Kedves Anya és Apa!

Hogy a mai levelem igazán megértsétek, azt hiszem mesélnem, kéne egy kicsit a baráti körömről. Mikor még otthon éltem Nizhneyansk-ban, a Java folyója mellett felejtett porfészekben, sokkal jobban kijöttem az emberekkel. Még emlékszem, ahogy a főutcán hazafelé indulva az iskolából úgy verődtünk össze, mint a kóbor macskák. Nem mondhatnám, hogy a csapat lelke voltam vagy, hogy sok közeli barátom lett volna, de elegen voltak mindig ahhoz, hogy ne érezzem magam magányosnak még a legzordabb téli napokon se. Nizhneyansk nem biztonságos hely tudom jól, törvénnyel és rendőrrel nem lehet találkozni arrafelé. Azt hiszem mind kicsit utcagyerekek voltunk ahogy a felnőttek félre toltak minket, hogy megélhetés után keressenek. Ez volt az igazi összetartó erő köztünk.
Itt Amerikában már más volt a helyzet. Lettek barátaim, de nem annyian és egyáltalán nem közeliek. Jóban voltunk, de valamit hiányoltam az itteni barátságaimból, ami az otthoniak szerves része volt. A közös sorsot, a nyelvet vagy a származást nem tudnám megmondani.
De voltak, szóval nem panaszkodhatok. Majd fél éve elvágtam ezeket a kapcsolataimat és kivontam magam a forgalomból. Semmi buli, semmi részeg ostobaság, de még egy telefonhívás se. Talán sekélyesen hangzik egy magamfajta szájából, de tényleg az ember csak akkor érzi igazán a barátai hiányát, ha újra kapcsolatba lép az emberekkel. Keveset gondoltam rájuk bevallom. Bár hiányzott a testi kontaktus az életemből beértem az ábrándjaimmal. Általában persze Dervushka volt, aki ilyenkor megvigasztalt. Így ezekkel a fantázia ölelésekkel és beszélgetésekkel be is értem.
De ahogy Pandorával visszajöttek az igazi érintések és beszélgetések az életembe már nem volt elég. Vágytam az emberekre. Hirtelen sokkal magányosabbak lettek az egyedül töltött órák és már nem értem be holmi képzelgésekkel.
De mint ahogy a mai napból is kiderült számomra, így vagy úgy, de az ember végül úgyis kikényszerül a komfortzónájából. Én se kerülhettem ki a múltam minden darabját. Főleg nem egy ilyen apró városban.

Hétfő volt és iszonyatosan boldognak éreztem magam. Ezen a héten minden nap látni fogom Pandorát. Hétfőn kedden és pénteken a kávézóban, szerdán és csütörtökön a táncházban. Még ha ott is lesz az a bizonyos Albert végre annyi időt fogok vele tölteni amennyit képzeletben tettem nap, mint nap Dervushkával. Viszont Pandora létezett így még izgatottabb voltam és még jobban rettegettem, hogy elszúrok valamit, de ez olyan szervez része volt az életemnek, hogy nem gondoltam rá túl sokat.
A kinti hideg és a benti meleg, kávézaccos levegő egészen elálmosított, ahogy Pandora vígan mesélt valami barátnőjéről. Talán jobban odafigyeltem volna pontosan melyikről, ha nem rettegtem volna, hogy az a bizonyos Albert felesége az. A nő véletlenül a szomszédhoz tört be a saját lakása helyett mikor elhagyta a kulcsát. Vicces sztori volt, de mint ahogy oly sokszor a nő történeteiben a hanglejtés és a néhol rosszul artikulált szavak sokat elvettek az élményből még ha Pandora maga jó mesélő is lett volna. De így is nevettem az arra érdemes részeken és kicsit sejtettem, hogy a nő tudja, néhol rá is játszok, de egyikünk se bánta. Csak élveztük az uzsonnánkat.
De nem kerülte el a figyelmem ahogy Pandora többször is kinyomta a beérkező hívásait. Mikor rákérdeztem csak fújtatott párat bosszúsan, és megrázta a fejét azt morogva „hosszú". Talán az a bizonyos Albert volt? Vagy a munkahelyén valaki? Egy harmadik pasi?
Vagyis második, mert én nem számítottam bele a számolásba.
De nem kaptam választ és nem akartam idegesítő lenni a kérdéseimmel.
Tanultam Kékszakáll meséjéből.

Pandorának többek között volt az a fura szokása, hogy úgy kötötte meg a sálait mintha ajándékot csomagolna. Általában hosszú színes mintás sálakat hordott, amik még inkább egy designos csomaggá tették őt mikor masniként kötötte meg a tarkójánál. Nagyon aranyosan nézett ki be kell valljam és hozzáillően furán is. Így sétáltunk mi ketten a téren, a díszcsomag meg a szikkadt pisztráng feketében, mint valami komikus duó.
A város, ahol éltünk egy köpésre volt ugyan New Orleanstól, de elég messze ahhoz, hogy soha senki se kérdezzen rá a nevére. Nem, hogy szakasztott mása volt minden lousianai kisvárosnak, de minden amerikai kisvárosnak. Egy templom, egy pöttöm pláza, pár kisbolt és épp csak a város előtt öt mérföldre egy jelzőtábla a létezéséről. De azért volt egy Faustunk, ami nem volt új, de túl régi se, csak pont nekünk való, és volt egy városterünk, aminek közepén a giccses pisilő kisfiúk helyett egy pelikán szájából bugyogott elő a víz. Noha nem most, télen, mikor üres volt a szökőkút, de nyáron egészen vidámmá tette az egyébként szürke települést. Utáltam ezt a várost, erre nemrég jöttem rá mikor Pandora azt mondta felgyújtaná. Ahogy a szívem beleremegett a gondolatba, hogy lángba borul és semmivé válik a város megértettem ezt akarom. El akarok innen tűnni. Még csak emlékem se maradjon.
- Mindig itt éltél? – kérdeztem hirtelen, de meg kellet ismételnem, mert Pandora nem nézett rám.
Leültünk egy padra a szökőkút mellett, mert ő ráért még elindulni, nekem meg sose volt semmi dolgom.
- Nem – rázta meg a fejét Pandora miután leolvasta a kérdést a számról mikor újra feltettem– new orleans-i vagyok. Az anyám és az öcsém még mindig ott él. Egy ideig Angliában éltem, egy kis kiadónál volt állásom, majd ott történt ez-az és szétváltak útjaink. Soha nem akartam visszajönni ide, New Orleansba vagy akárcsak az államokba. De tudod – egy pillanatra elmereng és távolba veszik a tekintete – azt hiszem tudtam dolgom van még itt. Néha arra gondolok ez a város a Pokol tornáca. El tudunk bújni Isten tekintete elől.
A gyomrom liftezni kezdett ahányszor Pandora szájából kibuktak az ehhez hasonló szavak. Olyan különösen mondta ezeket, nem filozofált, hanem mintha megosztaná velem a titkait. Nem hittem, hogy el tudnám viselni Pandora titkait. A sajátjaim alatt is lassan megtörtem.
-... te? – kaptam el épp csak a mondat végét.
- Én Moszkvában születtem, de fönt, egészen fönt a Kelet-Szibériai Jakutföldön nőttem fel, viszont a családom a Volga mellől ment oda föl mármint édesanyám családja. Apám törzsgyökeres moszkvai. A város neve, ahol felnőttem Nizhneyansk. Bár talán ti nem neveznétek városnak. Pár százan élnek csak és be kell valljam elég romos. De van egy Java folyónk és a legszabadabb égboltunk– mosolyodtam el pusztán csak a boldogságtól, hogy emlékezhettem rá.
- A vándorlás a családod vérében van úgy tűnik- ugatott fel Pandora, én pedig csatlakoztam hozzá még ha nem is igazán értettem hogyan érti.
Szeretettem volna sztorizgatni még milyen volt ott élni. Mesélni a kis házunkról, a fekete macskánkról és a babonás szomszédnéniről, de Pandorának bármikor elindulhatott, hogy találkozzon az íróval, akinek a könyvét illusztrálja úgy, pedig, hogy nem mondhatom végig inkább bele se kezdtem. Majd máskor, gondoltam és a szívem melegen izzott mert biztos voltam benne lesz máskor.
Most már csak csöndben ücsörögtünk, de ez se volt baj. Pandora mellett a csönd is teljesen rendben volt, de ha akartam volna beszélgethettünk volna, vagy ha ő akart volna valamit mondani megmondta volna. Annyira egyszerűen hangzik és mégis más emberekkel a csönd csak kínos volt és úgy éreztem egyedül rajtam állt, hogy szórakoztassam a másikat. Köztünk pedig rendben volt a csönd és ezért hálás voltam.
Csak véletlenül láttam meg őket. Sőt ők sokkal hamarabb kiszúrhattak engem mert mire ráeszméltem már előttem álltak.
A barátaim.
Az egyetemen mind hárman beleértve engem is zongorázni tanultunk. Adam úgy nézett ki, mint egy viking és úgy is játszotta Beethovent mintha inkább fosztogatna. Terry másrészről vékony mexikói fiú volt épp kibontakozó bajusszal és egy igazi Chopin fanatikus. Olyan régen beszéltem velük, hogy a hangjukat is elfelejtettem csak arra emlékeztem hogyan játszottak a zongorán. Semmi se jutott eszembe róluk igazából. A kedvenc ételük, a születésnapjuk vagy hogy hol laknak. Homályos emlékfoszlányok voltak csak csupán, akik hirtelen előttem álltak.
Adam széles kezével úgy intett felém mintha Rómát akarná bevenni nem pedig üdvözölni, amitől összerezzentem akaratlanul is. Csak nem vernek meg? A barátaim?
- Hé! Kit látnak szemeim? – nevetett fel Terry és emlékeztetve a hangjára. Mint a súroló kefe a lábos alján. Kicsit karcos kicsit idegesítő, de egészen megszokható.
- He-hello – csuklottam fel idegesen és éreztem, ahogy izzad a tenyerem. Szemem sarkából Pandorára pillantottam, de a nő a szökőkutat bámulta ezért észre se vette őket. Hogy szándékosan vagy mert valóban nem látta őket nem tudtam eldönteni.
Egészen finoman megsimítottam a nő prémes kabátba bújtatott kezét majd azonnal el is kaptam a kezem. Úgy viselkedtem, mintha együtt lennénk. Terry mindent beható tekintete pedig még inkább csak ezt igazolta ahogy hol a nőre, hol rám nézett.
Közben Pandora is felénk fordította a fejét és egy ideig csak bámulta a két fiút. Úgy tűnt komolyan fontolóra veszi egyáltalán fáradjon-e a köszönéssel.
Adam és Terry látszólag kényelmetlenül érezték magukat súlyos tekintete alatt. Nem bírtam tovább és feszélyezetten felnevettem, bár úgy éreztem ennél idiótábban nem is viselkedhetnék. Adam kérdő pillantást vetett rám így kelletlenül, de megszólaltam. Azt kívántam bárcsak a két fiú visszaolvadna a semmibe, ahol eddig bujkáltak.
- Pandora – simítottam végig a nő karját, hogy felém forduljon – ők itt a barátaim. Terry és Adam – a nő most rám bámult felvont szemöldökkel. Könnyedén leolvashattam az arcáról a kérdést: „Biztos vagy te ebben?".
De talán csak beképzeltem az egészet.
-... jönni? – épp csak a mondat végét kapom el Terry szájából. Ijedten bámultam rájuk vissza, az agyamban a szavak összegabalyodtak zűrzavart szülve. Szinte éreztem, ahogy a vékony kabát alatt megizzadok. A pánik eluralkodott rajtam. Újra találkozunk és még csak nem is figyelek oda rájuk! Úristen, mi van, ha ezt az iskolában meghallják? Ha ők is megutálnak?
Csak egy hajszálnyi választott el attól, hogy összekuporodva be ne feküdjek, a pad alá és ki se jöjjek amíg mindenki el nem ment.
- Tudod, a táncházba, épp oda megyünk – bökött Adam arrafelé amerre az a táncház volt, ahova Pandora is járt – fellép a kórusunk.
Hamar összeraktam a dolgokat a bennem tomboló pánik ellenére is. Meghívtak, hogy lógjak velük! Most már inkább táncra akartam perdülni.
- Jöhetsz, ha akarsz – fordult Adam kelletlenül Pandora felé is, de ő az óráját nézte így nem válaszolhatott. Ez láthatólag vérig sértette Adamet.
- Paraszt – morogta az orra alatt. Zavartan érintettem meg a nő vállát és elismételtem az elhangzottakat. Adam rá vonatkozó megjegyzése nélkül persze. Szerettem volna, ha ő is jön, de azonnal nemet intett. Így a remény, hogy Pandora megvéd, hogy megment, ha arra van szükség azonnal szertefoszlott. Helyébe pedig beférkőzött a késztetés, hogy azonnal én is visszautasítsam a meghívást.
- Indulnom kell a megbeszélésemre. Este majd írok – mosolygott épp csak a szája szegletével – szia – intett nekem, de a másik két fiút teljesen figyelmen kívül hagyta és csak elsétált mellettük.
- Siket, vagy mi baja van? – röhögött fel Terry mikor hallótávolságon kívül ért a nő. Legalábbis szerinte.
- Aha – mondtam halkan, de annál zavartabban. Nem volt szép, ahogy Pandoráról beszéltek. Meg akartam védeni a nőt, kiállni érte. De semmi voltam mellettük. Ismét az a senki voltam ahogy az egész világ látott mindig is. Hangtalan, láthatatlan.
- Ne basz! Tényleg? – fordult utána Adam mintha látni lehetne a nőn, ha elég jól megnézi. Pandora alakja viszont már eltűnt egy mellékutcában.
- Igazi flúgos nyanyát szedtél össze – kacagtak már mindketten – de komolyan mit eszel egy ilyenen? Kiráz tőle a hideg – dörgölte karjait Terry mintha fázna.
Mégis mi ne tetszene benne?
Még a sebei is gyönyörűek voltak, még azok is kedvesen és védelmet adóan ölelték körbe jobb orcáját. Hogy tudtak ilyen undorítóan beszélni egy ilyen kedves nőről? De nem akartam, hogy megutáljanak, így nem tette szóvá. Bárcsak elég bátor lennék, hogy megmondjam mindezt.
- Nem járunk... csak – mik is voltunk mi ketten egyáltalán, tettem fel magamban a kérdést – ismerősök vagyunk- nyelt egyet. Ő egy nagyon kedves ismerősöm. Igazán okos... és...
- Aha – legyintett Terry elindulva a táncház felé. Nem látszott úgy mintha érdekelte volna őket az egész így belém haltak a szavak. Mintha Pandora nem lett volna a Nap a Hold és a csillagok ezerkarú istennője. Már-már emberként tekintettek rá, és mint csak egy emberről azonnal meg is feledkeztek. Erre nem lettem volna képes. Túl intenzív volt az életemben ahhoz, hogy visszaolvadjon a tömeg masszájába.
Engedelmesen követtem a két fiút mintha csak valami láncon vonszoltak volna és úgy is éreztem magam. Valami baj volt a hasammal. Fájt, görcsölt és valami zakatolt a fejemben, ami összecsomózta az agytekervényeimet és a nyelvemet. Emberekkel voltam, a barátaimmal mégis mintha kampót akasztottak volna a két lapockám közé, ami folyton hátra akart volna rántani.
Fuss, fuss el!
Bántani fognak! Az agyam olyan hangosan sikítozott, hogy féltem, ha kinyitom a szám az egész város beleremeg majd a hangba, és magába temeti a föld. Talán ez lenne a legjobb.
Úgy értünk oda a táncházhoz, hogy egy szót se szóltam. Nem is volt rá szükség, hogy beszéljek Adam és Terry bőven eleget mondott helyettem is.
Úgy tettek mintha elmesélnék mi mindenről is maradtam le, de valójában csak végtelen pletykasor volt az egész szépen egymásba fűzve minden zeneszakos diákról és tanárról, de még a gondnokról is. Ez ezzel kavar, az azt csalta meg.
Negatív. Negatív. Negatív.
Mindeközben úgy csevegtek mintha csak egy hosszú betegszabadságra mentem volna nem pedig egyszerűen csak passzíváltattam magam egy szó nélkül.
Ostobaság volt megbántodni de annyira jól esett volna, ha megkérdezik, hogy vagyok. Még csak igazán oda se kell figyelniük a válaszomra. Csak kérdezzék meg.
Mintha ismét visszazártak volna a zeneterembe. Újra körbevettek és kiabáltak. Kiabáltak mindent és semmit, mert minden összemosódott, és eltűntek a szavak értelme csak az élük maradt és a fájdalom, ahogy belevájtak.
Forgott velem a világ és egy kiállóbb macskakőben majdnem orra is buktam. Meg kellet állnom, hogy levegőhöz jussak. Haza. Haza kell mennem. Úristen mit csinálok itt?
Nem biztonságos. Haza. HAZA!
- Hé, minden okés? – fordult vissza felém Adam.
Gyorsan! Most még elfuthatsz!
- Aha – nevetettem zavartan, de végül lihegésbe fulladt, éreztem, hogy a kezeim bizseregnek ahogy kifut belőlük a vér – csak nagyon megütöttem a lábujjam – a leggázabb kifogás. Pipa.
- De béna vagy – vihogott Terry és már ment is tovább. Adam egy pillanattal tovább nézett még rám, de végül ő is elindult.
- Siess. Röhej lesz. A néma ribanc is fellép – Terry nevetése olyan volt mintha egy hiéna lenyelt volna egy gumi kacsát. Fogalmam se volt kiről van szó amíg Adam el nem mondta kire utalt Terry. Ő is az egyik pletyka tárgya volt. A szírén hangú felsőéves. A lány énekszakos volt, egy évvel idősebb, mint mi. Osztályelső volt egészen addig amíg ezen a nyáron egyszer csak abbahagyta a beszédet. Senki se tudja mi történt vele, de egyedül arra hajlandó, hogy a vizsga anyagokat egyetlen tanár jelenlétében felénekelje. Azt suttogják közel jár a kicsapáshoz a deviáns viselkedése miatt. De az egészben a vicc, hogy a lány tagja a kórusnak, akiknek a fellépésére indultunk. Ugyanis az egész egyetem amolyan szerencsejátékot játszik a viselkedéséből. Felbukkan? Tátog majd? Csak áll majd vagy énekelni fog tényleg? Ezzel az amúgy jelentéktelen kórus némi hírnevet volt képes szerezni. Most meg úgy kapaszkodnak bele mintha helyi celeb lenne.
A lány iránti közönyöm átformálódik empátiává. Mi történhetett vele, hogy már nem énekel? Miért nem hagyja inkább ő is ott az iskolát?
De a lány előadásain mindig teltház volt.
Persze senki se volt elég hülye, hogy szóló szerepet adjon neki.
Szerettem volna tudni a nevét, de ha valaha láttam is azt is mint minden emlékemet az iskoláról eltemettem egy halom keserűség és könny alá.
Kezdtem rémesen sajnálni magam. Pedig Pandora biztos rosszallná ezt a sok negatív gondolatot. Lehet, hogy csak egy kis senki vagyok, de legalább Pandora miatt próbálkoznom kell, mert ő a példa, hogy nem mindenki olyan, mint a néma lány, az undorító tanárok, vagy a hiéna barátok. Nem hibátlan, de ő áll hozzá a legközelebb. Bárcsak engem se érhetne el senki, és nem bánthatna semmi. Vagy legalább lennék olyan, mint Pandora, hogy senki se merjen bántani.
Ezekkel a gondolatokkal követtem Adamet és Terry-t a táncházba.
A belépő öt dollár volt fejenként, amit egy jamaikai kórusnak gyűjtöttek, hogy legyen pénzük saját buszra. Én fizettem végül mindenki jegyét, mert egyik srácnak se volt elég pénze. Vagy csak nem akartak erre költeni. Nem bántam valójában, mert a pénztárcámat sehol máshol nem használtam csak a Faustban. A jelképes fizetésemből pedig elég maradt, hogy ha még három évig maradok ennél a giliszta életformánál vegyek egy kocsit mondjuk.
Elhajthatnék a világvégére, vagy egy szakadékba. Attól függ milyen lesz a hangulatom.
Bent láttam jó pár ismerős arcot, de úgy tűnt senkit se érdekeltem eléggé, hogy odajöjjön hozzánk. Ez bántott. Ha néha eljátszottam a gondolattal, hogy visszamegyek mindig arra gondoltam biztos bocsánatot kérnek majd és faggatnak mi minden történt velem.
A tanárok, akik a legjobb diákjuknak hívtak, a szaktársaim, akik örökösen kértek, hogy segítsem ki és korrepetáljam őket átnéztek rajtam.
Mindenki azt mondta zseni vagyok, Mozart óta a legjobb.
A valóságban mi sem állt távolabb ettől. Én is csak egy diák voltam úgy tűnik.
- Jól vagy? – tette vállamra kezét Adam. Ijesztően áthatók voltak a zöld szemei, amik elől mintha nem maradhattak volna rejtve a titkok. Féltem rá fog jönni mennyire félek. Aztán elmondja a többieknek és felfalnak.
- Ne buziskodjatok már! – kiáltott oda nekünk Terry még mielőtt azt mondhattam volna haza akarok menni. De így Adam elkapta a kezét és nem volt más lehetőség csak hogy beüljenek a kórus fellépésére.

Nem maradt meg semmi az előadásból. Volt pár Broadway szám és pár popsláger acapella verzióban, de semmit se érzékeltem belőle. Nem akartam ott lenni. Minden zavarossá vált. Az emberek hol összemosódtak, hol túl élessé váltak. Csak néztem és néztem az éneklő hajlongó alakokat és meg se kellett erőltetnem magam, hogy megtaláljam a némát. Olyan dacosan felszegett fejjel állt ott a leghátsó sorban mintha ő lenne a királynő és egy halom kukoricaszár közé ültették volna. Magas volt, mint egy ébenfa és afro frizurája csak még jobban kiemelte ezt. Savanyú arcával élesen elütött vidáman éneklő társaitól.
Utáltam azt a lányt.
Miért nem megy el?! Miért tart ki?! Miért nem törték még össze?!
Annyira utáltam azt a lányt, hogy egy pillanatra se fordítottam el a tekintetem róla. A lány pedig visszanézett rám.

A neve May, vagy June, esetleg April? Nem emlékszem. Annyi mindenre nem emlékszem. Néha megesik, hogy este fekszem az ágyamban és azon agyalok bármi is valaha megtörtént-e abból, amit hiszek, hogy megtörtént. Bocsánat ez zavaros így. Például néha arra gondolok csak képzelem, hogy éltek és már rég halottak vagytok csak bemeséllek titeket magamnak. Kinézném a nagyiékból, hogy nem mondják el nekem. Mostanság semmi se tűnik valóságosnak. Régen legalább ott volt Dervhuska, hogy ezeket elmondjam, de most még nem tartok ott Pandorával, hogy őt is ezzel fárasszam.
Írjatok kérlek, hogy elhiggyem léteztek! Töltsetek meg ezer oldalt és meséljetek el mindent. Kérjétek meg Sergeyt, hogy ő is írjon valamit. Bármit. Hallani akarok felőle. Hogy megy neki az iskola? Tudja mi lesz, ha nagy lesz?
Azt hiszem most már túlzásba estem. Bocsánat. Nem kötelezlek titeket válaszra.

Örökké szerető fiatok
Juraj