Kedves Anya és Apa!
Mindig furcsa visszacsöppenni abba, amit egyszer olyan könnyen vittünk véghez, mint a lélegzést. A test persze nem felejt, de a kezek akaratlanul is idegennek érződnek ahogy a begyakorlott mozdulatokat végzik.
Nem felejtettem el zongorázni, nem lett semmiben se másabb a technikám, de furcsa volt. Mióta nem alszom túl jól még korábban kelek, mint azt a pék munka megkövetelné. Az első reggel a táncházi próba után még csak ólálkodtam a szintetizátor körül. A második reggel összeszereltem és megtisztogattam. A harmadikon leütöttem egy néma billentyűt és így tovább míg ma péntek reggel már Chopin egyik legkedvesebb játékát zongoráztam. A Polonaise Heroic-ot, amit Chopin a forradalmak mellett kiálló kedvesének ajánlott. Nem hinném, hogy tudjátok melyik mű ez. Nem sértésből.
Ezzel a művel nyertem hét évvel ezelőtt egy rangosabb versenyt, amivel egy nyáron át tartó konzervatóriumi különórákra hívtak meg. Emiatt jöttünk Amerikába. Nagymama és nagypapa úgy vélték ezzel végre kitörhetünk a mély szegénységből, amiben éltünk Nizhneyansk-ban. Amerikában is esznek kenyeret, mondta akkor nagypapa. Egy vállalkozónak, aki a Java folyó mentén vett telkeket eladtuk a régi pékséget és ide utaztunk. Az első években inkább az én zongorázásomból éltünk, mint az akkor frissen nyíló pékségből, de örültem, hogy hasznos vagyok. A neten is fent vannak ezek a versenyek, ha esetleg érdekelne titeket...
Ez lényegtelen mind valójában. Nem számít tudjátok-e, és hogy nekem mi közöm a dalhoz. A dal a lényeg.
Szeretem mert nehéz, szeretem mert az ujjaim rettegnek kiesni az ütemből, a testemet a ritmus úgy dobálja mintha a gravitáció nem is létezne. Szeretem mert lehetetlen másra gondolni, mint a szabadságra, a pörgésre, a félelemre.
Szeretem mert képtelen vagyok elmerülni a gondolataimban. Szeretném eljátszani Pandorának, de még csak a rezgést se érezné mert a szintetizátor mindezeket képtelen átadni. Ezzel a dallal elmondhatnám neki, hogy mellette állok. Megértené én nem akarom a titkait csak azt, hogy felszabadítson.
Talán a táncházban kéne előadnom neki, de valójában arra vágyom csak ő „hallja". Azt hiszem valahol elkezdtem vágyni rá, hogy Pandora halljon. Nem, hogy Dervushkává váljon, és nem is csak, hogy hallja a zongorázást. Le akarok menni a végeláthatatlan sötét erdőbe. Lemészárolni a démonokat, leszúrni a sziréneket. Felmászni az ormon, beszökni a palotába és könyörögni a boszorkánynak, hogy Pandora hallhasson. Majd visszamennék hozzá és az első, amit hallana az az én hangom lenne. Ő rám mosolyogna és nem csak egy szájrántással egy széles, fogas mosollyal, és kimondaná a nevem. Itt megeredne az eső, összefutna a világ, és a vállukra emelve táncolnánk körbe az egész Óperenciát. Én felülnék a Holdra és a csillagokon zongoráznék, míg Pandora csak a nevem mondja újra és újra ezer érzelemmel.
Ha valaha újra dalt akarnék szerezni talán ezeket az érzéseket kéne öt sorba börtönöznöm. Szép éles oktáv váltásokkal. Trillázásokkal. Minden billentyűt használnék és olyan erővel csapnék oda az ujjaimmal, hogy megrepeszteném őket. Csak egyszer játszhatnám el a darabot mert a végén a zongorát is szétmorzsolnám.

Ma az ablak mellett telepedtünk le. Az emberek olyanok voltak, mint a kövér verebek. Beköszöntve az igazi hideg téli idő, mindenki elővette a vastag ruháit. Kezükben gőzölgő itallal összekuporodtak székeiken, hogy őrizzék testük kevéske melegét. Én messze álltam a fázástól, de mindig is jól bírtam a hideget. Sőt szerettem ahogy a hideg szél befut a ruhám alá és bele remegek egészen a csontomig. De a meleg italoknak én se tudtam ellenállni, főleg a Faust extra édes forrócsokoládéjának, amiben úgy úsztak a mályvacukrok mint egy apró tengeri flotta. Pandora az édességutáló csak ráncolta rajta az orrát, amitől az orrnyergén ülő halvány anyajegy hullámozni kezdett. Ő a megszokott fekete kávéját kérte, de szinte meglepően most brióssal. A pincér is megdöbbent, de talán csak túl régen hallotta a nő ólomsúlyú hangját.
A hideg több embert űzött be most a kávézóba, mint talán valaha. A vörös falakon az akasztók megteltek kabátokkal a mahagóni kerek asztalok körül úgy repkedtek a pincérek, mint a kolibrik a virágok körül.
De ez mind rajtunk kívül maradt. Csak Pandorára figyeltem. A nő képeket mutatott a legutóbbi munkájából, amiket most mind kidobhat. Miután hétfőn elváltunk találkozott az íróval, akinek a könyvét kellett volna illusztrálnia. De az író késett két órát, amivel magára haragította Pandorát. A későbbiekben se lett jobb a helyzet. Hol ez nem tetszett az egyiknek, hol az nem a másiknak. Végül Pandora megelégelte és inkább lepasszolta a könyv illusztrálását. De megszerette magukat a karaktereket és a történetet.
Egy egyszerű mese volt egy kisfiúról, aki szerelembe esik egy tökben élő kislánnyal. A fiú énekelt neki, és történeteket mondott, hogy a kislány ne legyen magányos. A töklány folyton marasztalta a fiút az pedig engedett neki. A fiú mindent elhanyagolt lassan csak hogy a tök mellett üldögélhessen. De egyszer se fordult meg a fejében, hogy kiszabadítsa a lányt. A lány se akart elszökni börtönéből, mert elég volt neki a fiú. Ahogy viszont telt az idő a tök lassan túl nagy lett és elvette a táplálékot a földből a többi növény elől a kertben. A fiú apja egyre jobban aggódott a fiú miatt, aki semmit se csinált csak a tökre vigyázott így elhatározta, hogy összetöri a tököt és a tökföld gazdája is készségesen segít neki. A fiú mindent elkövet, hogy megakadályozza, de végül az apja egy fejszecsapással kettészeli a tököt és a lány belehal.
A fiú sokáig gyászolja, de végül tovább lép és éli az életét. Később elveszi a tökföld tulajdonosának lányát. Most már ő az, aki tököket ültet. De még mielőtt bármelyiket is kivágná megkopogtatja hátha benne van a lány.
Pandora szereti az ilyen meséket. Elmondása szerint sose érdekelték a boldog befejezések.
- Miért szereted az ilyen szomorú végű meséket? – kérdem zavartan ahogy az egyik illusztrációt a kezemben tartom. Pandora sose rajzolta meg a töklányt csak a körvonala látszódik mindig a tökben. Valójában abba se vagyok biztos tényleg gyerekkönyvhöz illik-e az illusztrációi. A stílusa olyan, mint a viktoriánus kori rajzoké, amiket tintával vagy tussal készítettek. Legalábbis ő azt mondta ezek inspirálták. A történet mindenképp rémisztőbb az ő rajzai által. Főleg ahogy a tökre borul a soványodó fiú és a lány sziluettje a fülébe súg.
- Milyen érdekes – Pandora hangja úgy kattog mintha egy gépezetből szólna – sose kérdezik meg az emberek valaki miért szereti a boldog befejezéseket – vörös szája elnyílik és akár azt is mondhatnám mosolyog, de ahhoz túl merev és élettelen – nem léteznek tökbe szorult kislányok. Nem kell őket sajnálni.
- Ez egy mese, persze hogy ilyen nincs – majd belegondolok – de az rendben van, ha egy lányt megölnek? Mit tanít ez a gyerekeknek? – sose olvasnám fel ezt a mesét például Sergeynek.
- Néha fel kell áldozni az embereket egy jobb végért. A szerelmük már akkor haldoklott mikor megszületett.
- Komoran hangzik.
- Szeretem a komor dolgokat – kortyol a kávéjába - gyerekként Andersen meséket rajzoltam. Andersennek nincs egy boldog története se igazán – nem igazán tudtam egy Andersen mesét se a kis hableányon kívül. Annak pedig az volt a vége, hogy a lány habbá változik így természetesen a Disney változatot szerettem jobban, aminek boldog a befejezése. Bár, ha valaha énekeltek volna nekem orosz altatódalokat biztos jobban bírtam volna az ilyen sötét dolgokat.
- Én azokat a történeteket szeretem, amikben egymásba szeret a herceg és a hercegnő és semmi se választhatja el őket – feleltem zavartan félre nézve. Gyerekesnek tűnt az ízlésem az övé mellett. Ujjaim önkéntelenül is a Polonaise Heroic-t kezdték dobolni. Reggel óta szinte a fülemben élt a dallama.
- Illik hozzád. Ez a hősszerelmes figura – eresztett meg egy félmosolyt kávésbögréje mögül a nő majd tenyerét az asztalhoz nyomta, hogy érezze a ritmust. Megint ráncolta az orrát, de most az összpontosítástól.
- Nem ismerem – morogta végül felemelve tenyerét.
- Meg tudod őket különböztetni? – simítottam meg ujjammal a nő gyűrűsujját, hogy rám nézzen.
- Persze – ragyogott fel az arca egy röpke pillanatra majd már vissza is állt a megszokott közönyös gyűröttségbe – vagyis jó párat. Figyelj! – azzal lenyomta kezem az asztalra. Pandora játékosan átmozgatta az ujjait majd elkezdett dobolni az asztalon. A koppanások nem sikerültek mindig jól. Hosszú fekete körmei néhol karistoltak, mint inkább koppantak és pár helyen csak dallam nélküli kopácsolásba fulladt, de képes voltam kihallani belőle a dallamot. Mikor végzet Pandora érdeklődve pillantott fel rám.
- Ez a „You're my sunshine"! – vágtam rá izgatottan. Hihetetlen volt, hogy hallás nélkül képes volt eljátszani nekem! Pandora olyan volt, mint egy modern Beethoven.
A nő hevesen bólogatott majd apró retiküljéből elővarázsolt egy étcsokoládé kockát és átcsúsztatta nekem az asztallapon. Boldogan jutalmaztam meg magam vele. Ahogy hagytam, hogy a keserédes csokoládé szétmálljon a nyelvemen Pandora ismét megszólalt.
- És mi volt az, amit te játszottál?
- Chopin Polonaise Heroic-ja – válaszoltam, de rögtön rájöttem, hogy ezt nem fogja tudni rendesen leolvasni – várj, leírom – fogtam meg a közöttünk pihenő noteszt, amit Pandora mindig magánál tartott. Amolyan krízis jegyzettömb is volt, ha a nő nem értette mit akarnak neki mondani, vagy ha már belefáradt a szájról olvasásba. Pandora ugyanis inkább a jelbeszédhez volt szokva bár sokkal jobban szeretett szavakkal kommunikálni. Gyakran a találkáink végén már csak a noteszen vagy telefonon át beszélgettünk. De még ezeket is szerettem. Olyan volt mintha titkolóznának, ami színt hozott a szürke életembe. Azt az érzést keltette, hogy valami történik az életemben. Fellapoztam egy üres oldalt és lefirkantottam a nevet és a teljes címet. Pandora egy ideig bámulta majd bólintott párat.
- Sose hallottam még róla – csukta be a noteszt majd ismét az asztalra nyomta tenyerét – játszd el még egyszer kérlek. Meg akarom jegyezni.
Én pedig boldogan játszottam el ismét. De az asztal nem adott vissza mindent. Az allegrokat. A végig zongorázásokat mikor végigfut az összes billentyűn. Olyan volt mintha egy másodikos agyagból akarná megformálni a Dávid szobrot. Gyönge volt és hiányos, rémes kompozícióval. Inkább félbe hagytam. Ez a dal többet ér egy félresikerült próbálkozásnál.
- Egy igazi zongorán jobban éreznéd – húztam el szám a nő felé fordulva – de nekem csak szintetizátorom van. Egy hangversenyzongorán minden rezdülést éreznél.
- Egy min? – kérdezett vissza a nő így ismét a notesz segítségét vettem igénybe. Felírtam a szót majd felé fordítottam és elé csúsztattam.
- Oh – olvasta el majd elvette a tollat és elkezdett rajzolni a szó alá – az ilyen ugye? – rajzolt le egy pianínót, vagyis, ami olyan volt, mint egy komód billentyűkkel. Megráztam a fejem és én is rajzolni kezdtem. Annyira csámpásra sikeredett az első, hogy inkább megpróbáltam felül nézetből. Már majdnem felismerhetőre sikerült így.
- Ilyen a hangversenyzongora – mondtam miután a nő visszaemelte rám a tekintetét – amit te rajzoltál az egy pianínó nem nagyon más, leginkább csak az alakja. A hangversenyzongorának erősebb a hangja így jobban betölt egy termet. – magyaráztam próbálván visszafogni a teljes zongorákról való tudásom rázúdítása nélkül. Pandora érdeklődve bólintott pár pillanatig a rajzot nézve majd visszatekintve rám.
- Hangvereszongora – próbálkozott mire akaratlanul is elmosolyodtam de azonnal a szám elé kaptam a kezem. Azonnal bocsánatot akartam kérni, de Pandora is mosolygott.
- Hangversenyzongora – ismételtem.
- Hang... – kezdte lassan a nő várva a megerősítésemre.
- ...Verseny – folytattam.
- Verseny – felelte most már vigyorogva Pandora – hangversenyzongora – mondta ki teljesen. Lelkesen megtapsoltam Pandora pedig elégedetten bólintott majd becsukta a noteszt és el is tette.
Már tudtam ez azt jelenti menni készül. Szomorúan vártam a nő búcsúját. Minden alkalommal mikor elváltunk egy kicsit úgy éreztem Pandora megszűnik létezni és valójában ő is csak a képzeletemben él, mint Dervhuska, de ehelyett a megragadta a kezem. A szorítása erős volt és határozott és ha bárki máshoz tartozott volna az a kéz megrémültem volna az erejétől.
- Gyere. Elviszlek a stúdiómba – értetlen arcomat látva felnevetett, amivel jó pár közelben ülőre ráhozta a frászt – megígértem, hogy egyszer elviszlek. Emlékszel? – rángatott fel a székből mintha csak egy kismacskát emelne fel. Pandorának rettentő ereje volt, ha akarta. Vagy csak én voltam képtelen ellenállni neki. Kapkodva magamra rángattam a kabátom és mielőtt még bármire is gondolhattam volna Pandora már ismét a kezemet fogta és rohantunk kifele.

Felszálltunk a villamosra és csak ott eresztett el a nő. Lihegve rogytam le az egyik szabad ülésre. Nem is emlékszem mikor futottam többet két háztömbnél. Az otthonülésnek is megvoltak az előnyei elsőként, hogy sose kellett futni. Pandora arcát a hideg szél megcsipkedte, amitől enyhén látszottak fonálsebhelyei. Vagy csak én szerettem volna látni őket. Azóta se tudtam kiverni a fejemből, ahogy a sötétben világítottak, mint a tündérhaj. De tudtam, hogy Pandora nem szereti őket így nem beszélhettem róluk hiába égette a kérés a nyelvemet, hogy mutassa meg még egyszer.
Csak egyetlen egyszer.
Amire viszont szintén emlékeztem az Kékszakállú tanulsága.
Pandora a fejét forgatta egy ideig mintha azt találgatná biztos jó villamosra szálltunk-e fel. Magassarkújával egy könnyed ütemet vert tudta nélkül. Néha elgondolkodtam vajon ezek az ütemek mikor váltak a nő részévé. Még mielőtt megsiketült volna vagy már utána és valójában csak másolja a százszor érzett ritmust. Végül Pandora vállon simított így cipőjéről ismét az arcára pillantottam.
- Az Orchidea községnél szállunk le – mondta mire bólintottam. Nem ismertem ezt a megállott, de Pandorával ellentétben én hallottam a bemondót.

Az Orchidea község a csinos neve ellenére egy társas házakból álló kis falunak tűnt a városunk szélén. Lakosai általában idősek és családok voltak.
Sokkal mozgalmasabb helyet képzeltem el Pandora valódi lakhelyének. Inkább illet hozzá New Orleans, mint ez az Orchidea község. Valahol, ahol zajlik az élet és az embernek mindig olyan érzése van bármikor történhet valami.
A nő lakása a negyediken volt egy hat emeletes lakóháznak, ami előtt játszótér volt. Anyukák és vagy egy tucat gyerek élvezte ki a délelőttöt a hideg idő ellenére.
Ahogy lifttel felérkeztünk Pandora a vékony folyosó legelején lévő ajtóhoz sétált. Feltűnt, hogy nem volt kitéve a neve az ajtó mellé. Ezek szerint a postát a másik lakásába kapja, amin fel is volt tüntetve, hogy „Ivyes" egy szép gravírozott táblán. Éreztem, hogy elönt az izgalom. A gyomrom liftezett és a kezem annyira remegtek, hogy inkább a kabátzsebembe rejtettem őket. Különlegesnek éreztem magam attól, hogy ott állhatok.
Pandora egy kisebb lakóközösségnek elegendő kulcsot varázsolt elő amúgy egészem aprócska táskájából. Ez egy volt a megannyi varázslat közül, amikhez csak a nők értettek. Zárak sorozatát nyitotta meg és után végre bejutottunk.
A keskeny előszobában toporogtam egy keveset míg rá nem jöttem a legegyszerűbb, ha leveszem kabátomat és a tornacipőmet. Lepillantva máris megbántam amint megláttam, hogy felemás zokni van rajtam. Az egyik fekete-kék volt a másik meg fekete-fehér csíkos. Utáltam a nem összeillő zoknikat, így nem is érthettem ezt a baklövést. Ráharapok a számra, de nincs mit tenni. Nem a világ vége, mondom magamban.
Mögöttem Pandora egérneszezéssel varázsolta vissza a zárak rengetegét. Óvatosan beljebb mentem az ismeretlen terepen. A keskeny előszoba egy szobába vezetett, ami a lakás központi tere volt. Innen nyílt a konyha és a mosdó. Pandora ágya a szekrények fölötti galérián volt. A bútorok a másik lakással ellentétben nehéz régi fa bútorok voltak. Itt-ott egy könyvespolc, pár kép, általában rajzok magától Pandorától. Az ajtóval szemben lévő falon zsalus ajtó vezetett egy apró erkélyre. A szobát mégis két dolog uralta. Egy hatalmas íróasztal, amiről szinte lefolytak a papírok és eszközök, amik tetején félőn ingadozott egy laptop, a másik pedig egy pianínó.
Egy pianínó egy siket nő otthonában. Ez egy olyan fordulat volt amire nem számítottam.
Hirtelen valami felröppent az asztalról és reflexből felkiáltottam karommal védve arcom. Mikor nem jött a várt támadás kilestem ujjaim közül és megláttam a tettest.
Az ingatag laptopon egy ördögi ábrázatú madár ücsörgött. Közelebbről megnézve olyan meggypiros volt, mint az én fejem zavaromban, hogy egy ilyen aprócska valami rémisztett meg. Szemem sarkából Pandora felé néztem, de ő épp a csizmáját húzta le. Ez az egyik előnye, ha valaki siketekkel barátkozik, nem hallják az ilyen kínos dolgokat.
A kismadárhoz egy másik is oda reppent, de erre épp csak összerezzentem. Hány madár lakik itt, kérdeztem magamban ahogy óvatosan körbe kémleltem.
Pandora vasmarka hirtelen körbe fonta csuklómat és teljesen el is feledkeztem a madarakról ahogy lenéztem a borostyán szemeibe.
- Na? Halálra rémisztett Macbeth és Lady Macbeth? – ugatott fel, ami szinte lelket adott az apró lakásnak betöltve fénnyel és jó kedvvel. Ez viszont azt jelentette a nő látta milyen anyámasszony katonája vagyok.
Remek.
Nem mintha nem tudta volna már rég.
A nő odanyújtotta a mutatóujját a madaraknak, akik rá is röppentek. Ezután Pandora átszállította őket egy hatalmas ketrechez, ami egy szekrény mellett állt. A kalitkában még pár madárka ücsörgött, akik gazdájuk megjelenésére csicseregni kezdtek. A nyitott ajtón át betette őket majd be is csukta az apró cella ajtót. Ennyit a madarakról.
Pandora felém fordult és kezével intett a hangszer felé és több mint készségesen indultam meg felé.
- Ezen keresztül már talán érezni fogom – mondta miután leültem a székre ő pedig a hangszer mögé lépve rádőlt a tetejére. Megpróbáltam mindenfelé nézni kivéve a dekoltázsára amire túl jó lett hirtelen a kilátás. A fekete ruhának így is sokat mutatott, de most még pont szemvonalba is kerültek. Pandora, ha észre is vette nem zavartatta magát.
- Honnan van ez a zongora? – fordítottam tekintetem a nő arca felé és még véletlenül se engedtem lejjebb kalandozni. Pandora arca nem árulkodott semmi érzésről, de ujjait könnyedén végig futtatta a pianínó tetején mintha cirógatná.
- Az apám zongorája volt. Nem volt valami nagy tehetség. Legalábbis ahogy mások mondták. De szerette. Aztán meghalt és anyám be akarta vágni a zálogházba. Gondoltam nálam miért ne férne el? Persze akkor még nem laktam itt állandóan. Akkor még tényleg csak egy stúdió volt – sietett végig tekintete a szobán mintha fejben számba venné mind azt, ami megváltozott.
Kellemetlenül fészkelődtem. Sikeresen beletenyereltem egy kellemetlen témába. Szerettem volna megvigasztalni a nőt, kifejezni részvétem, de a szavak szikkadtan tapadtak a nyelvemre. Minden, ami az eszembe jutott ócska és elcsépelt volt és ennél többet szerettem volna adni Pandorának.
Vajon fájt neki az emlékezés? Vagy pont azt akarta, hogy beszélhessen róla?
Képtelen voltam az ilyeneket megállapítani. Még magamról se.
- Mikor halt meg? – szívem szerint levetettem volna magam a székről és kigurultam volna a lakásból le a lépcsőn át a parkon egészen a világvégéig és csak mentem volna amig neki nem ütközőm egy iglunak.
Hogy voltam képes pont ezt a kérdést feltenni? Már majdnem belefogtam a hosszas könyörgő bocsánatkérésbe, de Pandora félmosolya belém fojtotta a szót. Nem volt szomorú.
- Mikor húsz voltam. Későn házasodott így hamar hozzászoktam a gondolathoz, hogy nem fog látni megöregedni – majd vállat vont – nem gyászolom, nem is akarná– a szeme egészen észrevétlenül megrebbent – sokat gondolok rá ettől függetlenül. Nem hinném, hogy sok olyan ember van a világon, mint én. De ő egy volt közölük.
Pandora édesapja olyan volt, mint ő? De pontosan milyen? Szabad? Azt hiszem ez a jó szó rá. A vágyódás a nő szemében valaki olyan után, aki hasonlít rá melankolikussá festette arcát. Ezt meg tudtam érteni.
Nem voltam jó a felvidításban így azt tettem, ami engem felvidítaná. Ujjaimat óvatosan végig futtattam a billentyűk fölött majd lenyomta az első hangot. A kis teret úgy töltötte be a hang ahogy a testet a vér a szívverésre. El volt hangolva, de ez nem igazán számított, ha a közönség, akinek a lelkéhez akartam eljutni nem hallhatta. Csak a hangokra figyeltem teljesen beleszerelmesedve a dallamba és elveszve az akkordok között.
De volt egy pillanat mikor felpillantottam Pandorára és talán csak a szemem játszott velem, talán csak szerettem volna ezt látni, de úgy tűnt a nő szeme csillog a boldogságtól. A világ csodája, hogy a zene mindenkit képes volt elérni. Még hangok nélkül is akár.

Ezután már csak játszottunk. Megmutattam az összes kedvencemet. Épp csak rövid jelenetekben, de előadtam Mozartot pedig őt túl rózsaszínnek tartottam mindig is, bele-bele kezdtem pár Vivaldiba, és épp csak trilláztam párat Debussyből. Pandora pedig akár a napfürdőző macska karjait a pianínó tetején nyugtatta és szemeivel követte kezeim mozdulatait.
Kávét ittunk úgy ahogy mindig én tejjel és három cukorral, Pandora feketén. Mosolyogtunk de nem beszéltünk azt a zene tette helyettünk.

Először fel se tűnt a kopogás.
Másodszorra is csak a madarak neszezésének hittem.
De amikor durvábbá váltak rájöttem ez csakis az ajtó lehet.
Persze Pandora nem hallhatta a kopogást és talán ezért kellet az a sok zár, gondoltam. A nő felé fordultam és felmutattam a kezem jelezve neki, hogy mondani akarok valamit.
- Várj! Az ajtó – majd kezemmel is a bejárat felé intettem. De Pandora láthatólag nem értette csak oldalra döntötte fejét kérdőn, nem mozdulva. Magamat is meglepve felálltam és elindultam, hogy kinyissam az ajtót. Pandora puha léptekkel árnyékként követett. A dörömbölés a zene elhallgatásával még hangosabb és követelőzőbb lett. Szinte csoda volt, hogy az ajtó a helyén maradt. Bárki is állt kint mindenképpen be akart jutni. Pedig, ha jól emlékeztem Pandora azt mondta alig-alig tudják, hogy itt lakik a másik lakása helyett. Magamban csak azért imádkoztam, hogy ne az a bizonyos Albert legyen. Mert, ha ő lesz az, szinte biztos voltam benne, hogy lelök a lépcsőn. A táncházban is mindig úgy nézett rám, mint aki készen áll megölni, ha túl közel jövök.
Hátra fordultam és láttam, hogy Pandora a falnak dőlve néz, de láthatólag nem igen szándékozik ennél közelebb jönni, vagy kinyitni az ajtót. Izzadó kézzel fogtam meg a kilincset.
- Szabad? – kérdeztem még egyszer hátranézve. A nő talán le se tudta ilyen távolságról olvasni a szavaim, de bólintott majd a cipőtartó felé intett, ahol a kulcsai pihentek. A tőlem telhető leggyorsabban nyitottam ki a zárokat.
Öt volt.
Egy a normális. Kettő a biztonság. Öt már paranoia.
De meg tudtam érteni. Hallás nélkül élni egy bizonyos fokú paranoiával járhat.
Nincs itt rajtam kívül senki? Mi van, ha nem zártam be az ajtót és bejön valaki? Észre se venné, ha kirabolnák talán. Elöntött a rettegés a puszta gondolattól.
Nagyot nyeltem és próbáltam lerázni magamról a rémületet. Nincs veszély. Elkapkodott mozdulattal szélesre tártam az ajtót.
Egy mérges manó.
Még egy lépést is hátráltam, hogy biztos jól látom-e. Haja lenszőkén lapult kerek fejére orcái vörösödtek a hidegtől és talán a dühtől mintha csak felpofozták volna. Prémes kabátjában eltűnt a nyaka, de körvonalaiból ítélve kissé túlsúlyos lehetett. Ha nagyjából egy idősek is lehettünk, a srác talán, ha a vállamig ért. A férfi őszinte döbbenettel bámult rám lemosva a haragot arcáról. Aztán tekintete mögém tévedt. Arca csúf grimaszba rándult mintha valami undorító dolgot pillantott volna meg.
- Te hazug ribanc! – üvöltötte torkaszakadtából hangját talán még a Faustban ülök is hallhatták. Ijedten ugrottam meg majd hátra fordulva Pandorára néztem én is. A nő arca elé kapta kezét és valami furcsa hangot hallatott, ami nem tudom nevetés vagy sírás volt. Aztán megfordult és eltűnt a szobában. Kezem, ami még mindig a kilincsbe kapaszkodott remegett és úgy éreztem képtelen lennék megemelni. A szám kiszáradt és a keskeny előszoba vészesen ingott a szemem előtt. Épp csak nem estem össze.
- Te kurafi! – ordított ismét az alak és tudtam ez nekem szól.
Az éles hangtól megfájdult a fejem.
Az agyamban csak a menekülés gondolata forgott, de képtelen voltam megmozdulni még csak az idegen felé se mertem fordítani a fejem. Valami a földre esett, ami zizegve pihent meg ott és a következő pillanatban valami puha latyak toccsant a mellkasomon. Csak egy elfúló sípolásra tellett tőlem ahogy visszafordítottam a fejem a szőke ember felé. Még épp elkaptam prémes kabátjának utolsó villanását a lépcsőház fordulóján.
Elment. A veszély elmúlt.
A hirtelen felugrott adrenalin szintem visszacsúszott és majdnem le is ültem a küszöbre megkönnyebbülésemben.
Aztán lefelé tévedt a tekintetem és láttam a földre dobott valami egy zacskó volt. Ami pedig a pulóveremen landolt az egy torta volt, aminek műanyag dobozát kinyitották, hogy jól összekenhessék a fölsőm. Némi undorral csippentettem le belőle egy darabot inkább csak, hogy lenyugtassam még zakatoló szívemet. Ahogy lehajoltam a földre a zacskóért számba dugott ujjakkal a sütemény darabkái, amik még rajtam lógtak végig csusszantak a fölsőmön és a földön végezték. Ebből mit sem érzékeltem. Erősen grimaszolva ízleltem meg az édességet. Olcsó Walmartos szeder torta volt. Rossz minőségű hozzávalóktól darabos és száraz, mint a macskaalom. A hab nem volt eléggé felverve. Soha nem mertem volna ilyen szemetet kiadni a kezeim közül.
Ez a gondolat megnyugtatott kissé. Talán sütnöm kéne valamit Pandorának tekintve, hogy amit minden bizonnyal neki szántak most kellemetlenül átáztatta a pulóverem.
Még az előbbi ijedtségtől kómásan vettem fel a zacskót majd becsuktam az ajtót nem is törődve semmivel.
Mi volt ez?
Ki volt ez a srác?
Egészen elvarázsolva léptem be a szobába, ahol reménykedve kutatottam Pandora után. A nő először ki se látszott a hatalmas íróasztala mögött guggolva.
A nő láthatólag nem észlelte a jelenlétem, de elég volt csak látnom, hogy egy kicsit biztonságban érezzem magam.
Megköszörültem a torkom, hogy a nő felfigyeljen rám aztán rájöttem megint milyen hülye vagyok. Letettem a szatyrot az íróasztalra és úgy tűnt ezt már Pandora is érzékelte. Minden bizonnyal a perifériájából látott.
A nő félmosolyra húzta száját majd megpaskolta maga mellett a parkettát. Hosszú lábaimmal ügyetlenül passzíroztam be magam a nő és az íróasztal közötti kevéske helyre. Karom a könyökébe ütközött mire megborzongtam. Pandora boszorkány illata, ami olyan volt, mint a karácsonyi vásárok és a füstölők nehéz illata mindent körbelengett. Szívem szerint még közelebb ültem volna hozzá.
Ahogy elhelyezkedtem finoman megkocogtatta a térdem, hogy rá figyeljek. Nem tudtam a szemébe nézni ezért a jobb szeme alatti három anyajegyre fókuszáltam.
- Megkérdeztheted – mondta tovább mosolyogva. Örülök, hogy nem rémisztette meg az előbbiek. De kicsit úgy is érzem szándékosan lökött előre és most kész kiengesztelni.
- Mi volt ez?
- Anyám és az öcsém rosszul bánnak a pénzzel és most bajban vannak. Ezért azt akarják adjam el a másik lakásom és felezzem el a pénzt az öcsémmel. Anyám már szerzett rá vevőt is. Ma kellett volna elmennem aláírni a papírokat mivel a lakás csak az én nevemen van. De felhívtam őket és megmondtam, hogy nem adom el és dolgom van ma ezért ne zavarjanak. Ezért gondolom elküldte Elijah-t, hogy puhítson meg.
A nő egy pillanatig még csak nézett rám eltűnődve mintha azon elmélkedne én vagyok-e valóban a megfelelő személy arra, hogy megossza mindezt velem. Elővarázsolt egy aprócska kocka csokoládét a fiókból és a térdemre tette. Míg a levettem róla a szemem, hogy a csokoládéval bajlódjak Pandora sípoló hangon kifújta a levegőt. Még régebben említette, hogy a sóhajokat a könyvekben mindig hangnak képzelte el, és így azt hitte sokáig ilyenkor mindenki ad ki valamilyen hangot, mint a teáskanna forráskor. Nem mintha azt annyival jobban ismerte volna, de próbálkozott. Aztán valaki felvilágosította, hogy a sóhajtásnak nincs igazi hangja, de még mindig nem tudott leszokni erről. Mindig gombóc nőtt a torkomban mikor ráeszméltem hiába hallott egykor amennyi mindent elfelejtett.
A csokoládé keserűbb volt, mint eddig valaha.
- És ez a srác pedig... - képtelen voltam nem folytatni a puhatolódzást. Nem mikor az örökké bezárt ajtóról legalább egyetlen zár lekerült. Addig kellett belesnem amíg Kékszakáll vissza nem tért.
- Az öcsém. Elijah – majd fintorszerű mosolyt erőltetett magára – bájos gyerek.
- Tortát dobott a pulóveremre – mondtam némi sértettséggel. Milyen bájos testvér beszél így a saját nővérével?! Milyen bájos ember kurafizik egyáltalán. Én is szoktam káromkodni, de az Isten szerelmére soha nem tettem volna Sergey előtt, főleg nem neki, vagy akár a nagymamámnak. El is vitte volna őt a mentő.
Ez a bájos Elijah rögtön második helyre ugrott az utáltak listáján. Csak senki ne merészeljen csúnyán beszélni Pandoráról mert akkor én... akkor én... mit fogok tenni?
- Ő csak ez báb anyánk kezében. Aligha volt valaha egy saját gondolata is – vonogatta vállát Pandora.
- Akár báb akár nem rosszul bánnak veled! Pandora, nem engedheted, hogy ilyen szörnyű dolgokat vágjanak a fejedhez! – az eddig bennem lappangó harag fellobbant.
Miért nézi el neki Pandora? Le kéne sújtania rá haragjával! Vagy legalább nekem meg kellet volna ütnöm a srácot, de már megint túlságosan beijedtem.
Egy vesztes vagyok.
- Miért? Mit mondott? – pillantott rám. A szíve egy kicsit megrepedt.
- Semmit – mondtam egyenesen a szemébe nézve – semmit, amiben bármi igazság lett volna. Komolyan. Ne védd.
- Juraj – úgy ejtette a nevem, hogy az egész testem lúdbőrzött– nem értheted ezt. A testvérek... az teljesen más. Teljesen.
- Nekem is van öcsém – húztam ki magam – és sosem engedném, hogy így bánjon velem – hazudtam. Valójában engedném. Bármit engednék Sergeynek, ha találkoznánk.
Nem hinném van olyan dolog a világon, amit nem tennék meg csak hogy egyetlen egyszer viszont láthassam. Még csak beszélnünk se kell. Ha pusztán úgy látnám ahogy olyan sokáig láttam Pandorát is, három asztalnyi távolságból vágyódva én azzal is beérném.
A nő hosszan kifújta a levegőt mire az íróasztal alatti porcicák szétszaladtak.
- Milyen az öcséd? – fordult vissza felém egy idő után.
- Nem... nem is tudom – a sóhaj szakadozva engedett fel a tüdőmből. Milyen lenne Sergey? Egy kisbaba? Nem. Már nem, mert most áprilisban betöltötte a tizenötöt. Már nem pufók. Már tud anélkül is járni, hogy apró kezeivel a nadrágszáramba csimpaszkodna.
- Kicsi korunk óta nem találkoztunk – mondtam végül csöndesen elnézve mellette elveszve egy másik életnek tetsző időben.
- Akkor a legjobbak. Mikor kicsik – akkor láttam először dohányozni Pandorát. Egy apró fekete szivartárcát kapott le az íróasztalról egy papírkupac alól. Szivarozott. Még nem láttam soha senkit szivarozni az apámon kívül. Alexander Viktorovics Kramszkoj a nagy tagbaszakadt sztereotip ruszki benyomását keltette mindenkiben. Nehéz füstű szivart szívott, szerette a vodkát és a jó minőségű bőrt. Mégis egy tanult diplomata bújt meg a vastag testben. A szürke szememen és a magasságomon kívül mindenben az anyámra ütöttem. Sergey is, hisz olyan hasonlóak voltunk, mint egy ember két keze.
A szivar tüdőt ülő füstje a régi moszkvai emlékeket hozta vissza mikor még szabad volt bemennem a szalonba és ott zongoráztam míg az apa ilyen-olyan papírokkal foglalkozott a kávézóasztalnál.
A családom utáni vágy szinte marcangolt belülről ahogy a füsttől és emlékektől könnybe lábadt a szemem. Sután töröltem meg kissé elfordulva, hogy ne lássa. De Pandora nem figyelt rám a régi fémgyújtójával játszott a lángba bámulva. Szemei sárgává váltak a fellobbanó tűztől mint két lámpás. Valami vers is volt erről, de nem jutott eszembe. Tigris, lámpa, éjszaka. Valami ilyesmi.
Ha elég bátor lettem volna Pandora karjaiban keresek vigaszt, hogy feloldja a mellkasomban szorító fájdalmat. De mind ehelyett csak még egyszer felsóhajtottam.
- Én se éppen közösen nőttem fel Elijah-val. Anyánk nem szerette, ha közel voltam hozzá. Egyszer mikor kisbaba volt majdnem ráejtettem egy vázát és azóta úgy óvta tőlem, mint a tűztől. Azt hiszem jobban örült volna, ha megég mintsem, hogy köze legyen hozzám. Milyen jó is lenne, ha foghatnánk és kicserélhetnénk őket. Elküldhetnénk Elijah-t messze Jakutföldre a te kis öcsédet meg áthozhatnánk ide– nehéz fémgyújtója hangosan koppant a földön ahogy kicsusszantak vékony ujjai közül. Jól estek a szavai majdnem, mint egy ölelés.
Ostoba volt az anyjuk. Megérdemelte, hogy Pandora nem segített neki és adta el az édesapja lakását, amihez biztos érzelmileg kötődött a nő. Ő mindent elvett tőle a hallását, az öccsét és még mert kérni.
De vannak anyák, akik csak elvenni tudnak.
- Hé, – böktem meg most én felhúzott térdét – a tortád a fölsőmön végezte... - egy pillanatig megálltam, hogy bátorságot gyűjtsek majd elmosolyodtam – ne csináljak egy másikat? Hidd el százszor jobb lesz, mint ez a színezett moslék – erre Pandora felugatott. Talán le se tudta rendesen olvasni a számról, amit mondtam, de érezte az üzenetet.
Én mellette vagyok.
- Mi lenne, ha mindenekelőtt leszednéd magadról ezt a pulóvert? Egy menet a mosógépben és a szárítóban max egy óra. Addig lehetsz a köntösömben – állt fel, szivarja szája sarkában egyensúlyozott ahogy kezet nyújtott nekem, hogy felhúzhasson. Én pedig boldogan fogadtam el a segítő kezet.
- Hát végre értem miért vágyott olyan magasra Icarus– sóhajtott Pandora és bár mosolyogtam nem értettem, hogy érti.

Rég volt ilyen boldog délutánom. Sütit ettünk. Málnás habtortát készítettem Pandorával, bár ő nincs nagyon otthon a sütemények terén. Meglepődtem, hogy nem jó szakács ahhoz képest, hogy egyedül él. De végül is nem tudom mennyi idővel jár a munkája. Még zongoráztunk is egy kicsit, és beszélgettünk. Semmi komolyról, semmi túl személyesről, de jó volt.
Később viszont mikor hazamentem és leültem a szobámban teljesen lehangoltá váltam. Csak rátok tudok most gondolni. Milyenek vagytok most? Hogy néz ki Sergey? Milyen ember lett? Látni akarlak titeket. Annyira szeretnék veletek beszélni. Könyörgőm...

Elnézést... túl messzire mentem. Nem akarok erőszakos lenni. Nem kell válaszolnotok, ha nem akartok. De én boldog lennék. Hiányoztok, annyira mintha csak kivágták volna a szívem közepét. Nem szabadulok az emlékeitektől és nem találok sehol se vigaszt. Este üzentem Pandorának. Semmi érdekeset csak jó éjt kívántam neki és ő ugyanígy válaszolt. De ettől a két szótól már könnyebben alszom el.

Örökké szerető fiatok
Juraj

Sergey
Olyan mintha elrontottam volna a gyomrom. Ahogy a bátyám gondol rám... hogy megjegyezte a születésnapomat míg én azt se tudom melyik évszakban született. Ezt a szörnyű érzést nem tudom eltüntetni, de ha nem múlik el beleroppanok. Feltápászkodok és felnyalábolom a dobozt a levelekkel. Én ezt nem fogom kibírni.
A konyha felé indulok és csak remélni tudom Olga még valahol a porszívóval mímel házimunkát. Nem akarom többé látni a szüleimet. Vajon mit gondoltak mikor olvasták Juraj leveleit? Megbánást? Haragot?
Minden bizonnyal semmit. Előveszek egy poharat és vodkát töltök bele. Csordultig.
Ha valamit tudok erről a rohadt családról az az, hogy ha bármelyikünk megdöglik azt is legfeljebb a padlásra dobjuk.
Nem tudom, hogy melyikünk szívta meg jobban. Mert csak most jövök rá nem biztos, hogy én jártam jól. A nagyszüleink se jó emberek, de talán a mama és a papa se. Sőt. Mert melyik szülő lenne képes így eldobni a gyerekét?
De ami a legjobban zavar az az, hogy a francba is nem tudom... nem tudom miért taszították el a bátyám.