Kedves Anya és Apa!

Ma veletek álmodtam. Vagyis nem igazán veletek, de határozottan ti voltatok. Zavaros? Elhiszem. Nem is tudom emlékeztek e még rá, de kiskoromban is gyakran voltak „vakálmaim".
Nem? Semmi baj. Nagyon régen volt már.
Mindenesetre álmomban éreztem apa régi bőrkarórájának érdességét a homlokomon, mint mikor kicsiként megborzolta a hajam. Hasonló a tapintása, mint Pandoráénak, de az övé sokkal hangosabban kattog, míg a tiéd néma. Anya parfümje ránehezedett az álomra és még ébredés után is éreztem. Csak most jövök rá mennyire szeretted is az édes illatokat. A parfümök miatt folyton cukrászda illat lengett körbe. Pedig utáltad a pékséget.
A nevetésetek.
Anyáé, mint az összeütődő ezüstétkészleté apáé, mint a gyászmenet felett kongó harang. Szomorúak vagytok együtt?
Mindegy, a hangotokat végül egy cipő kopogása nyelte el. Pandora léptei voltak, mert csak ő tud úgy sétálni mintha közben egy keringő dallamára táncolna. Végül az olló nyissz-nyissz hangja volt az utolsó, amit hallottam még az álomból.
Csak azért írtam le ezt a zavaros se eleje se vége hangkupacot, hogy felvezzessem a mai nap történéseit.
Látjátok, mennyire fejlődők? Már olyan komoly írói dolgokat használok, mint a felvezetés! Büszkék vagytok rám?
Csak vicceltem.
Ma viszont Pandora visszaadta az életem egyik legnagyobb kincsét, a tudta nélkül.
A zongorát.

Ahogy ma felkeltem azonnal a szerelmem jutott eszembe. Nem egy emberi lény, hanem a tárgy, amit a sarokba űztem fél évvel ezelőtt és azóta még a portalanítást is megvontam tőle. Talán már tönkre is ment.
Kár lenne érte.
Persze nem mintha érdekelne, hisz eltaszítottam magamtól, akkor pedig nem is szeretem már, nem igaz?
Hazugság.
Mielőtt még bármi ostobaságot tehetettem volna felkaptam magamra egy pólót és egy nadrágot majd már sietettem is ki segíteni a nagyszüleimnek a boltban. Még csak csütörtök volt így még egy teljes nap választott el Pandorától, de aggodalom helyett csak kellemes izgatottsággal vártam a találkozást. Mikor kedden hazajöttem az új frizurámmal és a nagyszüleim nem nevették ki, olyan szívesen eldicsekedtem volna valakinek vele. Hogy Pandora vágta le és még jól is áll.
De nem volt senki, akit érdekeltem volna. Erre a gondolatra egy pillanatra elszomorodtam, de hamar leráztam magamról az érzést. Semmi szükség arra, hogy folyton fájdalmat okozzak magamnak a gondolataimmal.

A nap a megszokott nyugalomban telt el. Ebéd közben elterveztem, hogy este írok Pandorának, így a nap nagy részét annak szenteltem, hogy azon gondolkodtam mit is írjak neki.
A magam fajták ugyanis egész napokat képesek voltak átagyalni, ha egy másik emberrel való érintkezésről volt szó. Írjak neki csak annyit, hogy jó éjt?
Azzal csak zavarnám, biztos dolgozik.
Kérdezzem, meg hogy megy a munka?
Szinte semmit se tudtam a munkájáról.
Meséljem el a napom és kérdezzem meg neki milyen volt? Biztos úgy érezné túlságosan rácsimpaszkodom.
De még így is a puszta tervezésben is örömömet leltem. Pandora még mindig csak az én kis titkom volt és azáltal, hogy egész nap azt tervezhettem mit is írjak neki, egy pillanatra se hagyta, hogy elfelejtsem, van valaki a világban, akivel tudok beszélgetni. Még nem nevezhettem a barátomnak, de reméltem egy nap boldogan mondhatom majd annak.
Majd mikor már bezártuk a pékséget és már csak a takarítás volt hátra a farzsebemben elkezdett rezegni a telefonom. Olyan hirtelen ugrottam meg, hogy ezzel ráhoztam a frászt a megmaradt zsemléket rakosgató nagyapámra is. A rekesz, amiben a már szikkadó zsömlék ültek hangos csattanással esett a földre, mire a kerek zsömlék szétszaladtak a padlón. Nagyapa hangos orosz szitokszókkal kezdte kergetni őket.
A megszeppenve még seprűt is elejtve kaptam a zsebemhez majd mikor rájöttem, hogy csak SMS-t kaptam fellélegeztem. Zakatoló szívvel fújtam ki a levegőt miközben elővettem a mobilom. Az üzenet Pandorától jött. Izgatottan olvastam el majd egy ijedt nyekkenés és egy döbbent nyögés keveréke szaladt ki belőlem.
„Szia Juraj! Ha jól emlékszem egyszer említetted, hogy tudsz zongorázni. Lehetne egy kérésem?" Tudta mihez vezet ez. Minden bizonnyal nem azt akarja kérni, hogy segítsek világra hozni a kutyája kölykeit.
Mit kellene tennem? Megfogadtam, hogy többé nem zongorázok. De Pandora kérte.
Talán most az egyszer utoljára...
Mielőtt még meggondolhattam volna magam gyorsan bepötyögtem: „Szia! Igen, tudok. Mit szeretnél?"
- Ki írt? – kérdezte nagyapa döbbenten egy halom zsömlét ölelve magához.
- A... a telefonszolgáltató – vágtam rá zavartan, de ahogy elhagyják a számat a szavak rájövök micsoda egy idióta vagyok.
- És te visszaírtál neki? – nézett rám értetlenül az öreg.
- Néha... szoktam – kaptam el róla a tekintetem. Végül is hazugság lenne azt mondani, hogy soha nem tettem ilyet. Néha magányos az ember. Pandora pont ezt a pillanatot választotta, hogy visszaírjon, amitől a telefon hangos rezgésbe kezdett.
- És a telefonszolgáltató visszaír neked!?
- Nagypapa. Én egy magányos ember vagyok – pirultam fülig majd felkapva a seprűt kisietettem a boltból. Azért még hallottam, ahogy azt mondja: „Még mindig inkább a telefonszolgáltatóval beszélgessen, mint telefon szexeljen. Ez legalább olcsó..."

Zakatoló szívvel csuktam be magam után a szobám ajtaját. Majdnem lelepleződött a titkom. Gyerekes önzőségemben nem akartam senkivel se megosztani Pandora létezését.
Ismét elővettem a telefonom. Belegondolva nem is olyan régen még arról ábrándoztam, hogy Dervushkával minden napot végig chattelünk és szinte mindig izzik a telefonom, mert a lány megállás nélkül ír mert egyszerűen csak szeret beszélgetni velem.
Valójában pedig még attól is elszoktam, hogy magamnál tartsam a telefont, mert úgyse kerestek soha.
„Tudsz akkor kottát olvasni meg minden ugye? A táncórámon lebetegedett a zongorista az együttesből így jól jönne, ha valaki beugrana. Ráérsz?" Írta a nő.
Ráérni éppen ráértem volna, de... emberek.
Idegen emberek.
Akikkel zenélnem kellet volna miközben lassan fél éve kottát se vettem a kezembe. És ha elrontom? Ha Pandora csalódik bennem? Túl rémísztő volt ez az egész. Nem, soha semmi képen se...
De mégis az ujjbegyeim szinte bizseregtek a puszta gondolattól is, hogy ismét hozzáérhetnek a billentyűhöz. Ráadásul új emberekkel találkozhatnék.
Talán... és tényleg csak talán még akár barátokat is szerezhetek. Vagy legalábbis kellemes ismerősöket. Olyan embereket, akikkel beszélgethetek.
Vagy legalább nem utálnak és megtűrnek maguk körül.
Még percekig szemeztem a telefonnal majd végül megírtam, hogy ráérek.

Mintha a világ kifordult volna magából. Csütörtök volt és láttam Pandorát. Valahogy eddig úgy képzeltem a nő nem is létezik csak hétfőn, kedden, és pénteken, beleveszik, majd újra kiválik a semmiből, hogy velem legyen.
Butaság volt.
Pandora ugyan úgy élte az életét, mint mindenki más. A városunk főterén találkoztunk épp alig egy utcára a Fausttól majd onnan elvezetett a táncházig, amit eddig csak messziről láttam. Már sötét volt és a nő ott állt a téren csak rám várva. Amint odaértem hozzá, Pandora a szokásos apró csokoládé kockáját a kezembe csúsztatta mintha megjutalmazna, hogy eljöttem. Boldogan bontottam ki majd dobtam szájába, míg a nő, mint egy vakvezető kutya enyhe durvasággal karolt belém és indultunk el. A keserű íz a szájpadlásomra tapadt és elöntött bátorsággal.

Belegondolva, ha most kinéz valaki az ablakon, azt híheti, egy pár siet épp a táncórájukra. Vajon azt gondolják rólunk, hogy összeillünk? Vagy, hogy egy ilyen nő hol szedett fel egy ilyen kölyköt?
A keserédes étcsokoládé, Pandora prémes kabátjának érintése a kézfejemen és hangosan kopogó tűsarka egészen elszédített. A ritmusuk akár a keringőé. Van még egy olyan ember, aki úgy képes járni, hogy közben ezernyi ütemet ver mind más és más és közben ő maga ezekből sose fog hallani semmit? Micsoda irónia.
Félve érintettem meg a vállát mire Pandora megtorpant és visszafordult felém.
- Ha nem hallasz, hogy tudsz táncolni? – tettem fel a régóta érlelődő kérdését. A keserű csokoládé tényleg kitöltötte gyáva testét bátorsággal.
- Mondtam már nem? - mosolyodott el ma vérszínűre festett ajkaival – érzem a dobogást, a basszust, az ütőshangszereket. Az érzésük pedig már majdnem hallás. Ha pedig ezek elvesznek a táncosok dobogásában, hát a partnerem majd hall helyettem is – indult tovább magával húzva. Vajon milyen lenne Pandora, ha hallana? Olyan lenne, mint Dervhuska? Vagy egy harmadik sose ismert személlyé változna? Önzőségemben hálát adtam, hogy a nő nem hall.

Már csak arra eszméltem fel, hogy a táncterem előtt állunk. Pandora már belépett engem hátrahagyva. Hangos csevegés, és már épp bemelegítő zenekar szárnypróbálgatásai szűrődtek ki. Ezernyi hang rohanta meg a fülem. A szoba túl fényes, hangos és tág volt.
Megrettent.
Túl sok. Mi lesz, ha észrevesznek? Ha beszélnek hozzám? Ha utálnak? Ijedten hátrébb tántorodtam.
A Pokol is lehet az ajtó túl oldalán.
Pandora visszafordult és meglátott. Meglátta milyen egy nyomorult gyáva senki is vagyok valójában.
És mosolygott. Nem gúnyosan, nem ridegen. Olyanná vált, mint egy világítótorony. Barna szemeiben a fény úgy táncolt, mint a szentjánosbogarak, kabátja alatt a rövid flitteres ruha szikrázott. Barátságos és hívogató volt a rettenetes szobában állva. Én pedig megindultam, ahogy a kapitány is kétségbeesetten kormányoz a fény felé szárazföldet remélve vagy akár a szíréneknek feladva magát ezzel.
A nő kinyújtotta felém a kezét.
- Semmi baj – suttogta – ijesztő igaz? – nevetett halkan, ahogy a kavics ropog az ember talpa alatt. Megragadta a túl nagy esetlen kezem, hosszú fekete körmei karcolták a bőröm, de nem zavart Pandora erősen maga mellé vont biztonságot nyújtva. Úgy kapaszkodtam belé mintha csak ő választana el attól, hogy lezuhanjak a mélybe. Az emberek üdvözöltek minket, Pandora pedig helyettem is hangosan visszaköszönt. Úgy mentünk végig a termen, mint a szökésben lévő bűnözök, míg el nem értük a terem végén lévő apró színpadot, ahol a zenekar gyakorolt.
Ott ült egy kubainak tűnő raszta fiú gitárral, egy csinos Pandoránál valamivel fiatalabb szőke nő rumbatököket rázogatva szórakozottan, és egy alacsony trombitás fiú lelkesen integetve felénk, ahogy közeledtünk. A közelben volt még egy szaxofonos és egy dobos fiú, akik a háttérben vitatkoztak valamiről. Mind, kivéve a rumbatökös nőt egyidősnek tűnt velem, talán kicsit idősebbnek.
És persze ott volt egy zongora csak rám várva. Ha nem rettegtem volna elereszteni Pandora kezét biztos odarohantam volna hozzá.
-He? – pillantott fel a gitáros raszta hajú fiú– megcsalod Albertet, Door? – kacagott fel, amihez csatlakoztak a többiek és Pandora is. Egy kicsit lazítottam kezének szorításán erre. Nem gúnnyal nevettek, hanem ahogy a barátok szokták heccelni egymást. Nem volt bennük rosszindulat.
- Megint egy magas srác? – vihogott az alacsony fiú trombitáját tisztogatását egy pillanatra se hagyva abba.
- Ráadásul a gyereked is lehetne – csatlakozott az idősebb nő.
- Na, azért ennyire nem vagyok öreg – vonta össze szemöldökét kacagva a nő – ez a jóképű fiatalember itt Juraj. Luna helyére áll be ma – majd mikor odafordult hozzám láthatta, hogy az arcom szinte lángol – hé mi a baj? – hajolt közelebb hozzám.
- Még soha nem mondták rám, hogy jóképű – suttogtam, hogy csak Pandora olvashassa le a számról. A nő élvezettől csillogó szemmel vigyorodott el ismét tele fogakkal, amik épp csak túl élesek voltak.
- Mint mondtam ez a felettébb szemrevaló úriember itt Juraj. A többiek pedig – kezdett el egymás után a tagokra mutogatni – Stephen a trombitás. Julie a rumbatökkel. Mellékesen megjegyzem épp csak fiatalabb nálam és ő valójában ennek a bandának a vezetője és zenetanára – mondta, és ha értett volna a hanglejtéshez minden bizonnyal megjátszott sértettséggel mondta volna – Yudel a gitáros. A szaxofonos ott hátul, aki épp nem méltóztat idefigyelni Andrew, a dobos pedig Michael. Egyszerre talán kicsit sok név, de majd belejössz – veregetett vállon szabad kezével bátorítóan. Mindent beleadva próbáltam megjegyezni a neveket, ami kiülhetett az arcomra is, mert a raszta fiú, Yudel nevetve jegyezte meg.
- Nyugi a „hé, te ott" -ra is tökéletesen hallgatunk – igazította meg gitárjának szíját ahogy tovább helyezkedett székén.
- Az illetlen lenne – bukott ki belőlem mielőtt átgondolhattam volna, milyen nevetségesen is hangzik. A többiek erre felnevettek kivéve Pandorát, aki lemaradt, de azért mosolygott.
- Hé Door, megérkezett Albert – lépett oda hozzá a dobos, aki láthatólag megnyerhette a vitát a szaxofonossal szemben, mert az sértetten hátat fordított neki. Pandora ezekre a szavakra megpördült elengedve kezem, mire egy pillanat alatt elönt a pánik.
De mikor láttam a világ nem omlott össze belenyugodtam támaszom elvesztésébe és én is arra fordultam amerre a nő.
Kellet némi idő mire rájöttem ki is lehet „az a bizonyos Albert", de mikor egy céltudatos latin férfi felénk intett és Pandora visszaintett hamar összeraktam a kettőt meg a kettőt. Némi sértettséggel néztem, ahogy a nő otthagyva engem e felé a bizonyos Albert felé kocogott. Nem figyelhettem meg őket viszont, mert a tanárnő, Julie szinte azonnal felém fordult mosolyogva.
- Na, megnézed a zongorát? – intett az említett hangszer felé, ami hátrébb állt a színpadon a dob mellett. Bólintottam majd felmásztam a színpadra. Csak miután fölálltam vettem észre az alig egy méterre lévő lépcsőt. Kínos.
De hiába ültem le a várva várt zongorához csak fél szemmel figyeltem milyen hangokat ütök le, a másikkal azt néztem, ahogy Pandora és a férfi hadonászó kezekkel beszélget. Kellet pár pillanat, míg rájöttem, hogy jel nyelven beszélnek.
- Nos? – vonta magára figyelmem Julie ismét. Egy ideig csak bámultam rá majd mikor leesett, hogy a zongoráról beszél, elszégyelltem magam. Azért vagyok itt, hogy hasznos legyek, nem azért, hogy játsszam a sértődött kölyköt.
- Minden rendben – bólintottam még pár hangot ellenőrizve majd felpillantottam a kottára – mennyi idő nagyjából egy táncóra?
- A mostani két órásak tizenötperc szünettel, de szerdánként csak kilencven percesek. Ez egy haladó csoport. Nagyjából meddig tudnád helyettesíteni Lunát? – majd mintegy magyarázatként hozzá tette – ő a zongoristánk.
- Oh... hát nekem nincs nagyon más dolgom szóval... bármeddig – mondtam gondosan kerülve a szemkontaktust.
- Hé, de Door nem azzal menőzött, hogy egy igazi zeneakadémiást hoz? – pillantott hátra Yudel – biztos van ránk elég időd?
- Tényleg, melyik suliba jársz? Gondolom nem az itteni zeneiskolába – csapott le a témára a trombitás szőke is.
- Stephen, Yudel, illetlenek vagytok – fegyelmezte Julie a fiúkat, de rajta is látszott a kíváncsiság. Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal mennyire lenne fura, ha fölállnék és kiugranék az ablakon. Semmiképpen se ez lett volna a helyes kezelési módja a beszélgetésnek.
- A new orleans-i Egyetem zeneszakára – suttogtam végül.
- És tényleg van ránk időd?! Úristen iszonyat hálás vagyok, hogy képes vagy az én mihaszna gyerekeimmel együtt pocsékolni az időd! – rázta meg a kezem Julie két oktávval feljebb hanggal.
- Hé, tanárnő! – kiáltott fel sértődötten Yudel és Stephen szinkronban.
- Hát... én... izé...én jelenleg nem... én jelenleg nem járok be – már előre tartottam a csalódottságuktól. Hogy kinevetnek vagy felháborodnak, hogy bekerültem egy ilyen iskolába és nem járok be. Mérgesek lesznek rám. Meggyűlölnek.
De mind ehelyett Julie bocsánat kérően elmosolyodott és jóval halkabban, hogy a másik két fiú hallhassa azt mondta.
- Ezt nem kellett volna igaz? – egészen úgy hangzott, mint Pandora. Majd a nő megpaskolta a vállam bátorításként és elfordult. Csak ekkor láttam, hogy Pandora és az a bizonyos Albert, akit talán már örökké úgy fog hívni, hogy az a bizonyos Albert odajöttek hozzánk. Pandora érdeklődve fordult felém, de nem tudtam mit keres rajtam mert, csak azt tudtam bámulni ahogy a nő belekarol a férfiba. Nem úgy mintha magához láncolná, ahogy engem szokott, hogy el ne szökjek, mint ahogy a bak fogja a hajót. Nem, Pandora egyáltalán nem félt, hogy az a bizonyos Albert elfut előle, és ahogy a férfi ránézett megértettem miért.
Végre azt a bizonyos Albertet is megnéztem magamnak. Magas volt majdnem annyira, mint én, de velem ellentétben nem úgy nézett ki, mint egy rosszul megrajzolt rajzfilmfigura. Széles vállú jó izomzatú volt, barna haja göndör és egészen rövidre nyírta. Arcán szeplők a mediterrán bőrön. Erős áll, vékony ajkak. Tökéletes volt.
Az a bizonyos Albert felpillantott rám és lustán elmosolyodott, úgy ahogy a kandúr szokott mikor idegen kölyök kerül a területére. Ha nem okoz, gondot nem látja el a baját.
- Szóval Berty ő itt Juraj – biccentett felém Pandora kissé megrántva a másik karját, hogy rá figyeljen. Kezei vadul mutogattak. Pedig minden jel szerint az a bizonyos Albert tökéletesen hallott.
- Örvendek Juraj – mély hangjától összerezzentem akaratlanul is.
Kicsit tartottam tőle, mint a legtöbb felnőtt férfitől bár az a bizonyos Albert valahogy még félelmetesebbnek tetszett most.
- H... hello – motyogtam zavartan próbálván a fejük fölött átnézni. Menten hányni fogok, gondoltam ahogy kezemet a hasamra csúsztattam óvatosan.
- Menjünk Door mindjárt kezdődik az óra – fordult Pandora felé meg is felejtkezve a létezésemről a latin. Ő is jelelt. A nő bólintott majd elválva partnerétől felsietett a színpadra és erősen két lapockám közé vágott.
- Tégy büszkévé – súgta majd el is sietett azzal a bizonyos Alberttel a karján. Ez az apró gesztus is hatalmas bátorság löketet adott, eleget ahhoz, hogy nem félelemmel, hanem izgatottsággal pillantsak az előttem lévő kottára. Majd szinte le is vetettem magam a székről mikor egy kéz durván megmarkolta a vállam. Ahogy hátra kaptam a fejem két arccal találtam szembe magam. Az egyik a szaxofonos tágra nyílt barna szemei voltak, amik kellemesen olvadtak bele napbarnított bőrébe míg a dobos ijesztően villogó kék szemei pont elütöttek tejfehér arcától.
- Szóval te amolyan csodagyerek vagy, he? – mexikói akcentusa volt a szaxofonosnak. Mintha már előre rengeteget várt volna el tőlem és ettől a nyomástól úgy éreztem jó öt centit összementem egy pillanat alatt.
- Bazd meg Andy nem kérdezhetsz meg minden zeneszakost, hogy csodagyerek-e! – vágta fejen a dobos minden erőt nélkülözve.
- Annak kell lennie, ha jó azoknak a botfülű kutyáknak! – vicsorogta Andrew – de ez a gyerek csak egy nagy kövér nyuszinak látszik nem egy Mozartnak!
- Nem is vagyok kövér... - ez bukott ki először a számon, de már előre féltem, hogy menten megvernek mindketten. Nem ez lett volna az első alkalom, hogy az idióta szám bajba sodor. Ehelyett csak a szőke dobos kezdett el röhögni, amitől havas arcszíne hamar vörösbe fordult.
- Valójában ez a segg csak nagyon mérges mert őt nem vették fel oda – lökte meg vállával Andrewt. Egy pillanatig értetlenül néztem rájuk. Nagyon jól kijöttek egymással. Biztos legjobb barátok, gondoltam irigyen saját magányomra gondolva.
- Rajtad tartom a szemem Jumbo! – bökött többször is homlokon a szaxofonos fenyegetés gyanánt.
- Juraj... valójában Juraj... - jegyeztem meg félve nehogy következőnek a szemem bökdösse meg.
- Mária Lujzának is hívhatnak, ha meghallom, hogy elvétesz egy hangot és lejáratsz minket... - fenyegetően elhúzta az ujját a nyaka előtt.
- Dráma királynő – forgatta szemét nevetve a szőke – egy tejeskávéval se bírsz el a tablettáid nélkül.
- A laktóz érzékenységemet ne hozd fel az ellenség előtt Mike! – fordult vehemensen társa felé Andrew.
- Én a kesudióra vagyok allergiás – említettem meg halkan hátha így elejét vehetem a kibontakozó vitának.
- Téged senki se kérdezett Jumbo!
- Juraj... szerencsétlen srác neve Juraj – most már nem nevetett, hanem egyenesen ingerültnek tűnt Mike. A hangulata olyan volt, mint az időjárás, vagy csak Andrew nagyon jól játszott az idegein.
- Oh szóval már rögtön tudod a nevét! – affektálta Andrew.
- Féltékeny fasz! – hagyta ott a szőke a másikat. A szaxofonos még küldött egy gyilkos pillantást felém majd már rohant is a dobos után. Őszintén nem tudtam mi is történt éppen.

A gyomrom liftezett az idegességtől, a kezeim izzadtak, a hátam sajgott és mégis... annyira boldog voltam. Olyan iszonyatosan boldog voltam, hogy belesajdult a szívem és szipognom kellet, hogy el ne sírjam magam.
Zongoráztam.
Igazán zongoráztam és mások ezt hallották. Másokkal játszottam és senki se utált. Senki se fütyült ki, senki se ütött meg, lökött le a székről, vagy szidott.
Egy csoda volt ez a szikrázó valójában, ami épp megtörtént és én sütkérezhettem benne.
Akarva akaratlanul is Pandorát kerestem a tekintetemmel, hogy láthassam büszke rám.
A terem másik végéből is jól kivehető volt Pandora és az a bizonyos Albert párosa. Ugyan nem csak Pandora vett fel csilli-villi táncruhát csak ő engedett magából ennyit láttatni. A legtöbb nő valamivel idősebb volt nála, többen minden bizonnyal már családanyák, akik szemérmesebb ruhákat viseltek, mint a mélyen dekoltált és combmutogató vörös flitterhalom a siket nőn. Nem hinném, hogy volt a teremben férfi, akit nem csábíthatott volna el könnyű szerrel.
Az pedig, hogy Pandora a valóságban semmit se hallott a zenéből nem igen látszott. Talán mert maga a járása is ütemes volt vagy, mert az a bizonyos Albert volt jó táncos, de nem estek ki a ritmusból. Most salsat táncoltak a hirtelen dobpergésszerű lépés sorozatokat komolyan koncentrálva végezték. Ahogy elnéztem Pandorát csak most tudatosult bennem, hogy valóban nő. Dervhuska a barátom volt, aki történetesen lány volt, de nem tulajdonított neki jelentőséget.
Pandora már... erotikusabb volt. Az izmos lába, a ruha villogása, a hullámzó csípője sokkal pajzánabb volt, mint Dervushka. Szinte nem éreztem ildomosnak nézni őt. Eddig nem igen gondoltam arra, hogy Pandora nő, hogy esetleg van valaki, aki kedves a szívének. Talán az a bizonyos Albert volt az?
Tudtam én jól, hogy nem vagyok egy súlycsoportban egy olyan fickóval, mint ő. Mert még én is láttam, ahogy a nők felé kacsingattak még a férjük mellett is, ahogy még Julie is rebegtette neki a szempilláit. Vannak olyan versenyek, amiken még elindulni is fölösleges.

Ahogy vége lett a két órának nem csak a táncosok, de én is teljesen kifulladtam. Fél évig hozzá se nyúltam a billentyűkhöz most meg egyhuzamban ennyit játszani több volt, mint megerőltető.
Felsikkantottam, ahogy valami hűvös hirtelen az arcomhoz ért. Stephen nyomott hozzá egy dobozos kólát.
- Megérdemled – vigyorgott a szőke alacsony srác majd lepasszolt egyet Yudelnek is, aki épp kinyújtotta elmacskásodott karjait, de azért sikerült elkapnia a felé dobott üdítőt. Bár lennének ilyen reflexeim, sóhajtok fel ahogy kinyitom a kólát.
- Ügyesek voltatok – tapsolt párat Julie, hogy felhívja magára a figyelmünket, de a dobos és a szaxofonos, már indult is ki az ajtón minden bizonnyal hazafele. Andrew igazán mérgesen nézett rám, de mögötte Mike felmutatta a hüvelykujját, ami megnyugtatott valamelyest.
- Bunkók – ráncolta homlokát morogva a tanárnő majd leült az egyik hangfalra így alkotva apró kört velünk. Lassan kortyolgattam a hideg kólát kiélvezve a pillanatot. Zene, kóla és emberek. Idejét se tudom mikor élvezhettem akár csak az egyiket is.
- Összevesztek, gondolom rohannak haza, hogy „kibékülhessenek" – mondta olyan hangsúllyal a raszta, hogy mindenki csak egy dologra gondolhatott ennek hallatán. Ezen fennakadtam.
- Ezek szerint... - kezdtem bele.
- Ja. Andrew és Michael egy pár. Nem azok a nagy társasági emberek szóval ne érezd rosszul magad, ha... nos, ha soha nem beszélnek veled. Velünk se nagyon szoktak – magyarázta Yudel.
Oh, akkor nem legjobb barátok.
- De jó zenészek, szóval ez nem számít – sóhajtott Julie – de azért az is jó lenne, ha néha megerőltetnék magukat. Nos, mindegy. Haza mehettek. Szerdán ugyanitt ugyanekkor. Stephen ne felejtsd el a hétfői büntető órád – itt a tanárnő és a trombitás heves beszélgetésbe kezdtek. Yudel a vállára akasztotta a gitártokját miután minden cuccát összeszedte.
- Jó éjt – búcsúzott a raszta, de csak én köszöntem el tőle, a másik kettő oda se figyelt rá.
Rá pár percre már én is kint voltam a táncház folyosóján Pandora után kutatva. Talán hazakísérhetném, hisz elég késő volt már és aggódtam volna érte, ha ilyenkor egyedül lenne a városban.
De végül csak annyit értem el, hogy a labirintusszerű folyosóhálózaton jól eltévedtem. Már nem is csak Pandorának, hanem bárkinek örültem volna, aki kivezethetne innen.
Már ott tartottam, hogy írok egy szánalmas SMS-t Pandorának mikor zihálást hallottam meg a szomszéd folyosóról. Reménykedve néztem ki a fordulóból és egyrészt boldog voltam, mert megtaláltam Pandorát, másrészt elvörösödtem, mert azt a bizonyos Albertet is megtaláltam.
Csókolózva egy beugróban elbújva, mint a tinik. Persze sejtettem van valami köztük, de nem akartam róla személyesen is megbizonyosodni.
Bepánikoltam.
Perverzség lenne végig nézni őket. Nem akartam végig nézni őket. Illetlenség lett volna megzavarni őket, sőt merszem se lett volna. De biztos, hogy egymagamban nem találok ki innen.
Végül úgy oldottam meg a problémát, hogy visszafutottam pár folyosónyit, majd küldtem egy segélykérő SMS-t a nőnek. Így végül minden kínos szituációt elkerülve megtoldódott a gondom.
Gyerekes? Nagyon. Érdekel? Kivételesen még az se.
Perceken belül Pandora megtalált azzal a bizonyos Alberttel együtt. A férfira, nem mertem ránézni így is éreztem a felém áradó haragot.
De Pandora nem tűnt mérgesnek így valamelyest megnyugodtam. A táncház előtt az a bizonyos Albert felajánlotta, hogy hazaviszi Pandorát, de a nő visszautasította mondván szeret este sétálni mire végre az a bizonyos Albert morcosan távozott. Ahogy eltűnik a parkoló felé menet a sarkon, úgy érzem végre kezd feloldódni a görcs a gyomromban.
Pandora és én lassan sétálunk visszafele a tér felé. Jóval hidegebb van már, mint mikor érkeztünk, de egyikünk se siet.
- Élvezted? – pillantott rám a nő. Nem tűnt úgy mintha sajnálná, hogy nem megy ma haza azzal a bizonyos Alberttel. Ő talán ezt nem éli meg akkora veszteségnek, mint ahogy az a férfin látszott.
- Igen – feleltem őszintén elmosolyodva. Furcsának érződött.
- Jól áll a mosoly. Többet is tehetnéd – bólintott elégedetten. Szívem szerint kifakadtam volna neki, hogy eddig nem volt okom rá. Leborultam volna elé is mindent elmeséltem volna, ami bánt. Talán a sötét tett ennyire érzelmessé, de végül megtartottam magamnak a szavaimat.
- Hé Door – ízlelgettem a mindenki által használt becenevet – az a bi... Albert. Mióta.... vagytok együtt... Alberttel? – iszonyatosan kíváncsi voltam rá, de megrettentem mikor Pandora eddig nem látott sötétséggel nézett rám. Azt hittem szét fog tépni.
- Ne hívj így... - majd az ijedtségem láttán rendezte arcvonásait – ez egy... undok becenév. Nem bántásból használják csak rám ragadt. De nem szeretem.
- Miért?
- Meséltem nem? – bökött a halántéka felé – egy üvegajtó miatt siketültem meg majd a nevemből, hogy pan-DOR-a ezt a szóviccet kreálták. Tudod... – ekkor elővett kabátja zsebéből egy fehér vörös szegélyes textilzsebkendőt és elkezdte ledörgölni a sminket az arcáról, ami csak nehézkesen ment. Eddig is feltűnt, hogy milyen erősen sminkkelt, de azt hittem ez csak amolyan preferencia, de nem.
Pandora a vastag alapozó réteg alatt hajszálvékony sebeket rejtegetett. Vékony fonálszerű forradások futottak végig orcája jobb felén, az állán majd a nyakán, ahogy módszeresen letörölte a festéket. Mintha csak egy megrepedt baba lett volna. A lebarnult kellemes színen világítottak még a sötétben is a fonalak. Nem volt csúnya, nem volt szégyellni való, sőt gyönyörűeknek találtam őket. De Pandora nem rajonghatott értük.
- Tudod nincs sok emlékem erről. Csak anyám kiabálására emlékszem majd ahogy a könyv eltalál a halántékomon. Aztán jött a fájdalom és az üveg ropogó hangja. Vicces nem maradt meg bennem ahogy átdöftek a szilánkok, de az ahogy a könyv eltalált igen. Egy nehéz bőrkötetes Biblia volt. Sose jött ki teljesen belőle a vérem –hajtotta össze a zsebkendőt majd eltette, de észre vettem a kárörvendő mosolyát ahogy a könyvről beszélt – szóval ne hívj így.
- Bocsáss meg... Pandora – suttogtam esdeklően. A nő ismét elmosolyodott, amitől életre keltek a hegei is, mint ahogy a pókhálóra egy vízcsepp esik. Gyönyörű volt. Sajgott tőle a szívem.
- Spongyát rá – mondta öregesen – oh, Albert pedig a legjobb barátnőm férje. De ő nem szeret táncolni szóval velem jár el. A kisfiúk pedig iszonyat édes... - itt pedig teljesen beleveszett a gyermekről való beszédbe. De én alig hallottam meg csak bámultam a nőre.
Pandora hagyja, hogy a legjobb barátnőjét megcsalja a férje. Vele.

Bevallom leginkább ezért mutattam be enyhén szólva ellenszenvesen azt a bizonyos Albertet. Mert Pandorát nem tudom hibáztatni, még ha hibás is. Lehet ő a házasságtörő, de akkor is.
A fejemben Dervhuska amennyire nem volt nő annyira nem volt egy olyan személy, aki képes lett volna tönkre tenni egy házasságot. De talán túl naiv vagyok. Hisz, csak azért, mert Pandora jó hozzám nem lesz szent. Neki is vannak bűnei, bármennyire is szeretném becsukni a szemem, hogy ne lássam őket. Talán gyerekes vagyok, hogy még tizenkilenc éves fejjel is nehezen hiszem el az emberek rossz oldalát, ha már láttam a jót. De egyelőre nem akarok arra gondolni, hogy Pandora rosszat tesz, csak szeretnék, arra figyelni mennyi jót tesz. Azt hiszem, önző vagyok...
Várom válaszotok.

Örökké szerető fiatok
Juraj

Sergey
Undorodva olvastam az utolsó sorokat. Hogy lehet ilyen hülye a bátyám? Még ha Pandora jól is bánt vele, nincs undorítóbb a házasságtörőknél. Azok a nők és férfiak, akik képesek erre mind förtelmesen ronda emberek. Pandora se lehet más. A bátyámat is csak bántani fogja. Ha pedig azt megteszi én...
Persze Juraj a nagyszüleinkkel nőtt fel, így elnézőbb is lett az ilyesfajta gusztustalan emberi viselkedéssel. Nem tudok megbocsátani nekik, amit szegény mamával műveltek és láthatólag Juraj is áldozatául esett nekik.
Éreztem ahogy elönt az epe. Szegény, szegény édes Juraj. Olyan undorító emberek vesznek körbe...