamat lekötözve vehettem át a diplomám. Akkor még apád nem volt ekkora borzalom. Akkor én voltam a szentséges nagyasszonyra, akiben a magját elvetette. Jól megvoltunk és az egész házasságunk egyetlen jó időszakát élveztük.
Nem szexeltünk és a reggeli rosszullétre hivatkozva még csak egy ágyban se kellett aludnunk. Csak adta a pénzt, cserébe simogathatta a tök méretű hasam, mint egy csodalámpát.
Minden egyes pillanatát gyűlöltem a terhességnek. Mintha kiraboltak volna. Oda lettek a szép vonásaim, az alakom. Én, akitől már mindent elvettek az utolsó megmaradt értékemet is ellopták. A szépségem.
Ez pedig mind a bátyád hibája volt.
Aztán megszületett. A kezembe se vettem csak intettem, hogy vigyék innen azt a bömbölő ráncos banyát. Sírós volt, hasfájós és mikor már kikönyörögték a nővérek, hogy próbáljam meg szoptatni kiderült ahhoz se ért.
Én tényleg...
Én tényleg szívességet tettem mikor betettem abba a kád vízbe.
Csak hát, mint minden állatban bennem is van anyai ösztön...
Bánom a mai napig...

Az első nagy verés is ekkor történt.
Arcon köptem apád ahogy a földön feküdtem feldagadt arccal.
„Örülök, hogy megismerhetlek!"
Vihogtam, addig püffölt tovább amíg el nem ájultam.
Ekkor apád beküldött a kórházba.

De a kórházban...
Hogy mondhatnám el, hogy mi történt ott? Az egész életemet arra tettem fel, hogy sose hagyom, hogy ez megtörténjen. De nem mindegy már? Nem teljesen fölösleges tovább őrizni ezt a titkot?
Találkoztam Lubovval. Az én drága Lubovommal.
Mintha életemben először vettem volna levegőt.
Az egész életemet a víz alatt elzárva töltöttem, de Luba mint egy nimfa, egy istennő, kiemelt az örökké fagyos életemből. Megismertetett a szerelemmel.
Végre értelmet nyert a sok vers és dal. Végre megértettem miért a rabja minden ember a szerelemnek. Lubaval találkozni nem egy új állomása inkább a végső célja volt az életemnek.
Ő még csak rezidens volt. Annak az orvosnak az utánfutója, aki kezelt. Így sokat voltunk együtt.
Istenem, de meseszép volt. A barna haját nyugati stílusban hordta. Elől egészen hosszún hagyta, amit csavargatott amíg beszélt. A szemei olyanok voltak, mint a tigrisszem kristályok.
Férfi inget hordott és nadrágot. Olyan volt, mint egy lázadó forradalmár. Görög eposzokat olvasott és olaszul énekelt.
Bár botfüle volt órákig eltudtam volna hallgatni őt.
Ahogy beszélt arról az egyszer volt nyárról, amit Görögországban töltött a szüleivel, akik valahogy szereztek rá engedélyt. Több élet volt benne, mint bárkiben, akivel találkoztam valaha. Ő pedig ezt megosztott velem. Esténként verses köteteket és esszéket hagyott nekem olvasni és számon kérte őket másnap. Egy megoldás nélküli rejtvény volt.
Én pedig ott voltam a közelében ittam a közelségét és mintha Pandora szelencéjét végre kinyitották volna.
Szerelmet vallottam és ő viszonozta.
Viszonyt kezdtünk, ami akkor is tartott mikor már kiengedtek. Nem mentem Juraj közelébe, nem is engedted Alexander még azt se, hogy kettesben maradjunk azzal a gyerekkel. Nem mintha akartam volna, de bosszantott ahogy néztél rám. Mintha azt várnád mikor kattanok be. Kettőnk közül te voltál az őrült! Te voltál mindig is!
Én talán csak nem anyának születtem. Nem vagyok képes másról gondoskodni magamon kívül és bár ez nem egy népszerű gondolat ez szerintem nem baj. Nem élhet mindenki másokért és én végképp nem fogom magam feladni az anyaság mártíraként.
Ne érts félre Seryozha ez még előtted volt.
Nem bennem volt a hiba hanem Jurajban. Túlságosan az apja volt. Túlságosan nem én.
Ahányszor rá néztem rosszul lettem és meg akartam ölni.
Akartam én kötődni hozzá szerettem volna legalább egy semleges kapcsolatot vele, hogy esténként ne kelljen bezárnom az ajtóm és elrejteni a kulcsot, hogy ne fojtsam meg a kiságyban.
Ekkor rájöttem. Ha lenne valami értelme ennek a fiúnak, ha megszabadítanám az undorító Kramszkoj vértől és olyanná tenném, mint én. Ha olyan lenne, mint én, szeretném.
Ha beteljesíthetné azt, amit én nem tudtam, jó lehetne.
Jó gyerekké tehetném, és mint, aki világra hozta ez az én felelősségem volt.
De Luba adta az ötletet.
Rengeteg időt voltunk együtt. Alexandre Jurajjal és a munkával foglalkozott ideje se volt oda figyelni hova szökök el mindig vagy, hogy hol alszom.
Nem is hiszem, hogy érdekelt ahogy most se.
Luba szoktatott rá a morfiumra. Akkor már rendes orvos volt, mi pedig több éve szeretők és függők. Szexeltünk és belőttük magunkat, hogy egész este ő meséljen, én pedig hallgassam. Görög istenekről hadovált és néha eljátszottuk őket. Én mindig Aphrodité vagy Erisz voltam. Néha Perszephoné. Ő Artemiszt és Apollónt szerette játszani. És mikor meztelenül ölelt át azt suttogtam neki Erósz.
Egy ilyen estén mikor már vészesen jött fel a Nap a horizonton és meztelenül feküdtünk Luba hideg konyhakövén likőrrel körbeöntött és tűkkel díszített körünkben felvázoltam neki az ötletem miként adnék értelmet Juraj létezésének.
Lubov sose ítélt el azért, mert nem éreztem magam anyának. Lelki társak voltunk, tökéletesek egymásnak.
Ő nem akart soha teherbe esni.
Egy tökéletes világban együtt éltünk volna boldogan minden undorító női szerep nélkül. Sem háziasszonyok, se feleségek nem lettünk volna. Nők se talán.
Csak Lubov és Dunya.
Görögország tengerpartján élhettünk volna gránátalmát falatozva és bort iszogatva a csillagos ég alatt. Kitalált történeteket mesélt volna nekem a csillagokról és hogy hogyan teremtődött a világ, én pedig hümmögve öleltem volna magamhoz egy cigarettára gyújtva.
Annyira egyszerűen adta meg a megoldást, hogy ha nem tudtam volna milyen zseniális is most megértettem volna.
Taníttassam zenélni.
Legyen ő a zenész, aki én sose lehettem.
Én pedig fogtam magam és felkerestem Piotr Vitaljevics Dulovát. Azt a mocskos pedofilt. Csak bosszantani akartam az akkor már híres hárfa zenész Varinkát.
De a férfi tehetségtelen volt, bár ezt kiküszöbölte Juraj elhívatottsága.
Szeretett a kedvemben járni. Alázatosan és halkan járt, ha pedig bármi baja volt sose sírt előttem. Ezzel valóban megkedveltette magát.
Magamat is meglepve boldog voltam, hogy tehetséges zenész. Bár még nagyon kicsi volt, de már láttam a plakátokat és lemezeket, amiken az ő neve állt. Az ő sikere az enyém volt. Én teremtettem és én tettem jóvá. Én mentettem meg a végzetes Kramszkoj vértől.
Akkor pedig megtörténtél te Seryozha.
Terhes lettem veled és ez más volt.
Mert Luba is akart téged. Vágyódni kezdett egy gyermek után, én pedig bármit megadtam volna neki. Alexander adta a magot ugyan, de ízig vérig Luba gyereke vagy. Ő volt mellettem a terhesség alatt és úgy szeretett mintha a sajátja lennél. Mintha az istenek ajándéka lettél volna. Ez a terhesség már nem volt átkos és eredendően bűnös. Szerelemből születtél.
És olyan gyönyörű voltál mikor a kezembe fogtalak. Nem egy ronda kis varangy, hanem egy igazi angyal.
Az enyém voltál.
Lubové voltál.
A kórházból egyenesen Luba lakására mentünk és két hónapig úgy éltünk, mint egy boldog család. Ilyennek kellett volna lennie mindig is. Reggel kávéztunk és felolvastuk egymásnak az újságot. Te olyan jó baba voltál aludtál csak a karjaimban. Aztán Luba munkába ment mi pedig kettesben eltengettük a napot. Cukrászdákba jártunk és könyveket olvastam fel neked.
A mennyország se lehet olyan szép, mint azok a napok voltak. Este Lubaval és veled kiterítettünk egy pokrócot az erkélyre és összesúgva fölötted vitattuk meg a napunkat.
Páciensek halálait és a sütemények ízét.
Új gyógyszerek felfedezéseit és a Csehov darabot, amit olvastam.
Néha csak néztünk téged vigyorogva, a boldogságtól megrészegülve.
De te nem bírtad ki igaz Alexander?
Hogy végre boldog legyek. Mert gyűlölsz és undorodsz tőlem, ugye?
A hajamnál fogva rángattál ki, Lubov pedig hiába próbálta kikaparni a szemed volt képed megütni!
Megütötted a gyönyörű arcát!
Te undorító kutya!
...

Aztán visszaállt a régi időkre hajazó helyzet. Kisurranások és felhívások, titkos találkák. Annyiszor magammal vinni a babánk ahányszor csak tudtam. Mert téged nem vehettek el tőlem. Ha csak megpróbálták addig sikítottam amíg el nem ájultam.
Te az enyém vagy Sergey, az én vérem vagy. Nincs közöd ehhez az ördöghöz.

De egy nap megtörtént a baj.
Luba felszökött hozzánk mikor te épp dolgoztál Alexander. De Juraj itthon volt.
Szeretkeztünk a dolgozószobámban miután lefektettük Seryozhat a délutáni pihenésére.
El is felejtkeztem Jurajról, hogy ott van mert meg volt fázva és így nem ment óvodába.
Ránk nyitott és bár kicsi volt még tudtam, hogy pontosan érti mit lát.
Láttam, hogy elítél. Úgy nézett min te Alexander!
Engem.
Aki életet adott neki és értelmet, hogy éljen.
Meg akartam büntetni ezért. Mindenért.
Meg kellett büntetnem vagy örökre ilyen rossz marad. Ilyen Kramszkoj.
Így lassan édesgettelek magamhoz Alexander, hogy adjuk le őt vidékre. Hogy ott megerősödik és olyan fiú gyerekként jön majd vissza amilyenre mindig vágytál. Hogy anélkül szabadulsz meg ettől a nyámnyila kis bőgőmasinától, hogy örökre elvesztenéd a fiad.
Vidéken mindenki gyorsan felnő, nyugtattalak.
És te belementél mert bármennyire is akartad szeretni te se tudtad. Az a gyerek hasznavehetetlen volt és te is pontosan tudod ezt.
Tényleg vissza akartam hozni. Gondoltam pár hónap és rájön milyen mostoha is lehet az élet.
De közben...
Közben Luba elment.
Megunta, hogy nem lehet velem. Megunta a színjátékot és azt mondta szembe kell néznünk azzal, hogy sose lehetünk igazán együtt.
Hogy elege van ebből a szellem-kapcsolatból és Oroszországból.
Elment... meg se mondta hova.
Ha nem látta volna Juraj... ha nem történt volna mindez.
Akkor lenne miért élnem.
Ezt nem bocsáthatom meg neki. Nem tudok megbocsátani neki.
És mikor tíz évvel ezelőtt leveleket kezdett küldözgetni azt se tudtam megkönnyebbültem-e, hogy él, vagy csak ezzel is átkoz az élet. Ha elmondtam volna nektek biztos rögtön család egyesítőset játszottatok volna. Pedig nem érdemli meg. Soha nem fog vissza kerülni ebbe a családba. Addig nem amíg én élek.

Sergey

- Te beteg vagy – húzódtam undorodva hátrébb – hogy tehetted ezt vele?
- Nem gondolod, hogy kicsit késő már, hogy eljátszd a jó testvért aranyom? Sose titkoltuk, hogy van bátyád egyszerűen csak szartál a tényre. Most meg hirtelen ennyire szereted a bátyuskádat? – gúnyolódott anya a bárpultnak döntve hátát.
- Te évekig hazudtál nekem... - apa még mindig sokkosan ült a bárszéken. Most hallgatta végig az elmúlt majdnem harminc évének összes borzalmát egy teljesen más szemszögből.
- Mert ez aztán a legrosszabb pontja a házasságunknak ugye? – ugatott anya. Mint egy sarokba szorított állat hajolt hátra egyre jobban a pult fölé. Szemei ide-oda rezzentek a köztem és apa között azt latolgatva honnan jön a legközelebbi támadás.
- Hallgass! – csapott óriás öklével a pultra apa mire ösztönösen megugrottam – évekig tűrtem. Veszélyeztetted a fiunk életét, megcsaltál, szégyent hoztál a családra te drogos kurva és még egy gyerekemet is elvesztettem miattad! Ha valaki igazán rosszul járt ezzel a családdal az én vagyok!
- Sose voltam boldog! – rikoltotta erre anya.
- Nem is tudsz az lenni!
- Veled soha nem volt esélyem rá!
- Gyűlöllek!
- Bárcsak téged próbáltalak volna vízbe fojtani!
- Elég! – ordítottam el magam a két felnőtt közé állva – én nem akarok olyan lenni, mint ti. Nem leszek tovább olyan, mint ti.
- És mihez fogsz kezdeni te szerencsétlen? – hajtotta le fejét apa – ha nem fizetnénk le a tanárjaidat már rég kibuktál volna az egyetemről. Életképtelen vagy nélkülünk. Bár legalább te élsz.
- Istenem hagyjátok már abba Juraj siratását – legyintett ingerülten kezeit a magasba dobva– él!
- Mi? – kaptuk felé fejünket apával. Az egész szoba úszni kezdett a szemeim előtt. Elfojt a világ és sajgott a fejem.
- Él. Túlélte a gyógyszer túladagolást. Írtam neki egy levelet. Az én lelkemen ne száradjon az ő szomorú kis élete.
- Szóval... - próbáltam feldolgozni az információt.
Juraj élt.
- A többi levél? Hol van? Írt még? – faggatóztam tovább.
- Igen – bólintott anya szemei még mindig őrülten cikáztak– a padláson egy kisebb dobozban vannak. Már nem is tudom miért raktam őket külön. Talán mert közben új év lett és akkor az új dobozt jelent? Néha nem is emlékszem miket csinálok – nyúlt homlokához kipirult arccal – megyek ledőlök – indult ki és senki se merte megállítani.
Tudtam, hogy egyszer az édesanyám problémáival is meg kell majd küzdenem, de most még a bátyámon volt a sor. Apa mellé léptem.
- Elolvasom az összes levelet. Te elviheted addig ezt a dobozt. El... el akarod egyáltalán olvasni őket?
- Igen, el. Nem vagyok én se apának való. De attól még a gyerekeim vagytok. Erősnek akartalak titeket nevelni. Ezért nem kérek bocsánatot. De azért igen, hogy sose néztem utána Juraj sorsának, és hogy így elhittem Dunya hazugságait. Talán tényleg csak könnyebb volt elfelejteni őt.
Egy megtört öregember ült előttem, aki tenyerébe temette arcát. Eddig egész életemben úgy tekintettem apámra, mint egy sose öregedő alakra. Akit nem sebez meg semmi és senki.
Maga az Erő.
De ő is valójában gyenge volt.
Mind gyengék voltunk és cserben hagytuk a bátyám.