Kedves Anya és Apa!
Azt mondják az a legjobb, ha az egészségtelen kapcsolatainkat kivágjuk az életünkből. El kellene tüntetnünk azokat az embereket az életünkből, akik megmérgeznek minket. Fussunk minél messzebb tőlük.
Vajon az is a gyávaság egy formája, ha engedjük, hogy felfaljanak ezek az emberek? Ha én teszem akkor biztos. Az én döntéseim mindig gyávák ezért tudom, amit választok az csak rossz lehet. Akkor meg miért nem teszem pont az ellenkezőjét? Mert szeretem a mérgező embereket. Mert léteznek, mert mellettem vannak, behálóznak és elveszik az irányítást. Bárki legyen is az, amíg nem nekem kell döntenem boldogan adom át a kormányt a biztos halálba is. Az emberek a keserű gyógyszereim, amiket örömmel nyelek le, hogy érezzem élek.

Pandora ujjai finoman táncoltak a kávéscsésze peremén miközben szemeit rám függesztette, vagyis inkább a számra. Éppen a megfelelő hab kikeverésének titkait osztottam meg vele. Ha nem is érdekelte, nem mutatta jelét, amiért különösen hálás voltam, mert általában senkit se érdekelt a cukrászat. Pedig imádtam a konyhában dolgozni, de mindenki csak azt tudta rólam, hogy zongorázom. Senkit se érdekelt a másik hobbim.
- Nagyon finom volt az a sütemény, amit készítettél – sóhajtott fel végül Pandora egy pillanatra lehunyva szemeit. Imádtam mikor az emberek ezt csinálták. Visszaidézték az ízeket és egy boldog emlékként gondoltak rá. Adhattam egy jó emléket. Már megérte.
De azt is tudtam ez azt jelenti Pandora valahol félúton elvesztette a fonalat a beszédemben. Ez gyakran megesett, ha egyszerre sokat és hosszú mondatokban beszéltem. Bár jó érzéke volt a szájról olvasáshoz attól még ő is gyakran csak találgatott mit mondanak az emberek és így, ha túl bonyolulttá vált a beszélgetés sokszor elveszett bennük. Nem mondta meg, mert talán illetlenségnek érezte volna, vagy csak nem akarta ezt a gyengeségét felfedni. Nem érdekelt, Pandora így is sokkal jobban megértett, mint bárki más. Hallás híján nehezen kommunikált, én is mert én magam voltam a probléma.
Ez viszont mind nem számított mikor együtt voltunk.
Itt volt az ideje, hogy megbeszéljem vele a tegnap este küldött üzenetem. Tegnap Terry rám írt, hogy menjünk el újra a kóristák előadására, ahol a néma lány is fellép. Féltem attól a lánytól, amit eléggé kínosnak éreztem ezért eddig nem meséltem róla senkinek. De most, hogy ismét látni fogom úgy gondoltam nem árt, ha tanácsot kérek. Megpróbáltam lényegre törő lenni és rövid, hogy véletlenül se értsen félre semmit. Még a színészi képességeim is bevetettem eltúlzó mozdulatokkal magyarázva mert tudtam Pandora így még könnyebben értelmezi a dolgokat.
Bólogatott, szemei belevájtak a lelkembe, az orrán pedig az anyajegy ismét hullámzott ahogy az összpontosítástól ráncolta. Valami ilyesmi lehetett gyónni, bár sose lettem megkeresztelve így nem tudhatom biztosra.
- Miért érdekel a lány? Nem beszéltetek, és minden bizonnyal nem is fogtok – a meglepően egyszerű kérdésre nem tudtam válaszolni. Tényleg? Mit számít? Miért érdekel?
- Tetszik? – Pandora magához képest meglepően halkan mondta arcán semmi érzelemmel.
- Nem – vágtam rá – nem tudom – estem kétségbe másodszorra átgondolva. Pandora felkacagott majd megpaskolta a kezem egy csokoládét csúsztatva bele. Ennek a nőnek biztos, hogy boszorkányok voltak a felmenői. Ezért lehet az öccse maga a Sátán. Miközben a csokoládé szétolvadt a számban azon tűnődtem mit is akarok a néma lánytól. Úgy egyáltalán.
- Szerinted mit akarok tőle? – mondtam ki hangosan is. Bár Pandora helyett inkább Dervushkának kellett volna feltennem. Ő legalább tényleg a fejembe látott a nővel ellentétben bármennyire is volt boszorkány.
- Csinos a lány? – vonta fel a szemöldökét vigyorogva, szemei csillogtak egy megnevezhetetlen örömtől.
Erre izzadni kezdtem ahogy a szívemből szivárogni kezdett a pánik. Ha azt mondom igen akkor vajon Pandora úgy véli majd őt nem találom szépnek? Ez is olyan kérdés, mint hogy kövérnek látszik-e a ruhában? Ez egy olyan kérdés?!
Vajon ki tudnék futni a helyiségből anélkül, hogy felborítanék valamit és mielőtt Pandora elkapna?
- Nem tudom – feleltem végül diplomatikusan.
Ügyes vagy Juraj, és épp csak nem veregettem vállon magam.
Pandora csücsörített, amit eddig még soha nem láttam tőle. Apró szilvaszín ajkai szőlőszemmé váltak nem túl lenyűgözött arca közepén.
Nem vagy ügyes Juraj. Nagyon nem.
- Még nem találkoztam olyan sráccal életem harmincegy éve alatt, aki nem tudta eldönteni, hogy egy lány jól néz-e ki vagy sem. Akár öt másodperc után.
Olyan izgatott lettem ettől az információtól, hogy csak nehezen tudtam visszafogni az lelkesedést. Aztán rájöttem, hogy így van köztünk tizenkét év.
Nagyon kényelmetlen volt elképzelni, hogy Pandora tizenkét éves volt mikor én épp csak megszülettem. Tizenkét év rengeteg volt, de ami megrémített az az volt, hogy nem érdekelt annyira igazán a tény. Máskor a csak két évvel volt idősebb lányok is túl felnőttek voltak hozzám úgy éreztem.
Pandorával viszont az első pillanattól tudtam csak egy kölyöknek számítok mellette.
- Szép – adtam meg végül maga, és csak nehezen tartottam vissza, hogy hozzá tegyem: de nem annyira, mint te. Pandora elégedetten bólintott. Tetszett neki, hogy ki tudta szedni a választ belőlem. Nem hinném, hogy komolyabb ellenállásra számított volna.
- Mi lenne, ha beszélnél vele?
- Mond Pandora – hajoltam hozzá egész közel– láttál már valaha engem?
- Volt már szerencsém hozzád – hajolt ő is közelebb kacagva. Hirtelen olyan intimitásba kerültünk, hogy éreztem ahogy elönti az arcom a forróság.
- Halképű vagyok. Ráadásul halál gáz. És félek az emberektől. Nagyon – ismertem be. Pandorának valamivel hátrébb kellett húzódnia, hogy leolvashassa és próbáltam nem hiányolni a közelségét.
- Senki sem mond már olyat, hogy halál gáz.
- Látod. Ahogy beszélek még az is az.
- Juraj –lehunytam a szemet ahogy meghallottam a nevem – úgy nézel ki, mint egy tragédia.
- Kösz.
- Nem, nem úgy nézel ki, mint aki elhiszi magáról, hogy egy tragédia– vigyorgott éles fogait villogtatva Pandora – neked egy nagy adag boldogság kell, hogy életre kelj. Ennek a legköznapibb módja a szerelem. Próbáld meg.
- Nem az egyetlen módja a boldogságnak a szerelem? – döntöttem oldalra fejem értetlenül. Mi más tehetne még boldoggá? Szerettem zenélni, szerettem főzni, de egy se tett talán annyira élővé, mint a szerelem. Legalábbis egyszer régen mikor az emberek még láttak és képes voltam szerelembe esni elhittem semmi se hiányzik az életemből. Pandora hátradőlt a székén megtörve a pillanatot. Kinézett a mellettünk lévő ablakon és egy ideig csak bámulta a tova tűnő embereket az utcán míg bekapott egy csokoládé kockát.
- Látod? Ennyire fiatal vagy még – sóhajtott fel, rám se nézve, nem érdekelte a válaszom, ha lenne – a szerelem csak egy a millió dolog közül, ami éltet. Néha pedig túl kevés a túléléshez. Ezt meg fogod tanulni – nézett rám elmosolyodva. Ez a mosoly nem volt szomorú inkább olyan volt, mint a csokoládéja. Keserédes.
Megrémisztettek a nő szavai. Mintha ígéretet tett volna nekem.

Terry cipője idegesítő ide-oda kallódó ütemet vert a macskakövön. Miért nem tudott megállapodni egy ütemnél? A fejem is belefájdult. Már minden pletykát elmeséltek így nem maradt más csak a kellemetlen csend, amit csak Adam szipogása zavart meg néhol, aki megfázott.
Még mindig zavarban éreztem magam a Pandorával való beszélgetés miatt.
Miért akarta, hogy bepróbálkozzam a lánynál? Mi van, ha az soha nem is nézett rám és az egészet behallucináltam?
Akkor nagyon le fogom magam égetni Pandora előtt.
Idegesen igazgattam a szemembe logó tincseim ahogy elképzeltem Pandora rosszul elfojtott kuncogását mikor elmesélem neki.
Ahogy egy kéz a vállamra csapott majdnem reflexszerűen futásnak eredtem. Ehelyett csak pár kapkodó lépéssel arrébb álltam és hátra fordultam. Egy ismerős arccal találtam magam szembe. A srác fuvolás volt és olyan gyakran volt megfázva, hogy általában a szipogás miatt egy ütemmel elcsúszott. Krumpli orra most is vörös volt ahogy kerek orcái is. De mosolygott, ami barátságosabbá tette darabos arcát. Csak a neve nem jutott eszembe.
Kínos.
Olyan erősen próbáltam felidézni, hogy észre se vettem ahogy a többiek beszélgetni kezdtek. Máris nevettek valamin, amiről lemaradtam így feszélyezett mosolygásba kényszerítettem arcomat. Erre az ismerős idegen ismét felém fordult.
- Haver, te rendesen megváltoztál – csapkodta meg vállam ismét. A csontjaim úgy éreztem minden ütésnél összeverődnek.
- Igen? – nyeltem egyet. Vajon ez jót vagy rosszat jelent?
- Ja – bólogatott a srác – régen úgy néztél ki, mint egy igazi orosz. Tudod olyan igazán ruszkisan melegítővel meg minden. Emlékszem mikor azon a bulin megittál két egész üveg vodkát. Lenyűgöztél. De hé ez az új frizura is nagyon menő! – nevetett fel. Bár jól esett a dicséret majd elsüllyedtem szégyenembe. Nem akartam emlékezni arra az énemre, aki mindenkit le akart nyűgözni. Azt a felvett sztereotipikus viselkedést, a sok piát, és bulit. Most lehet, hogy úgy nézek ki, mint egy szárított hering, de legalább belül is egy szárított hering voltam.
Kissé lefogytam, az arcom beesett, és a fekete ruháim kifakulva egy ötödik bőrként lógtak rajtam. Már nem beszéltem és végképp nem tudtam elhitetni másokkal, hogy van mondanivalóm. Ez még mindig inkább én voltam, mint a kemény csávó, aki képes volt bárki szüleinek bárszekrényét kiinni. Nem hiányoztak a hajnali részeg pillanatok amikor hazafele sétálva többször is összeestem és nem akartam újra látni a nagyszüleim tekintetét mikor hazaérkezem. Azt pedig, hogy Pandora előtt viselkedjek így egyenesen megalázó lett volna.
- Szerintem elég buzis lett – vihogott fel Terry, amit gyenge visszhangként követett Adamé és a srácé.
- Hé, hé! Fogadunk? – hajolt közelebb a fiú Terryékhez bizalmasan – tudjátok a csajról. Egy húszast, hogy ki se nyitja a száját.
- Na, ezért csak-csak fog valamit tátogni – mondta szinte jóindulatúan Adam. A srác nagyot szipogott és akaratlanul is átjárt az undor.
- És mennyit teszel rá? – vonta fel szemöldökét hitetlenkedve Terry. Erre Adam láthatólag elbizonytalanodott.
- Egy ötöst – felelte végül.
- Gyáva – öltötte rá nyelvét a mexikói – egy húszast arra, hogy...
- Ez egy elég undok játék... - motyogtam közbe, de ahhoz nem elég halkan, hogy a többiek ne hallják meg. Minden szem rám vetült és Terry épp csak megállta, hogy ne mondjon erre is valami éleset. Ekkor kinyíltak a terem ajtajai és minket is magával sodort a tömeg. A névtelen srác elkeveredett és csak mi hárman maradtunk. Terry és közém a szipogó Adam került, de a még így is éreztem a fiú szúrós tekintetét.
Lejjebb csúsztam hát a széken és imádkoztam, hogy az előadás minél hamarabb kezdődjön el és még annál is gyorsabban érjen véget. Mindezt úgy, hogy még véletlenül se kerüljek a néma lány látóterületébe.
A fények elsötétültek és elhúzódott a függöny, ami mögött már ott volt a szépen felsorakozott kórus. Magas alakjának köszönhetően a lány egész hátul állt fekete arany szegélyes kórus ruhájának csak a válla látszott a fejek között. A szívem olyan erősen dobbant meg ahogy a zene felzendült az első hangokkal, hogy halkan felnyögtem. Próbáltam magam megnyugtatgatni, hogy múltkor csak képzeltem és majd holnap megmondom ezt Pandorának is. Az egész csak téves riasztás volt.
De a lány sötét szemei ismét visszanéztek rám és még inkább belevésték magukat csontjaimba. Nem kellett volna ismét ilyen előre ülni.
Alig vettem észre, hogy egész előadás alatt remegtem.
Felért egy horrorfilmmel. Mikor a lány egy pillanatra levette a szemét rólam fellélegeztem majd mikor ismét visszasiklott rám épp csak nem ugrottam fel a székből. A rémálmaimból sem ébredtem fel soha ilyen zaklatottan.

Kint a táncház előtt álltunk már mikor Terry élesen fordult felém még Adamet is megriasztva, aki egyre csak csöpögő orrával volt elfoglalva.
- Elég fasz voltál a fogadásnál – jegyezte meg sötét tekintettel. Terry jóval alacsonyabb volt, mint én és alkatra se sokkal erősebb, de még így is rémisztő jelenség volt az éles nyelvévvel. Nem akartam maga ellen fordítani. Hisz mi lesz velem barátok nélkül? Épp csak visszakaptam őket, nem veszthetem el őket megint!
- Bocsánat – motyogtam lehajtott fejjel. Az egyik felem égett a szégyentől a másik pedig épp csak megállta, hogy a földre ne roskadjon és rimánkodjon a megbocsátásáért.
- Tessék? – kérdezte bántó éllel Terry mire összerezzentem. Éreztem, ahogy az ijedt szívem ütemesen neki pattan bordaketrecemnek. Nyeltem egy nagyot talán túl hangosan is, vagy csak csöngött a fülem. Adam, mint Poncius Pilátus csak állt középen lapos pillantásokat vetve mind kettőnkre. Ő mossa kezeit történjék bármi, üzente szemei.
- Az előbb mondtam. Sajnálom – emeltem meg kissé a fejem, de nem néztem Terryre. Nem éreztem az ujjbegyeimet mintha elvesztettem volna őket.
- Aha – vont vállat mintha semmi se történt volna – nem hallottam.
- Pedig mondtam – utáltam a vékonyságot a hangomban, ami belekúszott a rettegéssel együtt.
Ne dobj el! Ne dobj el! Jó leszek. Szót fogadok és mindent úgy teszek ahogy szeretnéd csak ne dobj el!
- Sajnálom – ismételtem meg nyakig merülve a szégyenben. Terry egy pillanatig még rajtam hagyta a tekintetét majd megfordult és elindult Adammel a nyomában. Tettem pár ingatag lépést, hogy kövessem őket, de a következő pillanatban már az ellenkező irányba rohantam. Zihálva vettem a kanyarokat míg el nem értem a táncház mögötti sikátorba. Biztonságban vagyok. Nincs itt senki.
Lihegve támaszkodtam meg térdeimen ahogy próbáltam lerázni agyamról a félelmetes ködöt.
Idiótán viselkedtem. Megint akkora egy lúzer voltam, miért nem megy már az élet? Azért, mert egyszer el akartam dobni most örökké láthatatlan senkiként kell élnem. Ez a büntetésem.
A sikátor nyirkos és büdös volt. A táncház ablakai közül pár nyitva volt, amikből gőzölögve szállt ki a meleg felolvasztva a havat ezzel sarassá téve a rejtekhelyem. Undok hely volt, ahova magamtól nem igen akartam volna bemenni, de most szinte otthonosnak tűnt. Egy ilyen senkinek, mint én való hely volt.
Nem a meleg Faust kávézó, az illatos pékség vagy Pandora otthonának rendezett káosza illett hozzám. Pont egy ilyen ázott zöldségleves szagú helyen kéne élnem.
És akkor meghallottam. Először fel se tűnt a hang, ami talán egész végig itt volt velem. De mikor észrevettem nem tudtam másra figyelni. A női ének beköltözött a lelkembe kiűzhetetlenül befészkelve magát. Azelőtt szerettem bele még mielőtt láttam volna a tulajdonosát. A keserű hang olyan volt, mint ahogy az eső mos végig a vidéken. A zivatar, ami leveri a termést és bosszúságot okoz, de reggel még úgy vágytunk rá a Napba tekintve.
Az erős hang a táncház valamelyik nyitott ablakából szállt hozzám. Izgatottan sietettem egyik ablaktól a másikig míg csak az utolsó maradt, ami egészen a fal tövében állt csak bukóra nyitva. Épp csak nem mentem neki a falnak még mindig gyenge térdeimmel odarohanva.
Bent egy lányt láttam háttal. Ahogy felismertem majdnem belefejeltem az üvegbe. A néma lány volt.
May, April, October ki tudja, hogy hívják, de ő volt. Jobban jártam volna, ha rajtakapom valakivel, bárkivel még akár a túl idős kórista tanárral is mintsem, hogy a féltve őrzött hangot halljam. El leszek átkozva?
Földbegyökerezett a lábam ahogy a lány lassan megfordult tovább danolászva. Most először láttam igazán közelről. Afro frizurája felhőként ölelte körbe arcát. Hajának keserű kávé színe volt, míg bőre pár árnyalattal sötétebb annál.
A szája volt a legszebb. Olyan volt, mint a nehéz fejű pünkösdi rózsa. Szép volt, túl szép, szebb, mint bármelyik lány a földön, akit valaha láttam. Egyszerű ember voltam szerettem a szépet, és behódoltam neki. Ott állva szikkadt nyelvemmel a szájpadlásomhoz tapadva sután intettem neki mikor észre vett.
Bizalmatlanul nézett vissza rám. A lány körbepillantott majd az ablakhoz lépett és kinyitotta.
- Hallottad? – a beszédhangja mélyebb volt, mint a szoprán éneke. Volt némi akcentusa, ami a New Orleans-i francia negyed füstösségét idézte. Kinyitottam a szám majd becsuktam és újra kinyitottam. Ezt addig játszottam el amíg már mindketten kínosan éreztük magunkat a csöndben.
- Na – csettintett a lány– szólalj már meg!
- Szép vagy – bukott ki belőlem, de amint rájöttem, hogy kimondtam csak meg akartam fordulni és elfutni. Ő viszont csak elégedetlenül sóhajtott fel.
- Igen, tudom– ezt a lány úgy mondta mintha unná magát és enyhe irritációt érezne, ha bárki megjegyzi ezt.
- Elnézést – feleltem reflexszerűen elkeseredve. Még a dicséreteim is csak bosszantják az embereket.
- Mégse tartasz szépnek? – könyökölt az ablakpárkányra még mindig minden érdeklődés nélkül engem nézve.
- De. Csak azért kértem elnézést, hogy megjegyeztem.
- Szerinted nem szeretem hallani, ha szépnek találnak?
- Nem... nem tudom. Szereted? – éreztem, hogy kezdek összezavarodni. De a lány csak nézett fényes sötét szemeivel. Ha nem lett volna ilyen unott azt mertem volna mondani, hogy szomorú. Az éneke legalábbis ezt éreztette. Dühös volt, de azzal a dühvel telve, ami a bánatból táplálkozik.
- Nem.
- Akkor elnézést.
- Fura vagy.
- Elnézést – erre a lány orrcimpái kitágultak ahogy fújtatott majd kapkodó kézzel beletúrt sűrű hajába.
- Veled mindig ilyen jókat lehet beszélgetni? – támasztotta meg öklével az állát. Még le tudtam nyelni az újabb bocsánatkérést és helyette inkább saját kérdésemmel álltam elő.
- Te szoktál egyáltalán beszélgetni?
- Persze – forgatta szemeit - az egyetemen és az iskolatársaimmal nem beszélek. Valójában senkivel se beszélek, aki nem a családom tagja.
- Miért?
- Mi közöd hozzá? Te csak egy fura srác vagy, aki az ablakban kukkol – kész csodának tűnt, hogy ilyen csípős nyelve legyen valakinek, aki ilyen szép– ne kérj bocsánatot – tartotta fel kezét a lány, hogy megelőzze.
- Mi a neved? – volt a következő kérdésem.
- Először te –úgy mondta mintha csak titkokat akarnánk cserélni. Vágytam rá bárcsak így lenne.
- Juraj... Juraj Alexandrovics Kramszkoj – olyan régen ejtettem már ki a családnevem, hogy idegenül hangzott a saját számból. Ez elszomorított. Ha hazaérek százszor el fogom mondani a tükörképemnek, hogy újra a megszokott módon hangozzon. Hogy úgy tűnjön a családom része vagyok.
- Fura név – biccentett elégedetten a lány mintha ez már igazolná, hogy nem hazudok– June.
- Családnév? – kíváncsiskodtam. Legalább jól emlékeztem, hogy hónap név.
- Darling – szűrte piros szirom ajkai között kelletlenül. Éreztem ahogy elvörösödőm mire June arcon legyintett. Épp csak finoman az ujjbegyeivel. De pont elég volt arra, hogy megérezzem a vanília illatát. Anyának is volt egy hasonló parfümje.
- Nem te, te lökött – volt valami bájos abban ahogy gyerekesen sziszegett, amitől mosolyognom kellett – csak ne vigyorogj. Ha nem lenne annyira macerás nevet változtatnék.
- Szerintem szép. Nekem tetszik – jegyeztem meg szerényen leszegett tekintettel.
- Remek, akkor máris jobban szeretem. Na végre elhívsz?
- Hova? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Randizni.
- Ó... szeretnéd?
- Igen.
- Akkor... lenne kedved velem randizni... úgy értem...
- Határozottabban vagy nemet mondok! – mondta a lány mire még zavartabb lettem. Úgy éreztem, utoljára a múlt évezredben hívtam randira valakit és akkor is kosarat kaptam.
- Lenne kedved velem randizni szombaton? Elmehetnénk kávézni – nyögtem ki anélkül, hogy a nyelvemre haraptam volna.
- Kissé uncsi srác vagy mi? – és most először elmosolyodott, amitől a belső szerveim furcsán bizseregni kezdtek, a jó fajta bizsergéssel. June lehajolt talán pont úgy ahogy Júlia tette annak idején az erkélyen és pünkösdirózsa ajkait összeérintette az enyéimmel. A szája puha volt és méz ízű a szájfénytől. Mint egy cukrászdai remekmű. Vadabbul kaptam felé megrészegedve az íztől. June-nak új fogást kellett találnia az ablakpárkányon így egy röpke pillanatra előre hajolt orrunk épp csak összekoccantva és a lány hosszú Bambi szempillái végig perzselték az orcámat. A halottnak a csók új értelmet nyert hirtelen. Belül már rég meghaltam, de ez a kis boldogság olyan volt mintha az eddig vissza-vissza járó érzések végleg elfoglalták volna helyüket, ahol lenniük kell. Ezért képes lennék életben maradni, gondoltam akkor.
Elváltunk majd June egy kicsit elidőzött az arcom tanulmányozásában. Nem tudtam hova nézzek és csak remélni tudtam egy egészen kicsikét, de jóképűnek talál.
- Tudod lehet, hogy kissé unalmas vagy, de szép is egy egészen fura módon – simította végig ujjbegyével az állam vonalát, amitől libabőrös lett az egész testem– olyan vagy mint egy tragikus orosz regényhős. Vagy mint Hamlet – szemei félárbocra ereszkedtek szempillái szinte eltakarták a szemét – tetszel. Nagyon – álmosan elmosolyodott már sehol se volt a temperamentuma majd szemei ismét kinyíltak és visszatért bele az élet – szombaton tízkor találkozzunk a táncház előtt. Ha késel nem találkozunk többé. Utálok várni – azzal becsukta az ablakot és eltűnt.

Azt se tudtam merre lakok, de hál' istennek a lábaim emlékeztek az útra. Úgy éreztem a szám bizsereg és a méz szűnni nem akaró íze talán örökre beleivódott az ízlelőbimbóimba. Nem mintha bántam volna.
Önkívületben nyitottam be a pékségbe, ahol vendég híján csak a nagymamám köszöntött.
- Hazatévedtél? – mondta megjátszott szigorral a vénasszony mosolyogva. Mostanság mintha még neki is jobb hangulata lett volna.
- Randizni fogok – nyögtem és magam se hittem el igazán. A pékség mögötti konyhában hangos csörömpölés majd még annál is hangosabb orosz szitokszókkal kísérve felbukkant nagypapa is.
- Hogy? – kérdezte szinte egyszerre az idős házaspár.
- Randizni fogok – ízlelgettem a szavakat – egy lánnyal. A neve June. June Darling – és mosolyognom kellett ahogy kiejtettem a nevét mert már ettől úgy égett bennem a lány létezése mint...
mint...
...Pandoráé.
Ahogy a nő képe felsejlett az arcom előtt és annyira belesajdult a szívem, hogy a mellkasomhoz kellett kapnom. Elárultam és nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy megfeledkeztem, ha csak egy délutánra is, de Pandora létezéséről. June és Pandora képe birokra kelt az agyamban és hol az egyik, hol a másik győzött.
Hogy élhet mindkettő bennem? Kibe vagyok szerelmes?
Szerelem?!
Eddig szó se volt semmiféle szerelemről!
Egyszerre nem lehetek kettőbe is. De egybe se.
- Juraj minden rendben van? – arra eszméltem fel, hogy egy száraz vékony kéz csusszan az arcomra. Élesztő illata volt, mint mindig.
- E... elfáradtam – kapkodtam levegő után. Nem bírtam elviselni a két öreg szempár súlyát. Elindultam fölfele a szobám felé.
- M-megyek ledőlök egy kicsit – majd kelletlenül, de lelkiismeretesen hozzátettem – majd vacsoránál mesélek...

Egészen mostanáig zongoráztam. Nem a Chopint, mert az Pandorára és vele együtt a bűntudatomra emlékeztet. Helyette a mindig csinos Debussy-től a Jardins Sous la Pluie. Olyan, mint June. Új, friss és beleörvénylik a szívembe. Ha rá gondolok szinte érzem a moszkvai cukrászdák szerelemtől fűtött illatát, amit gyerekként még nem érthettem.
Még nem mertem lemenni, talán fél órám van hátra vacsoráig. Addig kénytelen leszek kicsit rendbe szedni a szívemet és a gondolataimat. Pandorának még nem mertem megírni, hogy megtettem, amit javasolt. Majd személyesen. Mert látni szeretném mit reagál. Talán, ha mérges lesz, ha egy pillanatig is, de meglátom rajta az ellenkezést rájövök mi is történik. Nem tudom eltüntetni ezt a fájdalmas szorító érzést a mellkasomból. Annyira fáj és mégis ott a boldogság, amit June adott.
Megérdemlem én ezt egyáltalán?
Talán addig mászok a létrán míg le nem esek és szét nem török. Nem vagyok több Humpty Dumptynál?
Annyira szeretném hallani a véleményeteket. Jól döntök? Ostoba vagyok? Mit gondoltok? Mit gondoltok June-ról? És Pandoraról?
Istenem annyira hiányoztok és hiányotok úgy lüktet bennem, hogy néha minden más érzést kiver a szívemből.

Örökké szerető fiatok
Juraj

Darling - kedves (kedvesem)

Jardins sous la pluie (Debussy) -Kert esőben