Mikor először láttalak bíborszínű naplemente volt. Én kiszálltam a taxiból, apám pedig még a sofőrrel beszélt. Alig voltam tizennégy. Akkor soknak tűnt most így visszanézve szánni valóan kevés. Többet kellett volna élnem előtted.
Anyám nyolc éve ment el. Az emlékét a soha ki nem nyitott albumok a mai napig őrzik, bár sose tudtam meg róla többet a nevénél. Mégis gyakran arra gondolok, ha anyám még élt volna sose jutok idáig. Vagy csak szeretném hinni lehetett volna másképp.
De te biztos nem így gondolod.
A régi épület, a siket intézet, ami sokáig az otthonunk volt, neked, mint növendéknek nekem, mint a kémia tanár fiaként, gyönyörű volt. Akár egy igazi európai palota.
Tudtad Pandora?
Ma lebontották.
És nem kerültek elő holttestek, titkok vagy pletykák. A világ ismét szemet hunyhat a létezésed felett és soha nem fogják megtudni azt milyen is voltál.
Ahogy senki más se.
Még most is előttem van a kép, a második emeleti ablaké és a te körvonaladé. Az őszi szél leveleket táncoltatott a lábam körül én mégse láttam semmit csak téged. Ott álltál az ablaknál és egyenesen rám néztél. A fekete hajráfod, a hosszú barna hajad – ez pár nappal az első őrült hajnyirbálásod előtt történt ugyanis – és az iskolai egyenruhád. Nem mosolyogtál, de úgy tűnt a szemeid izzanak a naplementében. A két kis lámpás a pokol kapujánál.
Ki súgta meg neked, hogy megjöttem?
Tudtad?
Tudnod kellett arról, hogy jövök.

A második találkozásunk pont fordítva esett. Már két hete az intézetben laktunk apámmal és mindenhol kerestelek. Minden délután elmentem abba a tanterembe, ahol láttalak legelőször és az egész naplementét végig vártam. A nyitott ablakon könyököltem mikor Emma és te kijöttetek az épületből. Emma körülötted röpdösött a nevedet énekelve.
Pan-Do-Ra!
Azokra az idegesítő zsinóros babákra emlékeztetett, te viszont szerethetted a kismadarakra emlékeztető viselkedését. Néha azt mondtad ő a te kis kurblimadarad, hogy sose felejtsd el ki is vagy.
Innen tudtam meg hogyan hívnak. Örültem, hogy ilyen neved van. Hozzád illőnek találtam, a szokatlanságával. Itt már vészesen táncoltam a szerelmed veremének a szélén.
De még nem estem bele.

Apám egyik osztálynévsorában végre megtaláltalak.
Pandora Yves.
Kiírtam egy kis fecnire egyszer majd kétszer míg oldalakat nem töltöttem meg veled.
Albert Yves.
És elkezdtem zuhanni.

Egyre gyakrabban járkáltam az osztályotokba. Egy leányintézetben egyetlen fiúként lehetetlenség volt észrevétlen maradni ezért apámnak segítettem a felszereléseket cipelni kifogásként. Mindenki sóhajtozott és bámult, te viszont csak egyetlen egyszer mértél végig. Aztán elmosolyodtál és nem figyeltél rám többet. Már levágtad a hajad és borzalmas szénakazalként nézett ki, de senkitől se hallottam rád egy rossz megjegyzést se. Mit tettél velük, hogy nem mertek rólad beszélni?

Ekkor bukkant fel az a másik lány, a szegény Greta, akinek a neve örökre ezzel a jelzővel lett összeforrva. Minden héten hatalmas műsort rendezett a szülei által küldött ajándékokból és levelekből. Körbe mutogatta és elolvastatta mindenkivel őket, legyenek azok bármilyen személyesek is.
Az anyja egy kisebb színésznő volt, az apja meg rendező. Briliánsan csillogó életük az utazásokkal és partikkal mind megelevenedtek a leveleikben. Oly annyira, hogy senki se kérdezte meg két ilyen gazdag és sikeres embernek miért él ennyire eldugottan a lánya. Hogy miért nem olvasható sehol a siket és látássérült Gretaról. Mindez nem is számított.
Ekkor megérkezett a plakát.
Az édesanyja első főszerepe. Egész alakjában egy törtfehér gyönyörű ruhában a poszteren mosolyogva. Greta egész nap dicsekedett vele. A szünetekben a padján hagyta, hogy mindenki megcsodálhassa.
Aznap testnevelés is volt és csak utána jött a kémia óra. Pont megérkeztem a műsorodra. Egy halom kémcsőt a kezemben tartva arra léptem be, hogy a lánysereg a földön zokogó Gretat állja körbe. Az édesanyja két szemét átszúrták ollókkal a padba állítva élüket. A plakát darabjai szétszakítva hevertek a padlón csak az alakját meghagyva, de arra valaki ráragasztotta a meztelen testét.
Ugyanis Greta édesanyja a karrierje elején pornószínésznő volt.
A tömeg morajlott, de nem tettek semmit csak nézték a földön ülő lányt. A sok szem villogott és a kezeik vadul jeleltek, ha azt hitték a többiek nem látják őket.
Ekkor jöttél te.
Szétvált előtted a tömeg és Greta elé léptél. Kitártad a karjaid és még mosolyogtál is ő pedig hozzád bújva zokogott. Olyan elégedetten simogattad a haját és vágtál szánakozó arcot, hogy teljesen átvertél. Évekig hittem a kedvességben, amit mutattál.
Hisz mikor rá egy évre egy repülő balesetben meghaltak a szülei akkor is támogattad. Egészen addig támogattad amíg a ballagás napján fel nem akasztotta magát.
Még most is látom a fehér zoknis lábát pont a szemem magasságában ahogy himbálódzik a gerendáról.
Ott voltál akkor is?
Hosszú ideig rémálmaim voltak, rólad és székekről, amiket felborítasz, mosolyokról és csokoládékról, amiket osztogatsz.
Mégis akkor már túlságosan a bűvkörödben voltam.
Mikor Emma sok-sok évre rá viháncolva mesélte el hogyan tetted tönkre a plakátot se voltam képes felfogni. Láttam szinte magam előtt ahogy ez a bolond kurblimadár őrt áll, te pedig módszeresen felállítod a színpadot a testnevelés óra alatt felügyelet nélküli teremben.
Sose fogok rájönni a tetteid okára, megtanultam úgy élni veled, hogy nem keresem az értelmed.
Te hogyan magyarázod a tetteidet? Vagy nem is fecsérled ilyenekre az időd?
Tudom, hogy lehetetlenség mégis megkérdezem... te ölted meg a szüleit?
Néha kétségbe vonom létezik-e ezen a Földön olyan borzalom, ami nem tőled ered.

Emlékszel az első vallomásomra?
Egy évre a megérkezésemre történt. Lassanként Emma által a közeledbe férkőztem. Te meg engedted, egyre többször válaszolva, ha hozzád beszéltem. Azt hiszem az igazi okod az volt, hogy legyen kivel szavakkal beszélned. Emma egyike volt azon keveseknek, akik nem voltak teljesen siketek és vele is gyakran hangosan beszéltél. De hát ő egy idióta volt már akkor is.
Az udvari nagy fa alatt ültünk. Te a törzsnek vetetted a hátad és Dionüszosz anyjának mítoszát olvastad fel. Emma a fűben elterülve aludt, én meg veled szemben ültem és kinyújtott lábaid mellett tépkedtem a füvet.

„Semele lángra lobbant, amint Zeusz felfedte előtte igazi alakját és szörnyet halt."

A szemeid csillogtak, úgy tűnt jól szórakozol. Elnéztem az anyajegyeid és a hegeid, amiket akkor még csak a hajaddal takargattál. A forradások mentén úgy tűnt te is menten lángra lobbansz.
Élvezted volna?
Olyannak tűntél, aki összeszűrné a levet egy istennel, hogy aztán legyőzhesd.
A lombokon át lyukacsos napfényben nem voltál igazi a szememben. Egy látomás voltál, amit meg akartam érinteni. Nem terveztem el mit fogok mondani és nem is fűztem hosszú monológot az érzéseimből. Nem akartalak felidegesíteni ilyesmikkel.
Szeretlek, ennyi volt az egész. Ezt az egyetlen kézmozdulatot újra és újra eljelelve mondtam el neked.
Szeretlek.
Szeretlek Pandora.
Te alaposan szemügyre vettél, becsuktad a könyvet és oldalra dobtad oda se figyelve. Elvesztem benned, most, hogy először vettél észre igazán és ezért túl későn érzékeltem, hogy mozdulsz.
Egy gyors mozdulattal felborítottál és a fejem neki koccant a földnek tompa, de erős fájdalmat hagyva a helyén. Ott ültél rajtam és ravasz kis kezeid utat találtak a torkomhoz és köré fonódtak.
Felnéztem rád, és akkor ijedtem meg igazán mikor üres volt a tekinteted.
Semmit se jelentettem neked.
Az egész életem semmit se ért neked. Megtartani vagy elvenni se örömöt, se bánatot nem okozott volna neked.
Egyre erősebben szorítottál.
Fuldokoltam és sírtam míg már a taknyom is folyni kezdett. Nem tudtalak letépni magamról hiába voltam erősebb, veled szemben esélyem se volt. Mert ahányszor a tekintetedet láttam elgyengültem.
Elhittem, amit gondolsz az életemről.
Aztán épp mikor a szemem előtt egyre sötétebb lett a világ elengedtél. A mellkasomon ülve egészen apró mosolyra húztad a szád.
- Vicces milyen kék lettél - mondtad csöndesen félig lehunyt szemekkel - azt hittem az egész csupán mese.

Az apádat sokkal hamarabb láttam, mint anyádat. Ő rendszeresen jelent meg nálad ajándékokat hozva. Édesanyáddal és a testvéreddel csak akkor találkoztam mikor végre elhagytuk az intézetet.
Tetszett ez a szörnyen halandói reláció közted és a szüleid között. Lám még téged is kilenc hónapig hordtak, és nem csak a világra jöttél egy villámcsapáskor vagy mosott partra a tenger valahol.
Apáddal meglepően sok hasonlóságot mutattál. A barna haj, a mézszín szemek és az anyajegyek, mégis hiába a sok azonosság tartott tőled. De ezt ritkán mutatta ki.
Ezért szeretted úgy? Mert képes volt veled játszani?
Lehet egykor ő is pont olyan volt, mint te, egészen addig amíg a kezébe nem adtak. Hirtelen rájöhetett minden generációval rosszabb lesz ez a méreg.
Ezért nem lett gyereked? Féltél nem tudnál úgy behódolni ahogy az apád tette?
Az a rengeteg játék, édesség és csecsebecse, amit kaptál mind áldozati ajándék volt a szemedben.
Látom magam előtt ahogy átnyújtja neked két kézzel az újabb festékkészletet fejét épp annyira lehajtva, hogy elkerülje a tekinteted. A feszes mosolyát a közeledben és mikor arcon csókolod az összeszorított szemeit. A megelégedést az arcodon mikor búcsúzóul ő is megcsókolta az orcádat pont a szemed alatti három anyajegynél.
A mai napig nem tudom hozzád nyúlt-e. Mikor tizenötéves korunkban először széttártad előttem a lábaid nem én voltam az első. De lehet csak kifogásokat keresek neked. Vagy apádnak.
És emlékszem ahogy bemutatsz neki egy könnyed intéssel.
Ő itt Berty.
Sose hívtak így. A gyerekkori becenevem egyszerű Al volt.
Ez volt az első ajándékod, a jele annak engeded a létezésem magad körül. A név, amivel magadhoz láncoltál.
Utána megszűntem minden más lenni, mint Berty.

Még egy dolog. Sose értettem miért kedveled Emmat. Miért ő volt az, akit megkíméltél a végén?
Még annak a fiúnak, a fekete hajú szomorú fiúnak se adtál kegyelmet. Még akkor is, ha miatta öltelek meg.
Képzeld, mikor Emma megtudta, hogy meghaltál ráadásul az én kezem által meggyűlölt.
A szerelmének erdőtűzét gyertyalángként fújtad el. Megtetted azt, amit én hosszú évek alatt keservesen se tudtam elérni. Két marokra fogta a hajam és elkezdte tépni. Habzott a szája és a szemei majdnem kifordultak a helyükről.
Két éve nem látott, de minden nap úgy beszélt rólad mintha körülöttünk lennél.
El tudod képzelni milyen boldog voltam mikor visszajöttél Angliából és azt mondtad nem akarod többé látni? Valóban egyre ritkábban kezdtél megfordulni nálunk. Olyan tehetséges vagy az eltűnésben, jövök rá mindig.
A te kedves kis kurblimadarad. Ha Emma első szava a te neved volt nem csodálkozom.
Pan-Do-Ra!
Dalolja már örökké.
Rá vicsorogtál ő pedig teljes bizalommal simított végig a nyáltól csillogó agyaraidon. Túl ostoba volt, hogy féljen tőled.
Miért ő az egyetlen túlélőd?
Emma olyan dolgokat tudhat rólad, amiket más sose fog. Egy bolondra bízni a titkos kulcsot, ezt rendesen átgondolhattad.
Ezért adtál neki?
Valahogy éreztem. Egy délután ismét csak a fa alatt, ahol majdnem meghaltam általad Emma feléd fordulva jelelt neked valamit. A hátától nem láttam mit, de nem tetszett az arcod halovány jó kedve. Egy aprót bólintottál és egyenesen rám néztél.
Félmosolyra húztad a szád és ennyit mondtál:
Legyen.

Nem tudok egy pontra mutatni az emlékeim hosszú fonalán arra amikor a tiéd lettem. Hol lett vajon eldöntve én leszek a veszted? Te talán tudod, mégse fogod nekem soha elmondani.
Az élet nélküled nem létezik.
Én se létezem.
Szeretném azt hinni különleges voltam ezért lehettem én az, aki megöl.
Minden nap felkelek és belenézek a tükörbe és téged látlak. Belenézek a híg börtön kávéba és ott vagy. Ott vagy a többi rab tekintetében, a meztelen nős poszterekről te mosolyogsz le. Benne vagy a véres húsban és a kenyér buborékaiból a te arcod olvasom ki.
Mindenhol a te nevedet hallom, a tévé, a beszélgetések és a dalok tele vannak veled.
Pan-Do-Ra!
Soha nem hallgatsz el, soha nem tűnsz el.
Nem kérek tőled kegyelmet, nem a természeted része. Sőt egészen élvezem ahogy parazitaként bennem élsz. A halálodat nem vehetik el tőlem, a véredet a kezeimről semmi se mossa le.
A legvégén úgy érzem te se tudsz szabadulni tőlem. Kölcsönösen vagyunk egymás börtönőrei.
Vannak emberek, akik számára nem létezel, nem tudják ki vagy.
Én örülök, hogy láthattam azt a hullócsillagot, ami voltál.
Örökre Berty maradok, ettől nem foszthatsz meg.