Sergey
Éreztem, hogy kapar a torkom. Az iszonyatos szomjúság úgy tört rám, hogy beleszédülök. A bátyám, ez a szerencsétlen srác volt. Talán még mindig ilyen. Az agyam egy távoli zugába fájdalom nyílalt.
Nem emlékeztem. Nem emlékeztem rá, és nem emlékeztem arra sem, hogy hova tűnt. Mivel semmi jele nem maradt a lakásban, hogy létezik, soha nem kellett a mamának és a papának beszélnie róla. Én pedig hamar megtanultam, hogy nem érdemes rákérdezni.
Valahol nem is akartam igazán tudni róla. Egy homályos emlékkép él bennem ahogy a papa vöröses arca felvesz egy veszélyesebb árnyalatot.
Csatt.
Ne kérdezz ostobaságokat! A mama hangja úgy rikolt, mint a harsona.
Jó. Akkor mostantól nincs bátyám.
De van!
Itt van ezekben a levelekben. Él és lélegzik. Szomorú. Olyan szomorú, hogy a papírról szinte lefolyik a bánata és én fuldoklom benne. Testvériesen átéreztem a saját életemhez hasonló fullasztó érzést. Szerettem volna, ha ideülne mellém Juraj. Ideülne mellém és átkarolva egymást, olvasnánk el a leveleket. Szerettem volna, ha most itt, a bátyám mellettem lenne és hallgatna engem ahogy őt hallgatta Pandora azon az őszi napon.
Életemben először nem saját magam miatt kerülgetett a sírás. A tér, amit Juraj maga után hagyott égetett.
Körbe néztem a padláson. Majd keserűen elkezdtem feltúrni a dobozokat míg a polcok egyikén egészen hátra gyűrődve egy kék cipősdobozt találtam. „Sergey emlékei" írta rá nyolc éves énem a szépírásversenyt nyert gyöngybetűkkel. Benne rengeteg gyerekkori kincs. Rajzok alsós szerelmektől, ötös dolgozatok és szerencsehozó kabalák. Legalján az emlékkönyvem, amire túl hamar untam rá, hogy több legyen benne, mint pár rajz. És a bátyám képe a leghátsó oldal titkos zsebében. A kép jól élt a fejemben, de erőt adott, hogy most a kezembe tarthatom. Egy igazolás, hogy ez a valóság. Kint a világban egykor a bátyám segítséget kért a szüleinktől és azok elfordultak tőle. De én most bepótlom mindazt, amit eddig testvérként elmulasztottam. Megköszörültem a torkomat és kezembe vettem a harmadik levelet.

Kedves Anya és Apa!

Nem tudom megijesztettelek e titeket azzal, hogy két hete nem írtam. A fejemben úgy képzeltem el, hogy némi rosszallással álltok az eddig elküldött leveleim felett és csak rázzátok a fejeteket. „Ennek a gyereknek nincs semmi kitartása! Csak a levegőbe beszélt, tudtam én!" Egy kicsit igazatok is van. Múlt hét szombaton a pénteki találkozom Pandorával. Azt hittem minden rendben van. Végre valahára a hullámok közül kidugtam a fejem és úgy éreztem valóban lélegzek. Vasárnap mégis újra rám zuhant a bánat. Úgy éreztem most még nehezebb kikelni az ágyból, mint valaha volt most, hogy tudtam milyen valóban élni. Nem tudom mi váltotta ki ezt a rossz epizódot. Rég éreztem magam ennyire rosszul.
Azt hiszem, most egy nyafka kissrácnak tűnők a szemetekben. De néha én is szeretnék egy kicsit nyafogni, ti pedig a szüleim vagytok, így gondolom...
A héten nem találkoztam Pandorával ki se mozdultam a szobámból, csak feküdtem a takaróval a fejemen próbálván legyőzni a rémes hangulatom. Enni, kimozdulni, de isten igazán még létezni se volt erőm.
Aztán kaptam egy SMS-t, először kivert a víz. Azt hittem megtudták az új számom, de nem. Pandora írt nekem, hogy merre járok, mert rég látott. És ott hirtelen minden megfordult. Kerestek a világból. Az igaziból, egy igazi ember az iránt érdeklődött hol vagyok. Bevallom egy picit sírtam is. Tudom nem meglepő gyerekként is egy bőgőmasina voltam.
Annyira megörültem az SMS-nek, hogy azonnal felhívtam. Csak mikor felvette jöttem rá milyen hülye vagyok. Hisz nem hall! De Pandorát úgy tűnt nem zavarta csak belenevetett a telefonba majd a kavicscsikorgatásszerű hangján azt mondta inkább maradjunk az SMS-eknél.
És SMS-eztünk! De még mennyit! Nem tudom, hogy fogom a telefonszámlát megmagyarázni a nagyiéknak, mert egyelőre szeretném, ha Pandora az én titkom maradna.
Olyan jó érzés volt, hogy nem kérdezte meg hova tűntem, nem faggatott, de mégis bármiről írhattam neki.
Ma, hétfőn pedig ismét találkoztunk!

Hihetetlennek találtam a helyzetet. Tegnap este még megmertem volna, esküdni többé ki sem dugom az orrom a szobámból erre most itt ültem ismét a Faust kávézóban szemben Pandorával. Az ujjaim doboltak a fémlapon, Bachot játszottam. Pandora pedig mind két tenyerét a lapon pihentette, hogy érezze az ütemet.
- Szeretem a zenét – sóhajtott fel lehunyt szemekkel, mintha csak a világ legkellemesebb dolga volna a morzezongora érzése. Talán számára az is volt. Oldalra hajtottam a fejem mire a frufrum a szemembe hullott. Lassan igazán rám szorult volna egy hajvágás.
- De hisz nem hallod – mondtam enyhe mosollyal, miután a nő ismét rám nézett, tudtam ezzel úgy se sérthetem meg. Pandora soha nem sértődött meg, mindent, legyen szó bármiről inkább vett tanácsnak vagy kritikának, mint sem sértésnek. Nem hinném valaki olyant mint ő a szavak valaha bánthatnak, talán semmi se tud rajta sebet ejteni.
- De érzem. Mi is szoktunk koncertekre járni. Fiatalabb koromban, mikor még gimis voltam gyakran mentem rock koncertekre– majd a szívére tette bal kezét – a basszus és a dob dübörgését mi is érezzük, az pedig már majdnem hallásnak számít – majd kinyújtva kezét kisöpörve a szememből a hajat. Szerettem ezeket a kedveskedő intim dolgokat kettőnk között. Kicsit a gyerekkoromra emlékeztett amikor még sokat ölelkeztem a nagyszüleimmel. Egy lehetetlenül szeretetéhes szerencsétlen voltam mindig is. Az emberek pedig hagytak elsorvadni mígnem Pandora be nem lépett az életembe.
-... hajad? – csak a mondat végére kapom fel a fejem.
- Mi? – kérdeztem vissza zavartan. Micsoda illetlenség így elbambulni, szidtam magam.
- Nem szeretnéd levágatni a hajad? – majd ismét elmosolyodott állát kézfején pihentetve– szörnyen áll ez a frizura.
- Hmm – simítottam végig egyik fekete tincsemen, igazat adva neki – de... miért is ne? – mondtam mire Pandora szeme felcsillant.
- És mit szólnál hozzá, ha én vágnám le? – kiáltotta vidáman – tudod egész jó fodrász vagyok.
- De te illusztrátor vagy nem? – kérdeztem bizalmatlanul. Inkább legyen borzalmas frizurám mintsem, hogy kopasz legyek.
- Igen, de általánosban gyakran vágtam le az osztálytársaim haját – majd felállt az asztaltól – gyere fel hozzám és már le is rendezhetjük! – jött teljesen izgalomba a nő. Csak ijedten meredtem rá. Ilyen hamar?! Erre határozottan nem álltam készen! Sem a hajvágásra, sem arra, hogy egy felnőtt nő lakására menjek fel, még ha nincs is köztük semmi.
De nem szerettem volna letörni Pandorát, így bólintok ahogy én is feltápászkodok. A kávézóból kiérve a nő belém karolt és némi durvasággal vezetni kezdett az úton. A hirtelen közelségtől majdnem szívrohamot kapok. Használtam ma reggel dezodort? Tiszta ruha van rajtam? Ugye összeillő a zoknim? Az agyam ismét teljesen leblokkolt így hagytam, hogy a nálam egy fejjel alacsonyabb, de minden bizonnyal fizikailag erősebb nő maga után rángasson, mint egy rongybabát.
- Elég vézna vagy – húzta el száját Pandora, ahogy megtapogatta a felső karom – ha akarnál se tudnál kiszabadulni a szorításomból– nevetett fel majd túl is lendült a témán és valami egészen másba fogott. Meg se kellet szólalnom Pandora végig beszélte az utat és túlbeszélve az összes aggodalmam is.

Bizonytalanul néztem vissza magamra a fürdőszobai tükörből. Pandora háza kicsi volt és iszonyúan rendezett. Kicsit sem otthonos, mint ahogy azt a nőtől várnám, hanem rideg katalógusbeli megtervezett lakáscsoda volt. Viaszgyümölcsökkel és olcsó festményekkel. Semmi jele nem volt annak, hogy él benne valaki. Se mosott ruhák, se koszos edények vagy könyvek. Ijesztően hideg volt az otthona. De Pandora, mint aki ezt észre se venné a fürdőszobába vezetett. Egy eddig még csak nem is használt samponnal megmosta a hajam és most egy sámlin ültem egy egész alakos tükör előtt miközben mögöttem a nő a fejemet dörgölte egy puha törülközővel.
- Mi a baj? Olyan ijedtnek tűnsz, mint egy kiscica – kuncogott Pandora, aminek a hangja egy nyikorgó ajtóéra hasonlított, amivel egy kisgyerek játszik.
Nyík-nyík-nyík.
- Pandora, te tényleg itt laksz? – kérdeztem mire a nő összehúzta a szemöldökét, de nem mérgében, hanem mert tükörből nehéz volt szájról olvasnia. Erre rájőve felé fordultam és elismételtem a kérdést.
- Nos – vakarta meg tarkóját – ez a lakcímem, de nem igen szoktam itt lenni. Jobb szeretek a stúdiómban lenni. Az ennél valamivel nagyobb. De az kicsivel messzebb van és gondoltam ez így egyszerűbb.
- Nem lenne egyszerűbb odaköltöznöd?
- Ah... így a nem kívánt emberek nem találnak rám. Nem sokan tudják hol a stúdióm. Nem szeretem, ha zargatnak. De tudod mit? Egyszer majd elviszlek – mosolygott rám majd kacsintott. Szinte éreztem, ahogy a pír végigfut az arcomon.
- T- tényleg? – próbáltam elnyomni a hangomban a reménykedést majd rájöttem úgy is mindegy. Egy nagy levegő vétellel visszafordultam a tükör felé.
- Aha – dobta rá az átázott törölközőt a mosógép tetejére – te nem olyan embernek tűnsz, aki idegesítően ráakaszkodik mindenkire – fogott meg egy fésűt majd a tőle meg szokott kevéske durvasággal fésülni kezdte a bogos fekete tincseket.
- Tudod – kezdet hirtelen bele a mesélésbe egy idő után a nő – régen egy siketintézetben laktam. Általános alatt. Tudod, hogy olyanokkal legyek, akik olyanok, mint én meg egyéb szarságok. Vagy anyám legalábbis ezt mondta. Valójában csak minél távolabb akart magától tudni. Egy idő után észrevettem, hogy mindenkinek hosszú a haja. Még a fiúknak is épp csak annyira, hogy eltakarja a fülüket. Nem értettem. A nyári szünet alatt is bent voltam. Nem engedtek hazamenni. De hiányoztak a hallók. Bent alig-alig ment még a kicsiknek a szájról olvasás. A legtöbb diák még azelőtt siketültek meg mielőtt meg tanultak beszélni. Én viszont imádok beszélni – itt ugatni kezdett, vagyis nevetni, de nála a kettő ugyan az volt – szerintem ezen évek alatt rengeteget romlott a beszédem. Elfelejtettem egy csomó-csomó hangot. De mindegy. Szóval még nyáron se kötötték fel a hajukat. Senki. Érted ezt? Ha csak páran lettek volna még értem, de senki? Csak pár év múlva kezdtem meg érteni sok-sok beszélgetés után az iskolatársaimmal. A hallókészülékeiket takargatták. Otthon megszokták, hogy ha látszik, az emberek másként viselkednek velük. Nem igazi gyerekként. Teljesen siketként nekem nem kell ugye ilyen, így nem is értettem ezt, még ha ismertem is az érzést. Ahogy az emberek meg tudják, hogy nem hallok elkezdenek úgy beszélni, mintha idióta lennék. Mintha fogyatékosak volnánk– rántott nagyot a fésűn mire felszisszenek és az arcom megrándul – bocsánat. Szóval megelégeltem ezt. Kivettem egy halomnyi fodrász könyvet és amennyire egy tízen pár éves képes megtanultam a legtöbbet belőlük és rendeztem egy fodrász napot. Először nem jött senki. Majd beült a legjobb barátnőm, Emma. Meglepően sokat kellett győzködnöm mire belement, általában könnyedén rávettem a dolgokra. Nem akarta, hogy levágjam a haját, de befonhattam. Majd szép lassan jöttek a többiek. Már hajat is vágtam. Annyira boldog voltam ahogy lassan mindenki átesett a fodrászatomon. Szeretném azt gondolni, hogy ők is azok voltak. Hogy nem gondolták már szégyennek, hogy nem olyanok, mint a hallók. Aztán szokássá vált ez. A kicsik, akik minden évben jöttek fülüket takaró hajjal lassan mind felvállalták a siketségük. Már nem is kellet nekem fodrászatot rendeznem minden évben tucattal álltak össze az emberek, hogy ez évben majd ők rendezik. Jó móka volt – mosolygott az elmúlt idők emlékein szomorúan majd végigsimított a mostani rendezetlen haján – és te mit próbálsz elrejteni Juraj? – pillantott fel egyenesen a szemembe nézve a tükörből.
- S- semmit – ráztam meg finoman fejem. Kérlek engem is szabadíts föl, akartam volna mondani, engem is változtass meg ahogy a többi gyerekkel tetted. Neked van elég hatalmad.
- Mindegy is – vette kezébe az ollót Pandora majd magabiztosan elmosolyodott, amit csak irigységgel és félelemmel tudtam viszonozni – mert változni akarsz. És ez pont elég. Ebben a pillanatban ez tökéletesen elég – fogott kezébe egy hosszú tincset majd kíméletlenül nyisszantott egyet ollójával.

A nagymama értetlenül bámult rám mikor beléptem az ajtón. Mikor elmentem otthonról még mindig csak az a kis ügyefogyott gyerek voltam, erre mikor visszatértem már határozottan más állt a konyhaajtóban. Még mindig zavaros volt a tekintettem, még mindig azt az öreg melegítőt hordtam, de valami más lett. Kidugtam a fejem a metaforikus gödörből, amit magamnak ástam. Még csak a fejem látszott ki, de ez is több volt, mint amit fél éve mutattam magamból. És ez mind csak a fizura váltásból eredt. Hirtelen az idős hölgy elmosolyodott.
- Nézzenek oda! Már el is felejtettem milyen helyes fiatalember rejtőzött az alatt a nevetséges szénakazal alatt! – csapta össze tenyerét elragadtatva – nem is mondtad, hogy fodrászhoz mész!
Csak zavartan beletúrtam most már rövid tincseimbe. Oldalt elválasztott épp csak hullámos hajammal kissé a régi idők gengsztereihez hasonlítottam. Pandora alighanem szerette az ilyen filmeket. Egy kicsit még a szemembe lógott, de ettől talán hamarabb sikerül megszoknom. Végülis tetszett. Talán még egy kicsivel, egy egészen kicsivel tényleg helyesebb lennék így? Méltó valaki olyanhoz, mint Pandora? Annak kellett lennie hisz ő döntött az új frizurámról. De ezt egy pillanatig se bántam.

A Pandorával való találkozások óta napról napra egy kicsivel mindig több színt látok a világból. Mintha csak egyetlen ecsetvonásnyit tehetnék hozzá a festményhez.
Belegondolva ez egy elég giccses hasonlat. Egész eddigi életemben utáltam fogalmazásokat írni. Mit gondolsz erről a műről? Mit ébreszt benned ez a novella? Csak gyenge utánzatokra futotta, amiket a tanártól hallottam. Mintha csak a leírt szavak kifutottak volna a papírról. Zagyva vége nincs mondatok születtek, ha a gondolataimról akartam írni. Talán mert a gondolataim is zagyvák voltak. Most mégis kész kisregényeket írok nektek. Az irodalmi érzékem enyhén szólva nem terjedt soha tovább, mint a Kázmér és Huba, de szerintem javulok. Lassan mondatról mondatra kiszenvedem magamból ezeket. Még most is percekig ülök néhány szó fölött. Ez írja le legjobban, amit éreztem? Ez a szó a megfelelő? Visszaadja azt, amit akarok? De azt hiszem nincsenek tökéletes szavak így végül feladom és írom tovább. De töprengeni rajta, átadni nektek ezt, és a zavar, amit érzek, mind boldoggá tesznek, mint a zongora. Nagyon hiányzik, ahogy ti is.
Tudom, hogy Pandorának vannak titkai, és hogy épp csak elcsepegtet némi információt magáról. Még csak a korát se tudom. De mit bánom én kicsoda is ő amíg eltölt ezzel az érzéssel?

Örökké szerető fiatok
Juraj